/Sziasztok! Rég volt már... pedig már majdnem egy hete befejeztem a vizsgáimat... mégis, úgy éreztem, hogy bármit leírok, azt ki is kell törölnöm, mert annyira nem vagyok vele elégedett. És ezt most muszáj volt nektek elsírnom... :')/
5. fejezet
Háromszáz
어리거던 채 어리거나 미치거든 채 마치거니
어린듯 미친듯 아는듯 모르는듯
이런가 저런가 하니 아무런줄 몰라라
Ha buta vagy, légy butább másnál, ha bolond vagy, légy egészen az!
Félbolond, félig félnótás, fél-tudós, félig tudatlan:
Egy vagyok; igen és nem között habozva élek, tehetetlen.
A fejem hasogatott, valahogy erre
eszméltem. A halántékomhoz akartam kapni, de a kezem valamiért nem mozdult. Még
szerencse, hogy a torkomból hallottam előtörni egy fájdalmas nyögést, majd
azonnal valami egyéb zaj is megcsapta a fülemet.
- Ébren vagy?- jött egy lágy hang
a fülem mellől, és valami hideget éreztem meg a homlokomon. És talán nedves is
volt…
Lassan felnyitottam a szememet,
ez legalább két perces művelet volt, majd pislogtam párat, hogy a szemem
hozzászokjon a gyér fényhez.
Éreztem, hogy valami keményebben
fekszem, és ekkor realizáltam, hogy valószínűleg a földön, csak épp egy
leterített anyagon.
A plafonon festett gerendákat
láttam, és mikor a fejemet félrefordítottam, akkor láttam, hogy egy, eddig
cselédeken látott ruhájú fiatal lány ül mellettem, és épp vizes borogatást tesz
a homlokomra.
A fenébe…
- Nem álom volt…- jött reszelősen
a hangom- Pedig milyen jó lett volna…- sóhajtottam, majd éreztem, hogy a fejem
kóvályog.
- Jól van, kisasszony?- kérdezte
a lány kedvesen.
- Jól…? Nem hiszem…- motyogtam,
de újra éreztem, hogy elvesztem az eszméletemet.
*
Hirtelen ismét felriadtam. A
szemem ezúttal azonnal kipattant, és körbeforgattam a fejem. Igen, még mindig
abban a furcsa szobában voltam, ahol alig volt bútor, csak két nagyobb
szekrény, és egy nagyon kezdetleges kis asztal.
És ahogy elnéztem ez még mindig
nem az én századom volt. Igyekeztem feltornászni magamat ülésbe, mert ezúttal
úgy tűnt, nincs senki rajtam kívül a szobában. Fejem kicsit imbolygott még, de
olyan volt, mintha egy tíz évet végigaludtam volna.
Igyekeztem összetenni a
történéseket.
Igen, idekerültem a palotába,
aztán találkoztam egy Seon Joon nevű parancsnokkal, aki egy bunkó seggfej, mert
fel is pofozott. Lelépett a csajával, addig lepasszolt a haverjának, egy Yong
Gi nevű fura pasinak, akit félt tőlem szintén, aztán ellovagoltunk a
naplementében, de megtámadtak, és ő… megölte őket. Bár ezzel engem is
megmentett… Én meg kiakadtam rajta, és… lezuhantam a hegyoldalon… Ha ez
megírnám a személyes blogomra, akkor mindenki csak nevetne és hülyének nézne,
vagy azt mondanák, hogy írjak scifit. Lehet, hogy azt kéne amúgy…
De most… ki kell találnom, mit
tegyek, de először fel kell mérnem, hogy ki tud nekem segíteni. És hogy
egyáltalán hol is vagyok. És mikor…
A kezemen láttam kötést, és az
oldalamon is éreztem, hogy egy anyaggal átkötözték. De úgy tűnt, a végtagjaimat
tudom mozgatni, és ezt ki is próbáltam. Mikor felültem, a fejem kóválygott egy
kicsit de végül sikerült felállnom. Több helyen láttam a lábamon is
karcolásokat, meg sebeket, fel volt tűrve a fehér nadrág szára. Eszembe jutott
a kistáskám, és gyorsan szétnéztem, de nem találtam sehol.
Amúgy is, hol vagyok?
Hangokat hallottam a bejárat
felől, ami egy tolóajtó volt, így odasiettem, és a picike résen, amit találtam,
kilestem. Nem láttam nagyon sok mindent, így óvatosan, igyekezve nem nagy zajt
csapni, eltoltam, és kitámolyogtam. Csak később tűnt fel, hogy teljesen mezítláb...
Egy tornácszerű helyre értem, és
megláttam, hogy a távolabbi végén a helynek, háttal nekem ülnek páran, egyik
közülük a cselédruhás lány. És három férfi alak.
- Mondtam már, hogy nem az én
hibám… leesett magától- vont vállat az egyikük, a hangjában pedig felismertem a
parancsnokot. Most rólam beszélnek?
- Azért ennél te is jobban
izgultál az életéért, míg válságban volt…- vágott vissza a másik. Yong Gi? Elég
harcias, mit ne mondjak…- Ráadásul hogy hagyhattad, hogy ennyit guruljon? Szegénykém, csoda, hogy túlélte, az meg még nagyobb, hogy csak zúzódások vannak rajta...
- Ott voltál, láttad, mitől volt?- vágott vissza a barátja.
- De még mindig nem tudjuk, hogy
ki ez a lány, szóval elég a vitából!- ez egy új hang volt, valószínűleg a
harmadik férfitől. Profilból láttam az arcát, markáns, nemes vonalakkal, hangja zengő volt-
Da Ya, voltál bent nála?
Da Ya? Ez a lány lenne?
Körbenéztem, és megláttam egy kis pagodaszerű építményt az udvaron. Ez a kolostor?
Ahova eleve indultunk?
- Nemrég jöttem ki!- felelt a
lány- Mélyen aludt… De hamarosan fel fog ébredni.
- Végezz el az üdvéért valami
tisztító szertartást!- mondta az előző ismeretlen férfi, mire a lány
felkuncogott.
- Ha olyan könnyen menne!
- Főleg ha valóban szörnyeteg,
akkor semmi nem segít rajta!- morogta Seon Joon, mire a lány vállon csapta.
- Ne mondj ilyeneket!
- Miért, békává változtatsz?-
fintorgott a férfi, de elnyomott egy mosolyt. Ja, hogy ő ilyet is tud! Azt
hittem, hogy egy antiszociális mufurc alak.
A szerzetes azonnal valamilyen
furcsa meghajlást végzett, ami egy teljes leborulásból, egy újabb felállásból,
majd egy újabb meghajlás után földön maradásból állt. Ekkor nézett hátra rám,
aki még mindig csak álltam ott megdöbbenésemben, kis mosollyal.
- Mutass te is tiszteletet!-
intett, fejét félrebiccentve. Ez a hapsi biztos hogy valamiféle szellemi
fogyatékossággal rendelkezett. Látszott az ilyesmi. Remélni mertem, hogy nem
veszélyes.
- Katolikus vagyok!- igyekeztem
kitérni előle, de mivel nem tudtam, mennyire terjedhetett el errefelé az
ilyesmi, így hozzátettem- Más vallású.
- Mindegy, milyen a vallásod,
ameddig valaki feletted áll, és tőle függ az életed, addig annak tiszteletet
kell mutatnod, és a segítségét kérned. Rád most rád férne a segítség.
- Így van…- motyogtam, és mivel
annyira nézett, ezért produkáltam valamiféle meghajlást. Vagyis produkáltam
volna, ha nem hasít bele az oldalamba a fájdalom, és nem esek össze.
- Jól vagy?- ugrott oda, de nem
nyúlt hozzám.
- Nem… nem hiszem- kaptam
oldalamhoz, és igyekeztem felülni, majd a férfira néztem- Talán égi jel volt…
Isten nem ver bottal…- morogtam a végét.
- Az emberek hajlamosak
szándékosságot látni még egy fűszál hajlásában is…- mosolygott továbbra, majd
ahelyett, hogy segített volna felállnom, letelepedett mellém a földre- De tudod…
az nem véletlen, hogy itt vagy. A dolgok rosszul alakultak. Hozd helyre!-
ütögette meg vigyorogva a vállamat, pont azt, ami fájt is, mire felnyögtem
fájdalmasan.
De válaszolni már nem nagyon
tudtam, mert ekkor egy hangos kiáltás jutott el hozzánk.
- Mi Ra-ssi!
Ez Yong Gi hangja volt. Szóval
most tűnt fel nekik, hogy eltűntem. Felsóhajtottam, és készültem rá, hogy végre
kiderítsem, hol is vagyunk, mert ezt a bolond embertől úgysem tudtam volna meg,
de előtte még a szerzetes megragadta a tenyeremet, beletett valamit, majd
összezárta körülötte az ujjaimat.
- Vigyázz rá. Tarts magadhoz
közel. Szerencsét hoz!
- Nem hiszem, hogy szerencsés
vagyok, minek után ide kerültem…- sóhajtottam, de a figyelmemet azonnal
lekötötte az alsó szentély mögül kirohanó férfialak.
- Mi Ra-ssi!- kiáltotta el magát
Yong Gi, ami egyszerre volt vicces, és borzalmas látvány… El akartam menekülni
tőlük, de mégis ők voltak az egyetlenek, akik talán még segíthettek nekem. Rá
kellett jönnöm, hogy mi folyik itt.
- Tartsd mindig magadnál. Ne
mutasd meg másoknak…- súgta feszülten a férfi mellettem, mintha tényleg olyan
nagy titkot őriztem volna a kezemben. Erre már nem bírtam ki, szétnyitottam az
ujjaimat. Egy egyszerű, kopottas pénzérme volt benne, nyilván ezt használják
errefelé. Nem lehetett túl nagy értéke.
- Ez egy…
- Egy mun… Vigyázz rá…- nevetett
fel, majd felállt, és elkezdett integetni lefelé- Uram, itt vagy a kékszemű…
Tényleg egy idióta. Minek kéne
egy értéktelen fémdarabot őriznem, és miért integet úgy, mint én, két évesen, a
fent szálló repülőknek? Ah, fogalmam sincs, hogyan kell kezelni egy értelmi
fogyatékost…
Nem nagyon tudtam tovább
gondolkozni, futó léptek zaja csapta meg a fülemet, és fél percen belül valaki
lehuppant elém.
- Mi Ra, minden rendben?- hajolt
bele Yong Gi az arcomba.
- Persze…- igyekeztem hátrébb
húzódni tőle, túlságosan az intim szférámba mászott már. De a szemeiben tényleg
aggodalom csillogott.
- Mangjeol testvér! Maga hozta
ide?- nézett fel a kissé bárgyú szerzetesre.
- Be akartam mutatni Buddhának…-
tördelte a kezét, mintha tényleg rosszat tett volna.
- És mit szólt hozzá Buddha?-
nézett fel rá a férfi, egészen kedvesen.
- Nem csapott belém a villám,
szóval valószínűleg tetszettem neki…- morogtam, és a szememet forgattam.
Egy kis halk nevetést hallatott a
férfi mellettem, miközben nem vette le rólam a tekintetét.
- Mit bámulsz?- kérdeztem,
igyekezve nem elpirulni, az átható tekintetétől.
- Még mindig nem tudom
feldolgozni, hogy te…- azonban nem tudta befejezni a mondatot, mert valaki
félbevágta.
- Te sem tudsz megülni egy
helyben, ahogy elnézem…- elnéztem Yong Gi válla fölött, és egy dühös szemű Seon
Joon nézett velem farkasszemet. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit tett, és egy
pillanatra összerezzentem.
- Yong Gi, elvinnéd Mangjeol
barátot?- intézte ezúttal szavait ezúttal barátjához, de még mindig engem
nézett. Tekintete egyszerre volt ijesztő, és keltett bennem kíváncsiságot most
is. Valamiért kíváncsi voltam erre az emberre, ha féltem is tőle. De az utálatom így is minden érzést elsöpört vele kapcsolatban.
- De hát…- kezdte volna a még mindig
előttem térdelő férfi, de a másik félbeszakította.
- Kérlek!- a kérlek szó nála
kicsit nyomatékosabb volt, mint másoknál, de Yong Gi látszólag nem orrolt meg
rá, csak bólintott egyet, majd felállt, és karon ragadva a magában dudorászó
szerzetest, lassan lesétált a lépcsőn, és eltűnt a szemünk elől.
- Menekülni akartál?- szegezte
nekem a kérdést.
- Egy templomból? Kéne?- vontam
fel a szemöldökömet.
- Sejtettem… csak megijedtünk,
amiért eltűntél a szobából.
- Gyanítom, mennyire magad alatt
lennél, ha hirtelen eltűnnék az életedből…
- Nem is sejted…- morogta- Na,
ideje visszamennünk, és kiderítenünk, hogy pontosan honnan jöttél. Sobong
főszerzetes is megérkezett, aki meg tudja mondani, hogy igazat beszélsz-e, és
tényleg miféle szerzet vagy. Fel tudsz állni?
- Nyilván azért ülök még itt a
földön… Micsoda kőbunkó…- sóhajtottam alig hallhatóan, és már azon voltam, hogy
beszólok neki, de egy korabeli sértés sem jutott az eszembe. Vajon eléggé maga alatt lett volna, ha azt mondom, hogy "olyan sötét vagy, mint Buddha orrlyuka"? Áh, inkább ne kísérleteztem, mert aztán még itt lefejeznek felségsértésért, vagy mikért szoktak a doramákban... Tovább meg
egyszerűen gondolkozni nem volt időm, mert azt éreztem, hogy elemelkedek a
földtől, és két kar tart meg. Azonnal kalimpálni akartam, és kiugrani a
szorításból.
- Tegy…!
- Nem, nem teszlek le, csak a
szobádnál… Elég súlyos sérüléseket szenvedtél, és úgy tűnik, nem gyógyulsz
gyorsabban nálunk.
- Miért gyógyulnék?- adtam fel a
csapkodást, de így is kényelmetlen érzés volt ilyen közel kerülni hozzá…
megint. Valamennyire mindenesetre meg kellett kapaszkodnom a nyakában.
Nagy léptekkel haladt lefelé a lépcsőn, ami elég kényelmetlen volt,
mert így minden lépésénél megfájdult az oldalam.
- Mert egy szörny…
- Azon kívül, hogy egy
szörnyetegnél vélsz…- szakítottam félbe.
- Annyira látszik, hogy nem
idevalósi vagy… Engem senki nem mer félbeszakítani…
- Elkényeztetett egy könyök
lehetsz…- forgattam a szememet.
- Te pedig nagyon szerencsés,
amiért nem végezlek ki itt és most, amiért ilyet mersz mondani nő létedre.
- Akkor lehet, hogy hamarabb
hazajutnék… Amúgy ha lenne itt 4G, akkor tuti, hogy előkeresném neked a netről
a hímsovinizmus fogalmát- vágtam vissza.
- Már megint sületlenségeket
beszélsz…- csóválta a fejét fintorogva, mintha én is legalább annyira
reménytelen eset lennék, mint az a Mangjeol testvér.
- De én legalább nem ölök
embereket…- morogtam, mire megtorpant. Már közel voltunk a szobához, ahol eleve
aludtam, de a többieket semerre sem láttam. Először azt hittem, le fog dobni a
földre, és még jól meg is rugdos, amiért ilyet mertem mondani, de csak
felsóhajtott, és mélyen, áthatóan, mintegy fenyegetően mondta a következőeket.
- Igen, gyilkos vagyok. Nem is
tudom, hány ember vére szárad a kezemen. Hogy megbánom-e? Néha már nem is érzek
semmit ezzel kapcsolatban… De tudom, hogy milyen értékes egy ember élete… Nem
szívesen teszem, de ez a munkám… És ha nem akarsz te lenni a hónap kedvenc
hullája, akkor befogod a szádat, és csak akkor nyitod ki, ha arra engedélyt adnak…
Megértetted?
Kicsit elszorult a torkom, amikor
a halottai számát emlegette. Ráadásul egy szemrebbenés nélkül. Tényleg úgy
tűnt, hogy őt ez egyáltalán nem viseli meg.
De amilyen elvetemült volt, ezek
szerint, kinéztem belőle, hogy bennem is kárt tegyen, így csak, számat csukva
tartva bólintottam egyet, mire tovább figyelmet sem fordítva rám cipelt a
szobám felé, ahol a többiek bent voltak már. Ezúttal szemből láthattam a
harmadik, ismeretlen férfit is. Mondhatni, kedvesebb arca volt, mint a
parancsnoknak, de nem áradt belőle az a bizalom, mint ami Yong Gi-éból. Mégsem
őt ítéltem az ellenségemnek.
A szobában egy újabb alak is
tartózkodott. Egy idős, szürke-bordó ruhás szerzetes, aki némán állt az egyik
sarokba, és minket bámult, ahogy beléptünk. Dermesztő szeme volt, mintha
teljesen átlátna rajtam. Mintha látná a gondolataimat. Vagy csak ezt teszi az
emberrel, ha ő valamilyen istenség, legyen az akármelyik vallásé, szolgálatába
áll? Sokkal inkább misztikus figura lesz? De itt többet éreztem. Éreztem, hogy
a szerzetes már mindent tud rólam. Ő lenne a főszerzetes?
Bent, az engem cipelő férfi, a
lehető legkevesebb finomsággal tett le a rögtönzött ágyamra, hogy
belejajdultam.
- Vigyázhatnál rá jobban is!-
ugrott azonnal mellém a fehér ruhás lány, ha jól rémlett, akkor DaYa, és a
homlokomra simította a tenyerét- Te még mindig lázas vagy…- motyogta- Nem
szabadott volna felkelned…
- Jól vagyok…- hessegettem el a
kezét, és újra az idős férfira néztem, aki ekkor megfogta Da Ya vállát, és
finoman félretolta, majd leült mellém, és mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy lehullanak a falak, és a férfi simán látja minden bűnömet.
Egy percig néma csend uralkodott
a szobán, majd felsóhajtott, szemét lehunyva, és megrázta a fejét.
- Ennek nem így kellett volna
történnie…
Félve felnéztem rá. Ez mit
jelent? Nem kéne itt lennem? Ez mondjuk már nekem is leesett. De azt hittem,
hogy magyarázattal tud szolgálni nekem, hogy mégis, mit keresek akkor itt.
Valami oka kell, hogy legyen.
- Mit jelent ez?
- Azt hiszem, nem is olyan sokára
meg fogod érteni, hogy miért kellett ide jönnöd. Én ne mondhatom el. Kérlek,
légy türelemmel…
- Akkor azt mondja el, hogy miért
kell itt lennem.
- Tenned kell valami fontosat
itt. Valaki más helyett, aki idő előtt meghal…
- Ez valamiféle jóslat?- lettem
ideges.
- Bízz a szavamban! Hidd el, ha
végeztél a dolgoddal, hazamehetsz…
- Egészen biztos ebben? Nem csak
becsap?
- Így van… Parancsnok!- szólt
hátra a válla fölött.
- Igen, testvér!- hajtotta meg a
fejét Seon Joon.
- Nem megmondtam, hogy vigyázzon
rá? Nem csak pár ember sorsa függhet az lánytól… ha érti, mire gondolok… És
legyen teljesen nyugodt… ő nem szörnyeteg. Ő nem is égi lény. Ő is egy ember…
aki a jövőből jött. Ő majd csak jó hosszú idő múlva fog megszületni… De most
vissza kellett jönnie, hogy elintézze, amit kell… A többit, egyenlőre rátok
bízom… Seon Joon, Yong Gi, Dong Ju… Da Ya… bízom bennetek…- azzal elindult az
ajtó felé, nyilván távozás céljából.
- Várjon…- kiáltottam utána-
Ennél bővebb magyarázattal is szolgálhatna…- olyan szinten kétségbe estem, hogy
az egyetlen ember, aki viszonylag megértette a helyzetemet, az most csak úgy
kisétálna a szobából.
- Ha mindent megmagyaráznék… nem
lett volna szükséges idejönnöd… Mindent idejében meg fogsz tudni…- azzal
kilépett a szobából. Csak meglepetten pislogtam utána, majd a többiekre néztem
kérdőn, akik engem bámultak.
Hirtelen megint éles fájdalom
nyilallt a fejembe. Tudtam, hogyha így halad, a láz túlnő rajtam.
- Hozok hideg vizet…- pattant
volna fel DaYa, de én leintettem.
- A táskámat… ugye nem
csináltatok vele semmit?- néztem végig rajtuk.
- Nem! Bár Seon Joon el akarta
égetni…- felelt Yong Gi.
- Nem is ő lenne!- forgattam a
szemeimet, de igyekeztem, hogy ne hallja- Ide tudnád nekem adni, Yong Gi?
- Egy perc!- majd kisietett a
szobából.
- Amúgy meg… Ti kik vagytok?-
néztem a lányra, és a másik férfira.
- Milyen udvariatlan vagyok, be
sem mutatkoztam…- ült a lány mellém- Son Da Ya vagyok… itt élek a kolostorba,
már évek óta… mert én… szóval én…
- Da Ya sámán- vágott közbe Seon
Joon- És az legalább annyira társadalmon kívülre szorítva, mint a buddhizmus.
Ezért él itt…
- Sámán vagy?- hűltem el- Pont a
múltkor gondoltam rá, hogy írok egy cikket a témában, és ez… valami
hihetetlen…- lelkesültem be hirtelen,
mire ő csak tágra nyílt szemekkel nézett rám- Felejtsd el… Örülök, a
találkozásnak… és köszi, hogy ápoltál…
- Örülök, ha rendbe jössz- mosolygott
ő is. Túl kedves lány volt…
- És ő pedig, egy másik jó
barátom, Min Dong Ju, gyerekkorom óta ismerem, mint Yong Git- mutatott a férfi felé a parancsnok- A Sukkyungkwan
legjobb diákja… De bízhatsz benne, ő is titokban tartja, hogy itt vagy… Amúgy…
mit szorongatsz a kezedben?- húzta össze a szemöldökét.
- Nem a te dolgod!- vágtam
vissza.
- Már hogy ne lenne? Mutasd!
Eszembe jutott, hogy a szerzetes
arra kért, hogy ne mutassam meg senkinek, de hát könyörgöm, ez egy
szerencsétlen mun, vagy mi…
- Tessék, boldog vagy?- nyitottam
szét a tenyerem, mire csak pislogott a pénzérmére.
- Az értéktelen… Honnan szedted
el?
- Szerencsét hoz. És kaptam…-
motyogtam. Már válaszra nyitotta a száját, mikor nyílt megint az ajtó.
- Itt a táska- tért vissza Yong
Gi, mire azonnal előkotortam belőle a fájdalom és lázcsillapítómat. Közben a
táskába dobtam az érmét.
- Kaphatok egy kis vizet?
- Azonnal!- majd Da Ya egy kis
tál vizet adott a kezembe. Azonnal lehúztam vele a gyógyszert, és
megkönnyebbülten hátra dőltem a falnak támaszkodva, hogy lássam a többieket.
- Mi volt az a rózsaszín dolog?- nézte a kezemben lévő dobozt.
- Gyógyszer... leviszi a lázat, és kevésbé fog fájni... Újkor találmánya...- próbáltam értelmesen magyarázni.
- Mi Ra-ssi, tényleg a jövőből
jöttél?
- Igen… Úgy tűnik, hogy utaztam
pár évszázadot… Akkor végre elárulja valaki, melyik korban maradtam?-
sóhajtottam.
- Ez Sukjong uralkodásának 27.
éve… Sinsa év- felelt Dong Ju. Kedves hangja volt. És nem méregetett ellenségesen. Hogy van az, hogy ennek a tuloknak minden barátja kedves? Hogy bírják elviselni?
- Sinsa? Ti nem használtok
nyugati kalendárt, mi? Sebaj…- bólogattam a magam meggyőzésére- Rá fogok jönni,
csak egy percet adjatok, hagy gondolkozzam… Van esetleg egy táblázatotok az
évekről?
- Természetesen… A kolostor
könyvtárában. Idehozhatom- majd kisétált.
Szemem újra találkozott Seon Joon
tekintetével, mire fintorba rándult az orrom.
- Nem akarsz valamit mondani?
- Azt, hogy ez az arckifejezés
nem illik egy hölgyhöz?
- Egy bocsánatkérésre gondoltam…-
húztam a számat továbbra is.
- Sajnálom, de elővigyázatosság
volt, nem tudhattam, hogy ember vagy…- húzta ki magát. Hát nem egészen így
képzeltem a dolgot. Azt hittem, hogy ezek után, majd alig győz elnézést kérni.
- Rángattál, belém rúgtál,
letépted rólam a ruhámat, felpofoztál, állandóan szörnynek neveztél…
Elővigyázatosság, mi? Hát még egy ilyen undorító emberrel sem találkoztam, mint
te… De tudod mit, nem is érdekelsz… Mert eszem ágába nincs rád bíznom az
életemet tovább!- majd felálltam, és az ajtó felé siettem, és hangosan be is
vágtam magam mögött, csak hogy tudják, velem nem lacafacázhatnak. Még pont megláttam az egyik épület ajtajában
Dong Ju hátát, így utána siettem, bármennyire rosszul voltam. Ahogy beléptem az
ajtón, megcsapott a papírok és a tinta semmivel össze nem téveszthető illata. Mindig is szerettem a könyvtárakat, és ez
pont így nézett ki, mint a sorozatokban látott, régi könyvtárak. Hogy miért nem néztem több történelmi doramát, akkor most nem lenne ilyen nehéz!
- Hát te?- tűnt fel a bent
tartózkodó férfinak, hogy utána jöttem.
- Nem akartalak mindig titeket
futtatni. Lehet, hogy több könyvből derül csak ki, amit keresek…
- Mindjárt előkeresem…- majd
elsietett az egyik polc felé. Én addig gyönyörködve néztem a könyveket. Csak
egy baj volt…
- Hanják…- motyogtam. Klasszikus
koreai írásjegyek… én csak párat ismtem. Koreaiul megtanultam, de ez már túl
bonyolult volt…
Ő csak nézett, majd bólintott
egyet.
- Nem beszélsz túl sokat…-
csóváltam a fejemet.
- Konfuciusz azt mondta, a nemes
ember mértéktartó beszédében, de kitűnik tetteivel.
- Igaz, te egy ilyen suliba
jársz, ráadásul osztályelső vagy… a Sukkyungkwan az én időmben is létezik még…-
mondtam, mintegy feleslegesen, csak hogy ne legyen csend, és ne halljam a
gondolataimat.
- Mit is mondtál, honnan jöttél?-
hallottam a férfi hangját.
- Kanada. Ez nem Joseon területe,
egy másik országból utaztam a mostani Hanyang területére- feleltem, tovább
gyötörve az agyamat, hogyan jöhetnék rá, mikor is vagyunk most.
- Kanada?- nevetett fel.
- Vicces, vagy mi?- néztem rá.
Kedvesen nevetett.
- Csak ez az abc első három
betűje. Ka Na Da Ra…- kezdte mondani, de félbeszakítottam.
- Ezek szerint… Sejong király már élt. Hisz ő alkotta a mai írásjegyeket.
- Már jó régóta megvan a hangeul.
- Szóval ez nem a 15. század…
Sajnos nem tudom, mikor élt Sukjong. Csak filmet láttam róla meg sorozatot. Ott
meg nem ez érdekelt a leginkább… Helyes volt a főszereplő hapsi... Sajnos sosem tanultam koreai törit, csak épp
pár múzeumba elmentem a héten NaYounggal…- kezdtem hadarni, és közben lázasan
járt az agyam, hogy hátha eszembe jut még évszám. A nevekre hamarabb
emlékeztem. Sőt, az ismert nevek megvoltak, csak épp a korban nem tudtam őket
elhelyezni.
- Imjin…. Imjin háború? Volt
már?- jutott hirtelen eszembe.
- Igen… Itt a táblázat…- tett
elém egy lapot, ami tele volt hanjákkal.
- Segítesz megfejteni? Sajnos egyedül nem megy. Mi ez pontosan?
A szavak, amik gondolom éveket jelöltek, jól elrendezett táblázatban szerepeltek.
- Természetesen. Ez a kínai
hatvanas kör, ami folyton ismétlődik… mindig ugyanaz a hatvan év neve
ismétlődik- mutatta- Minden évnek megvan a neve. Itt van az Imjin év…- mutatott
az egyik rublikára- És itt a Sinsa, amiben most is vagyunk…
- Rendben…
Gyorsan átláttam a táblázatot. Az
Imjin a hatvanas rendszer huszonkilencedik éve volt, a Sinsa a tizennyolcadik.
- Az Imjin háború 1592-ben volt.
A következő Sinsa év pedig… akkor 1641 kellett, hogy legyen… Mandzsuk… akkor
voltak, nem igaz? Betörtek már?
- Az már szintén régen volt. Most
ez már a második periódus azóta…
- Akkor a következő Sinsa év…
1701… Igen, ilyenkor uralkodhatott Sukjong király…- a szemembe akaratlanul is
könnyek szöktek. Te jó ég. Most, hogy megvolt a konkrét dátum, amibe
érkezhettem, az egész sokkal ijesztőbb lett.
- Kisasszony…- kezdte volna,
mikor meglátta, hogy nem természetesen csillog a szemem, de feltettem a kezem, hogy jelezzem, most hagyja abba.
- Ne kisasszonyozz! A nevem Mira.
Hívj így… És… megvan, hogy mikor vagyunk végre… Ez nem vicc már…
- Ha ez az 1701. év, akkor te
melyikben éltél?
- 2015-ben…
- Az…
- Az több, mint háromszáz év, amit
visszautaztam ezek szerint az időben. Te nem lennél kiakadva?
- Kiakadva?
- Mérges- javítottam a szleng
szóhasználaton.
- De… megértem, hogy dühös vagy…
de ahogy a szerzetes mondja… biztos nagy embernek kell lenned, amiért vissza
kellett jönnöd. Nagy embernek lehetsz. Te vagy az első nő, akit gondolkozni
látok… saját magától…
- Konfucianizmus…- morogtam az
orrom alatt, és nekidőltem az egyik asztalnak- Remélem azért nem volt túl
sokkoló látvány…- mosolyodtam el egy kicsit szomorkásan.
- Nehéz lenne hozzászokni… De
mivel te amúgy sem vagy szokványos…
- Ezt azt hiszem, most meg kéne
köszönnöm…- húztam el a számat.
- Haza akarsz menni, igaz?
- Igen… mindennél jobban. Engem…
annyira nem érdekel, hogy mi folyik itt! Miért nekem kéne egy másik ország
problémáját megoldani? Ráadásul ez már megtörtént az én szemszögemből. Akár itt
vagyok, akár nem… a dolgon nem történhetnek másként, nem igaz?
- Konfuciusz azt mondta, hogy akik
különböző úton járnak, nem adhatnak egymásnak hasznos tanácsokat.
- Nem érdekel Konfuciusz…- csaptam
az asztalra. Ez a férfi komolyan ennyire bele van zúgva az átkozott konfucianista tanokba?- Megtennéd, hogy magamra hagysz egy kicsit?
- Igen… - majd kicsit az ajkába
harapva, letéve a kezében tartott könyvet, kisietett. Biztos megijedt a kifakadásomtól.
Én leültem a földre, és
összekuporodtam, lábamat átölelve karjaimmal.
Hogy fogok én innen visszajutni?
Hogyan? Már biztos feltűnt NaYoungnak, hogy nem vagyok sehol… sőt, már lehet,
hogy a rendőrség keres… Anyáék… meg fognak ijedni, ha nem hívom fel őket…
Az előbbi könnyek, amik épp, hogy
csak lehullni készültek, most, mint a záporeső kezdtek hullani. Hangosan
zokogtam, az sem érdekelt, hogy ha meghallják. És az sem, hogy a hiszti feljebb viheti a lázamat. Magam elé vettem a telefonomat,
és remegő kézzel oldottam fel. Mégis, mit képzeltem, hogy majd lesz térerő, és
felhívhatom az anyukámat, és sírhatok neki, mint az egyetemen vizsgaidőszakban?
Hogy haza akarok menni? Nem akarok tanulni? Annyira gyerekes vagyok!
Rámentem a lejátszási listámra,
és hiába féltem, hogy egyszer a telefon le fog merülni, megnyitottam a kedvenc
zenémet, letettem a készüléket magam mellé, és hátradőltem a földön, az sem
érdekelt, hogy föld koszos, csak lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a zene
kivigye a fejemből a gondolatokat, és végre, ha visszakerülnek, ezúttal egy
rendezett sorrendbe kövessék egymást.
Meg kellett nyugodnom, fel
kellett dolgoznom, hogy most nem úgy mennek a dolgok, ahogy én akarom. De
utána, megfogadtam, hogy olyan erővel fogok harcolni a hazajutásomért, ahogy
még sosem harcoltam egy jegyért, egy pasiért, még a koreai ösztöndíjamért sem.
Még ha ehhez, ne adj isten, még bele is kell avatkoznom olyanokba, aminek nem
kéne, hogy az én dolgom legyen.
Lassan dúdolgattam magamban a
dalt, ami mindig erőt adott, és éreztem, hogy egyre inkább elönt a bizonyosság.
Ha eddig eljutottam… Akkor már kihasználom.
Igen, imádtam mindig is Koreát,
de eszembe sem jutott, hogy milyen lehetett itt régen… Újságíró vagyok, az ég
szerelmére! Gyerünk, Mira, embereld meg magad, és használd ki a lehetőséget,
tudj meg erről a korról mindent, és utána olyan dolgokról írhatsz, amikben
mások csak vaktában tapogatóznak.
Mikor vége lett a számnak,
kinyitottam a szememet, és lassan felültem.
Háromszáz év… az annyira nem
lehet szörnyű…- bólintottam egyet, majd felálltam, és lassan kisétáltam a
könyvtárból. Odakint utolsó sugarait vetette a lemenő nap, és egy pillanatra felemeltem
az arcomat, hogy energiát gyűjtsek, majd megerősítettem magamat, és a terasz
felé indultam, ahol a többieket láttam.
Közeledtemre elnémultak, és rám
függesztették a tekintetüket. Seon Joon az egyik oszlopnak dőlt, és úgy bámult.
Találkozott a tekintetünk, de mivel őt még mindig nem becsültem semmire, ezért
a többiekre néztem. Sajnáltam, hogy olyan nyers lehettem Dong Juval is.
Szerencsétlen nem tehet róla, hogy a rendszer ezt neveli belé…
Felléptem a teraszra, és feltűnt,
hogy a csupasz lábam már olyan koszos lett, mint a nomád táborban
Magyarországon…
- Figyeljetek… kezdtem, majd
felsóhajtottam- Igazából még be sem mutatkoztam rendesen… Mira Young vagyok, és
egy nagyon messzi helyről jöttem, háromszáz évvel későbbről. Tudom, nehéz
elhinni, nekem is… Az egész… az egész úgy kezdődött, hogy… elmentem az egyik
barátnőmmel a Changdeok palotába… az a mi időnkben egy múzeum már… Vagyis… nem
uralkodik ott senki. Én egy elkerített részre tévedtem, ahol volt egy tűr, amit
még Kínából küldtek talán Joseonba. Hozzáértem, és hirtelen átkerültem ide…
Tudom, nagyon furcsán hangzik, de ez történt… Talán ha megtalálom azt a tőrt…
akkor visszamehetek. Szerintem, a szerzetes tévedett. Mégis, mit tehetnék én
itt? Esetleg… nem segítenétek nekem megkeresni azt a tőrt? Akkor nem lennék
tovább a nyakatokon, és…
- Eszünkben sincs, bár majdnem
meghatódtam!- szakított félbe Seon Joon- Nem hallottad, tehetsz az
országunkért. Bár magam is kételkedem abban, hogy nem kevertek-e össze valakivel, mert elég ostobának tűnsz… De ameddig kellesz, addig nem mehetsz innen
haza…
- Kegyetlen vagy!- mondta Da Ya
halkan. Egyből még szimpatikusabb lett. Szóval valaki még látja a hibáit Mr. Fontosvagyokésenyémazegészvilág-nak.
- Nem, csak épp arra gondoltam,
ha mi el tudjuk őt viselni, akkor ő is képes még eltölteni egy kis időt…
- Elég… sejtettem, hogy ez lesz a
válasz- vágtam félbe- De egy próbát megért. Rendben, segíthetek, amiben tudok.
De csakis azért, hogy utána hazajuthassak. Nem értetek. Főleg nem- néztem a
parancsnokra- Miattad… Világos?
- Nem is várhatunk tőled mást…
Főleg, hogy beteg vagy- mosolygott rám Yong Gi.
- Helyes… akkor…- kezdtem volna
bele, de Dong Ju a vállamra tette a kezét.
- Majd beszélünk többet, de most
pihenj… Még mindig nem vagy olyan jól… Látszik a szemeden, hogy még lázas vagy…
- De holnap elmondotok mindent
erről a korról, ígérjétek meg!- tettem fel a kisujjamat, mire csak értetlenül
néztek rám- Mindegy!- legyintettem.
- Pihenj jól, Mi Ra-ssi!-
mosolygott Yong Gi, mire intettem egyet, és a szobába vonultam.
Ott még egyszer átgondoltam a
dolgot, és úgy gondoltam, holnap, kipihent aggyal sokkal inkább át fogom tudni
értékelni a 18. század első évtizedét.
*
Este arra keltem, hogy sajog a
karom, nyilván elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. A derekam már nem volt olyan
vészes, nyilván karral jobban csapódtam neki valaminek.
Fenébe… rendkívül szomjas voltam,
és nem láttam vizes tálat idebent. Amúgy már volt szerencsém a kerti budihoz is…
először sírva vissza akartam rohanni a szobába, hogy nem, én ezt nem csinálom,
de hát ha egyszer kell, akkor kell. Nem pisilhet be az ember, csak mert
finnyás. De legalább túléltem. Vacsorára Da Ya hozott be rizst, mondjuk csak
magában, mégis nagyon jól esett, hisz már nagyon rég ettem. Szinte fel sem tűnt
már, hogy éhes vagyok.
Nem állt le társalogni, pedig szívesen kérdezgettem volna a sámánizmusról, érdekes témának tűnt... Nem zavartak már az este
folyamán, így tudtam gondolkozni.
Így, az este közepén, hogy vizet
találjak, kitoltam a ajtót, és körbenéztem. Gyönyörűen csillagos volt az
ég, amúgy korom sötét. Persze, erre nincsenek utcai lámpák…
Nem is olyan messziről egy ló
nyerítését hallottam, így az épület falának mentén indultam el abba az irányba.
Nem is kellett sokat mennem,
mikor beszélgetést hallottam meg. Behúzódtam a fal mögé, csak egy kicsit toltam ki a fejem, hogy lássam a két személyt, egy kis téren.
- … így el kellett halasztani az
eseményt…- jutott el hozzám Seon Joon hangja.
- Értem… nem csodálom, a mostani
események…- aki felelt, valószínűleg az idős szerzetes lehetett.
- Biztos, hogy kell nekünk ez a
lány?
- Ez a lány értékes, ne hadakozz
ellene…
- De ő olyan…
- Ne próbáljon meg szavakat
találni olyanra, mait nem ismer, parancsnok…
- Értettem. Vissza kell mennem a
fővárosba, Dong Ju már elindult kora este… magukra bízom. Remélem, hogy nem
fogják megtalálni őt itt. Egyenlőre még titokban kell tartani, hogy létezik, míg
ki nem találjuk, mire hasznos. Yong Git itt hagyom. Tudom, nem a leg-jólneveltebb
alak egész Hanyangból, de ahogy a hölgyikét elnéztem, nem nagyon fogja vissza
magát ő sem. Mivé válik ez a hely, ahol ilyen emberek nevelkednek?- fújtatott,
mire elfintorodtam a sötétben. Az idősebb barát felnevethetett, legalábbis úgy
hangzott.
- Induljon parancsnok… későre
jár.
- Rendben!- majd távolodó
lépteket hallottam. Még jobban nekisimultam a falnak, pedig nem is felém
közeledtek. Mikor legközelebb kinéztem a fal mögül, láttam, hogy már senki
nincs a kis téren, így tettem egy lépést, de abban a pillanatban valami fémeset
éreztem a nyakamnál.
- Hova-hova?- jött halkan a hang
a hátam mögül. Hogy a fenébe kerülte meg ilyen gyorsan a kis épületet, hogy a
hátam mögé került? És hogy tudott ilyen némán közeledni? Komolyan megőrülök.
Lassan megfordultam, igyekezve, hogy Seon Joon kardja ne sebezze meg a nyaki
ütőeremet, mert nem hinném, hogy kellőképp fejlett az orvosi ellátás, hogy ne
vérezzek el pillanatokon belül.
- Vízért…
- És eközben elfogadott norma
kihallgatni mások beszélgetését?- a szeme megcsillant a sötétben. A kardot meg
még mindig nem tette lejjebb.
- Kérlek… senkit nem érdekelsz…-
sóhajtottam- mondtam már… egyetlen célom, hogy hazajussak.
- Csak tudnám, miért ilyen kedves
veled mindenki!- morogta szemforgatva a férfi, és leeresztette a fegyvert, mire
elé álltam.
- Az jobb kérdés, hogy te miért
utálsz ennyire! Nem vagyok egy ártó démon, vagy minek hittél! Akkor miért nem
vagy képes egy normális szót sem szólni hozzám?- néztem mélyen a szemébe gúnyos
félmosollyal, amit viszonzott.
- Mert te csak itt megjelentél!
És mindenki már világmegváltónak hisz. Mindenki odavan érted. Pedig egy
szerencsétlen, ostoba, ide nem való lány vagy!
- Ó, féltékeny vagy?
- Hogy mi?- horkantott fel.
- Ezt a figyelmet talán neked
kéne kapnod?
Erre megragadta a vállamat, és
erősen nekicsapott az épület falának. Ajkamba haraptam a fájdalomtól, de eszemben sem volt meghunyászkodni.
- Fogalmad sincs, miről beszélsz…
- Dehogynem, a reakcióid
elárulnak… Azt akarod, hogy fent maradjon a neved. Hogy emlékezzenek rád, ezért
vagy ennyire felháborodva most. De elárulok valamit!- hajoltam arcommal
közelebb, magam sem tudom, honnan jött bátorságból- Felesleges aggódnod, és
ilyen keményen pedáloznod. Én ismerem többé kevésbé az elkövetkező háromszáz év
történelmét. Tudom, milyen hadvezérek lettek híresek, és alkottak nagyot. És te, Hwan
Seon Joon… nem vagy közöttük.
