8. fejezet

8. fejezet
Áldozat

옥에 홁이 묻어 길가에 바렷이나

오는 이 가는 이 흙이라 하는고야
두어라 알 이 이실지니 흙인 듯이 있거라

Egy jádekő a kezemből a sárba legurult.

A népek, erre járva azt látják: egy sárgöröngy.

Maradj lent! Ő eljön valamikor, s majd meglátja lényeged.

 

- Mi Ra!- az éles és valamelyest ismerős hang olyan váratlanul ért a hátam mögül, hogy ismét sebesen fordultam meg, egy pillanatra arról is megfeledkezve, hogy éppen az őrséget akarja rám ereszteni Jang HuiBin, akitől az egész palota- talán okkal- retteg.

- Maehwa?- tátogtam a közeledő nőalak felé. Mert ő volt. A hideg vonásai még mindig ugyanolyan rémisztőek és gyönyörűek voltak, de ezúttal a tekintetében haloványan aggodalmat is látni véltem. De az idillt rohanó léptek zaja zavarta meg.

- Úrnőm, hívatott?- torpant meg a királyi ágyas mellett két őr, fegyverét előrántva, majd ránk pillantottak.

- Asszonyom!- hajolt meg MaeHwa mélyen- Ez a gyermek az én hibámból került ide, kérem, bocsásson meg!

Hogy micsoda?

- Pimasz volt velem, és titkolja kilétét, természetes, hogy felelősségre kell vonni!- mondta lassan, hangját fel sem emelve a nő, de éreztem a mögötte megbújó erőt. Neki nem kellett ordítani, ha céljait akarta elérni.

- Ő nemrég került a pavilonhoz, ráadásul csúnya betegségtől kiütéses az arca, ezért a fátyol. Viszont maga, mint egy példakép, úgy lebegett az arca előtt már belépése pillanatában, ezért, hogy ennyire meggondolatlanul ide jött. Kérem, bocsásson meg neki!- a hangja, mintha nem is ő lett volna, olyan megalázkodó volt, hogy még én elundorodtam, pedig meglepetésemre engem védett. Így hát én is követtem példáját a meghajlásban.

- Kérem, bocsásson meg, úrnőm!- mondtam halkan, és annyira bűnbánóan, ahogy tudtam. A fenébe is, pedig pont ezt akartam elkerülni, és tökösen elé állni, hogy vegye el az életem, ha annyira akarja.

- Aki hibázott, büntetést érdemel!- mosolyodott el kissé a nő előttünk.

- Kérem, asszonyom, én megbüntetem, megkapja, ami neki jár! Bocsásson meg a zavarásért.

- Ám legyen. Kapja meg a büntetést tőled!- bólintott lassan a hölgy- Őrség, elmehetnek, megoldódott a probléma!- erre a fegyveres őrök kicsit értetlenül, de elhagyták a folyosót megkönnyebbülésünkre, a nő pedig az ajtó felé indult, én meg már majdnem felsóhajtottam, mikor megtorpant, és fejével visszafordult.

- Egy pillanat!- lépett közelebb hozzám- A neved ezek szerint… Mi Ra?

- I… igen, úrnőm!- motyogtam.

- És példaképednek tekintesz?

Ennyire messze nem mentem volna, de ha már MaeHwa ezt állította…

- Igen!- hajtottam le a fejem.

- Megvan benned a kellő akaraterő, ha ide is bejutottál… de… ez tartson ki a végéig. Ha a cél előtt megtorpansz pár lépéssel, akkor… ugyan miért indultál egyáltalán el? Légy első, vagy… inkább el se kezdd! MaeHwa erről tudna neked mesélni!- pillantott egy másodpercre gonoszan a mögöttem álló nőre- Akkor… még találkozunk!

- Remélem is, asszonyom!- szegtem fel az állam, mire egy elégedett mosoly költözött a szája szegletébe, majd megfordult, és belépett az ajtón.

Hirtelen a szívemhez kaptam volna, hogy ellenőrizzem, nem állt le a rémülettől, de MaeHwa megragadta a csuklómat, és félelmetes erővel kezdett húzni magával. A léptei ezúttal nem aprók és kecsesek voltak, hanem hosszúak, és mérgesek, de sajátos bájából így sem vesztett.

Egy szót sem szólt, csak kihúzott az épületből (ezek szerint volt hátsó bejárat is), majd az épületek felé vonszolt, egészen a cselédbejáróig, ott pedig kirángatott a sötét útra, ami a jelen pillanatban teljesen kihalt volt.

Végül a karomnál fogva megragadott, és szembefordított magával.

- Te teljesen megőrültél?- kérdezte, kissé hisztérikus hangon- Hogy kerülsz ide? Miért voltál itt? Nem a kolostorban kéne lenned? Mi a… Mi az oka, hogy ma este idejöttél, elvetted a ruhámat, és… bementél a Soron párthoz?

Összeszorítottam a számat, és elnéztem másik irányba, mire lerántotta a fejemről a kalapot.

- Válaszolj!- az idegtől remegett a szép vonalú szája, mire lehunytam a szemem.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok?- kérdeztem halkan.

- Az én ruhámban vagy… a szobámban pár véres darabot találtam. Azonnal tudtam, hogy valami nem stimmel… Meg a cipőd is nagyon korabeli…- fújtatott- Komolyan, hogy jutottál el az ajtóig? Az őrség…

- Elvettem egy lánytól a tálcát- vontam vállat.

- Egy tálcát… és ő odaadta?

- Nem…egészen. Ő inkább öntudatlan álomba merült, és utána, mentálisan küldte az infót, miszerint folytathatom a misszióját… figyelj, MaeHwa, te ezt nem érted, de…

- Nem, ezért magyarázd el, itt és most, hogy mi értelme volt ennek az egésznek! Ha én nem vagyok ott, ki tudja, mi történt volna veled…

- Nem tartozom neked magyarázattal.

- Vagy úgy!- horkantott fel, de még ezt is nőiesen tette- Mert egy alantas lény vagyok a szemedben.

- Felőlem az vagy, aki akarsz, de nem fogok neked magyarázkodni. Nem ismerlek, nem bízom benned.

- Remek. Sebaj, majd akkor magyarázkodsz másnak- a kezembe tolta a kalapot ismét- Vedd fel.

- Minek?- vontam fel a szemöldököm.

- Csak vedd fel. És kövess!

- Hova akarsz vinni?

- Biztonságos helyre. Elvégre este van, majd holnap elég lesz megoldani, mi legyen most.

- Honnan tudjam, hogy nem versz át?

- Onnan, hogy most is megmentettem az életedet. Nem azért mert érdekelne, hogy mi történik veled… hanem mert az, aki fontos nekem, téged véd- hajolt az arcomba.

- Ugyanolyan ijesztő vagy, mint ez a HuiBin nő… Nem vagytok véletlenül rokonok?- húztam a számat, mire megrezzent. Biztosan elég erős kritika volt- Nyugi, csak egy feltételezés volt… nyilván nem hagyná egy családtagját ebben a mocsokban…- ráztam a fejemet, de leesett, hogyha nem akarom teljesen felhúzni, akkor nem kéne szívóznom vele.

- Menjünk!- sziszegte felém, majd hátat fordított, és sebes léptekkel elindult a sötét úton, és nekem, nem volt más lehetőségem, követnem kellett.

*

Egy negyed óra körül lehetett, amit sétáltunk, és igyekeztem lépést tartani vele, mivel elég sietős volt neki, úgy tűnt. Végül egy nagy épület kőkapuja előtt álltunk meg, és a lány nem várva semmire, a kapuhoz sétált, és erőteljesen megverte a fát párszor. Én meg közben körbenéztem. Az úton senkit nem láttam erre, a kapu felett kínai írásjegyes szöveg volt, amit nem értettem. Fogalmam sem volt, hogy hol lehetünk, ezért kezdtem ideges lenni. Ki tudja hova hozott ez a csaj, csak mert utál engem? Lehet, hogy rosszabb helyre, mint ami eleve lett volna, ha elkap az a hideg hölgyemény…

A kapu kinyílt, és egy szolgaszerű fickó dugta ki az arcát. Ahogy megpillantotta a kapu előtt álló nőt, kissé elnyílt a szája.

- Hölgyem… miben segíthetek?

- Hívd a gazdádat… azonnal!- mondta MaeHwa ellentmondást nem tűrő hangon, mire a fiatal férfi gyorsan visszaiszkolt a kapun belülre.

- Hol vagyunk?- kérdeztem, mikor megelégeltem a csendet.

- Várj egy percet… és megkapod azt, amit érdemelsz…- motyogta, rám sem nézve.

Egy perc múlva újra nyílt a kapu, és aki kilépett rajta, annak láttán egyből bevágtam volna a hátraarcot, és elrohantam volna, ha tudom, hogy nem érne utol úgysem.

- MaeHwa!- azonban Seon Joon csak az előtte álló nőt figyelte, engem észre sem véve, pláne a kalapban, így lassan igyekeztem megfordulni. Tudtam, hogyha megtudná, hogy mi történt, élve megnyúzott volna- Hát te?- kérdezte a testőrparancsnok, és a hangjában semmi nem volt már, ami az álmosságra utalt volna. Pedig lehet, hogy álmából riasztották fel, hisz csak egy fehér ruha volt rajta is, semmi díszesebb, mint amikben korábban láttam. Haja sem kontyban volt, hanem csak egy kis tákolt copfba. Be kellett valljam, ez a csapzott haj annyira jól állt neki, hogy a kinézetéért megint elmorogtam egy hálaimát az égieknek, amiért megteremtetett.

- Ajándékot hoztam neked!- mondta színtelen hangon a lány, és mintha észrevette volna, hogy távozni óhajtok, csuklómnál fogva visszahúzott, és a lendülettől a férfi mellkasának lökött.

Az, egy pillantást sem vetve rám eltolt magától, és a már majdnem hátat fordított nő után nyúlt.

- Eun Hyo…- a hangja kicsit ingerült volt- Csak mert azt mondtam a múltkor, te most komolyan… most megsértődtél rám? Hogy idehozz nekem egy olyan nőt, aki…

- Ő nem akármilyen nő…- forgatta a szemét a gisaeng lány- Ő olyan, akit ma ki kellett húzni a pácból, hogy megmaradjon a nyaka. De csak veled van biztonságban, azt hiszem.

- Vidd vissza magaddal! Engem nem érdekel!- rázta a fejét Seon Joon, mire MaeHwa mellé pattantam, és megragadtam a kezét.

- Menjünk, MaeHwa, nem akar engem!- mondtam, megkönnyebbülten a gondolattól, hogy talán megúszom a kínhalált ma, de ahogy ezt kiejtettem a számon, bele sem gondolva, hogy hangom elég felismerhető, a férfi megragadta a vállamat, maga felé fordított, és leverte a fejemről a fátylat.

Pár másodperces néma csend következett, mikor késsel lehetett volna vágni a levegőt.

- Mi Ra?- nézett hitetlenül a szemembe, mire leesett neki, hogy ki áll vele szembe- Mi… mi történt?- csattant.

- Mondtam, hogy nem akármilyen nő…- szegte fel a fejét MaeHwa- De ezt ne itt beszéljétek meg! Menjetek be. Nekem vissza kell térnem a Yeonhwa házba, nehogy feltűnjön bármi is- majd meghajolt aprót, és hátat fordított. Seon Joon két pillanatig nézett utána, mint aki még mondana valamit, de végül rám vezette tekintetét, és éreztem, ahogy megkeményedik a szeme és a teste is.

- Remélem tudod, hogy hatalmas bajban vagy!- morogta, majd a karomnál fogva bependerített a kapu mögé, majd egy kis épületig húzott, el a csodálkozó inasfiú mellett is.

Lábbal tolta be az ajtót, és miután engem is behúzott, be is vágta azt, ami jó nagyot szólt. De érthető volt felháborodása, így én sem mertem nagyon a szeme közé nézni, tudtam, hogy felperzselne most a dühével.

A szoba egyszerű volt, mégis nagyon szép. Illett Seon Joonhoz, rendszerezettségről adott tanúbizonyságot. A földre már megágyaztak, ebből gondoltam, hogy talán már aludni is készült, mikor megzavartuk.

- Szóval… Yang Mi Ra…- felpillantottam, és láttam, hogy végignyalja száját ingerültségében- Magyarázatot! Miért kellett… miért kellett eljönni a kolostorból?- a hangja olyan indulatoktól remegett, amiket lehet, hogy épp ésszel fel sem tudtam volna fogni.

- Esetleg… leülhetek?- kérdeztem halkan, de azonnal bebizonyosodott, hogy hiba volt. Megmerevedett, majd megragadta a vállamat két oldalról, és megrázott.

- Nem! Állj csak, és mondd már végre, ameddig még türelmes vagyok! Értetted?- rázott meg, ezúttal jóval erősebben szorítva, ami tényleg nagyon fájt- Te most sírsz?- dermedt le. Észre sem vettem, hogy valamiféle könnyszerű dolgok kibuktak a szememből, pedig eszem ágában sem volt elgyengülni, mikor mellette voltam- Te félsz tőlem?- nevetett fel hitetlenkedve- Komolyan félsz? Akkor a fenekeden kellett volna maradnod, és…

- A kolostorba fegyveres katonák jöttek- mondtam halkan, de ez is elég volt, hogy a férfi szóáradatát megfékezze.

- Hogy… katonák?- kérdezett vissza.

- Igen… Yong Gi álmomból keltett fel, hogy menekülni kell, mert valószínűleg engem keresnek. Da Ya elterelte a figyelmüket, hogy Yong Gi lován elmenekült. Mi pedig, a főszentély egy csapóajtóján keresztül, egy járatban egy vízimalomig szöktünk. Ott bevártuk Da Yat. Hallottam, mit beszélnek, mikor azt hitték, hogy alszom. Hogy Da Yat majdnem elkapták… hogy ez a Soron párt műve… igen, Yong Gi beavatott a dolgokba ilyen téren. De ami a legjobban fájt az az volt, hogy nem tudták, miért kell értem ennyi mindent kockára tenni. Miattad. Mert te azt mondtad nekik, ez talán az egyetlen ok. Én… megkedveltem őket, és nem akartam, hogy miattam legyen káruk… így mikor elaludtak…- itt kicsit megakadtam, de végül lehunyt szemmel folytattam- Akkor elvittem a lovat, és egészen a Yeonhwa házig mentem, hisz beszélték korábban, hogy ma ott van találkozójuk. Azt hittem, ha elkapnak, akkor a többiek békében lehetnek. Lenyúltam MaeHwa ruháját- mutattam magamra- Majd kicseleztem az őröket, hogy bemenjek az épületembe. De azt ajtó előtt megakadtam. Tudod… a filmekben olyan egyszerűnek tűnik, mikor a főhős feláldozza magát a többiekért. Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Féltem, nagyon féltem- mintha egy csapot nyitottak volna ki, úgy folyt belőlem a szó- Nem tudom, hogy be mertem volna-e nyitni oda. Már sosem derül ki. De abban a pillanatban megjelent mögöttem HuiBin úrnő… az a nő… ijesztő. Hirtelen megfagytam, és azt is megbántam, hogy oda merészkedtem. Mivel fátyol volt rajtam, nem láthatta, ki vagyok. Már az őrséget hívta volna rám, de akkor MaeHwa kihúzott a pácból. És ide hozott. Ezt akartad tudni?- néztem fel döbbent arcára végül szomorúan- Tudom… azt mondtad, hogy maradjak a helyemen… de… én már nagyon rég nem a helyemen vagyok. Sosem szerettem, ha ide-oda rángattak, ha parancsoltak nekem. De ez nem dac volt. Én tényleg… így akartam segíteni. És így még több gondot okoztam. Sajnálom, hogy belerondítok az életetekbe… Nem így terveztem. És most… tégy amit akarsz. Üss meg, vagy mit tudom én, de… ez a teljes igazság.

- Te komolyan…- frusztráltan túrt a hajába, majd lehunyta a szemét, nyilván, hogy átgondolja a dolgokat- Annyira felelőtlen vagy!- sóhajtott- De igazad van. Hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy te is… egy áldozat vagy.

- Nem is haragszol?- kérdeztem csodálkozva.

- Már hogy ne haragudnék!- rúgott arrébb egy apró bútort, mire összerezzentem.

- Megértem. Én is dühös lennék. De amit akartam….

- Nem lett volna bátorságod hozzá, így teljesen feleslegesen fárasztottad magadat. Maradhattál volna Yong Giékal. Tudod mit fog érezni ő is, mikor meglátja, hogy eltűntél?

- Gondolom. De végül is nem sikerült a tervem.

- Hála az égnek!- túrt a hajába- De akkor is, hogy jutott eszedbe, hogy…- csattant volna fel ismét, de végül visszafogta magát, és kifújta a levegőt- Hogy jutott eszedbe elvenni MaeHwa ruháját? Még csak nem is áll jól!- fejezte be végül elfordulva, mintha ezzel be is fejezte volna a témát. Éreztem, hogy a válla kicsit felenged, mintha megnyugodott volna egy kicsit, ami nekem is segített legyőzni a gyülemlő hiszti rohamot, és bátrabbá is tett.

- Sajnos másképp nem ment… Amúgy én is pont arra gondoltam…- nézegettem a felső rész, majd, mivel már tényleg szűkös volt, gondoltam kikötöm- Hogy az ázsiai nők mellbőségileg tényleg nincsenek túl gyakran eleresztve.

- Hogy mi?- nézett rám értetlenül pont abban a pillanatban, mikor már lefelé húztam magamról a felsőt. Persze a mellemet a szoknyák része, azalatt meg még mindig egy anyaggal átkötött rész elfedte. De az ő szeme elkerekedett.

- Miért veszed le magadról a jeogorit?

- Mert kényelmetlen. És meleg van!- vontam vállat, és ledobtam a földre- Miért? Így sem látsz semmi olyat, amit nem kéne…- fújtattam. Magamra sem ismertem, hogy hirtelen miért én váltottam be támadó pozícióba, mikor nem sokkal előtte még majdnem elsírtam magam, mikor rángatott.

- Ez már rég az illendőség határain kívül van!- láttam, hogy igyekszik levenni rólam a tekintetét, de szeme megakadt a dekoltázsomon így is. Kissé elgondolkozva nézte a melleim domborulatát.

- Csak nem tetszik?- nevettem fel hitetlenül, mire felkapta tekintetét az arcomra, unott arckifejezést varázsolva magára.

- Láttam már szebbet is. Egy pillanatig se hidd, hogy kísértésbe tudsz ejteni… ha esetleg erre megy ki a játék.

Ó, a játék… akkor játszunk rendesen, Seon Joon…

- Ez esetben levehetem a felső szoknyámat is… kicsit szorosra húztam meg- nyúltam a masni felé, hogy kioldjam, mikor egy pillanat alatt elkapta a kezem, és a szoba falának tolt, teljes testével belepréselve. Úgy éreztem, megint túl közel került hozzám, levegővételem ismét kétszeresére gyorsult.

- Eszedbe ne jusson itt levetkőzni!- szűrte fogai között.

- Van alsószoknyám- forgattam a szemem- És az előbb mondtad, hogy nem is tetszem neked, még ruha nélkül sem, így nem tartok tőled. Meg amúgy az első nap még te vágtad le rólam a ruhát agresszívan, el sem fordultál volna... Mi ez a hirtelen változás?

- Azóta kiderült, hogy te is egy nő vagy!

- Addig is nő voltam. És te megaláztál. Ne hidd, hogy valaha is elfelejtem. És tudod… Az igazság az, hogy a kezem megint megsérült- mutattam a tenyeremet, amin alighogy megalvadt a vér- Így segíthetnél kikötni- húztam tovább az agyát már csak poénból is. ki akartam tolni vele rendesen, bár ezzel a tettemmel nem tudom, hogy segítettem-e magamon. De látszott, hogy inkább van zavarban, mint akkor volt. Már pusztán az emlékre is.

Egy pillanatig sem hittem, hogy ő ezt háborúként kezeli, és csak azért is mélyen a szemembe nézve, igyekezve zavarba hozni engem is, elkezdi kikötni a masnimat.

A szemem fel alá járkált az erős keze és az arca között, ami túl közel volt az enyémhez. Éreztem, hogy kiszárad a szám, így kicsit el is tátottam, hogy legalább úgy kapjak levegőt.

Annyira jóképű volt. Férfiasan szép, egyszerűen… tökéletes.

Pár másodperc múlva éreztem, hogy enged a szorítás, és hirtelen könnyebb lett a ruha. A felső réteg pedig egészen a bokámig csúszott az egyszerű, vékony anyag mentén, ami még rajtam maradt. Otthon még ez is apácaruhának számított, de itt, úgy éreztem, hogy hirtelen nagyon intim helyzetbe kerültem egy olyan pasival, akit tulajdonképpen nem is érdeklek, csak hasznot hozhatok neki, ezért tart magánál.

- Na!- hajolt közelebb- Kell még valamit leszedni rólad, vagy befejezted a kacérkodást?

- Én nem hinném…- igyekeztem oldalra lépni, hogy távolabb legyek tőled, de a felsőruházat, ami már lekerült rólam, beleakadt a lábamba, így oldalra vágódtam, őt meg, aki utánam akart kapni, szintén magammal rántottam, egészen pontosan magamra.

- Áucs!- szökött ki a számból fájdalmasan, majd pislogtam párat Seon Joon arcába, aki néhány másodpercig szintén meredten bámult rám pár centiméter távolságból.

- Nem is én vagyok rád nézve veszélyes, hanem fordítva…- morogta a szemét forgatva, majd megtámaszkodott a testem mellett, hogy ne rajtam legyen a súlya. Nem mondom, előtte tényleg azt hittem, hogy összeprésel, még ha vékony testalkata is volt, de magas és izmos létére… Kiszorította belőlem a szuflát.

Már majdnem lekászálódott rólam, mikor nyílt a szoba ajtaja, és pont megpillantottam, ahogy az előbbi szolgafiú bedugja a fejét. Majd ahogy meglátta, hogy szinte egymáson fekszünk, kitágult a szeme, és azonnal visszahúzódott.

- Bocsásson meg, fiatalúr, nem tudtam, hogy…

- Semmi nem történt, Cho Sang!- pattant fel rólam Seon Joon sietősen, pillaantnyi zavarát már eltüntetve az arcáról- Csak baleset volt…

- É…értem. Choi Yong Gi úrfi van itt. Azt mondta, nagyon sürgős! Biztosan valami baj van! Egy hölgy is van vele.

- Értettem. Azonnal megyek!- erre az inas kifordult a szobából, Seon Joon pedig egy fekete felsőszerű, mintegy köntösért nyúlt, hogy felvegye.

- Most megkapja, amiért hagyott téged elmenni! Még ha a barátom is, érezze egy kicsit a súlyát- morogta, miközben kötözte össze.

- Én is me…- álltam volna fel, de szemével visszaparancsolt a földre.

- Te itt maradsz! Így öltözve ki nem jössz!- szólt rám, majd kisietett a szobából. De nem mehetett messzire, mert szinte azonnal meg is hallottam a hangját.

- Yong Gi!- kicsit élesebb volt a kelleténél.

- Seon Joon, baj van!- hallottam a másik fiú hangját is, és éreztem benne a félelmet és aggódást, amiért engem nem talán. Bár tudtam volna, hogy a veszteség, vagy a barátjától való tartás vezérelte inkább.

- Mi történt?- kérdezte Seon Joon. Na ne, komolyan hagyja szenvedni? Gyorsan az előbbi ruhámért nyúltam, hogy magamra aggassam, ha már az előbbi túl tiszteletlen lett volna.

- Mi Ra… szóval… ő eltűnt. Elszökött.

- Elszökött? Mégis, hogyan? Hogy történhetett?- mekkora színész!- Hogy hagyhattad? Rád bíztam őt, te meg…

- Nem tehetek róla, vagyis de… De nagyon aggódok érte, fogalmam sincs, hol lehet…! Csak a táskáját hagyta ott, anélkül ment el, az itt van. Annyira… féltem őt, érted? Mi van ha…

- Ha miattad ölik meg? Akkor…?

- Elég, Seon Joon!- löktem ki az ajtót, mikor végre visszaszenvedtem magamra a ruhát, és a szemem megállapodott az előttem állókon. Seon Joon nekem háttal, Yong Gi és Da Ya pedig az ajtóval szemben. Egyből rám kapták a tekintetüket.

A kereskedő fiú arca kicsit megnyúlt, szemei kitágultak, mintha mérges lett volna.

- Mi Ra, te…- lépett lassanként közelebb, a bosszankodó barátjára már ügyet sem vetve.

- Sajnálom, Yong Gi. Tudom, hogy amit veled szemben nagy bunkóság volt, de…

Nem tudtam tovább mondani, mert megragadta az egyik csuklómat, jó erősen, és olyan sebességgel húzott magához, hogy még egy kicsit fájt is, ahogy a mellkasába csapódtam. De időm sem volt megszólalni, karjait szorosan fonta derekam közé.

- Mi Ra…- motyogta fülembe- Annyira aggódtam érted! Sejtelmed sincs, mikre gondoltam már…

Váratlan ölelése annyira megdöbbentett, hogy csak pislogva hagytam lógva a saját karjaimat, és próbáltam realizálni, hogy ez nem egy álom. Felpillantottam, és találkozott a szemem, először a kicsit szintén döbbent Da Yáéval, majd a száját összeszorító, és mérges Seon Joonéval.

Hirtelen elöntött a hála Yong Gi felé, amiért még most is értem aggódott, és nem volt rohadtul dühös rám, így hátára vezettem a karomat, és a nyakában szorosan összefontam, úgy simultam bele az ölelésében.

- Ígérem, még jóvá teszem, hogy aggódnod kellett értem- súgtam a fülébe, mire éreztem, hogy kicsit ereszt a feszültség a vállában. Azonban nem sokáig élvezhettem jól eső közelségét, mert Seon Joon megragadta a karomat, és elhúzott a fiútól.

- Te meg mit művelsz?- rivallt rám. Ja persze, ő félti tőlem a haverját…

- Csak bocsánatot kértem a barátomtól… hisz barátok lettünk, nem igaz?- pillantottam vissza Yong Gira, aki kicsit elpirultan állt ott.

- De… barátok vagyunk!- mosolygott rám édesen- Amúgy ez a ruha… gyönyörű vagy benne! De egészen biztosan láttam már MaeHwán hasonlót, esetleg van rá magyarázat, hogy…?

- Menjünk be a szobába, ott megbeszéljük- mondta Seon Joon, kicsit még mindig mereven.

Végül, ahogy a szobába letelepedtünk, ismét elmondtam, mi is történt pontosan. Da Yán láttam a lelkiismeret furdalást, mikor azt mondtam, hogy nem akarok rajtuk lógni, ezért mentem el. A történet végére csak mindenki magába merült.

- Sajnálom, Mi Ra…- fordult felém Yong Gi, de nem akartam végighallgatni a sajnálkozását.

- Szót se róla többet. Az én felelőtlenségem és vakmerőségem volt.

- Hogy lesz így tovább?- kérdezte Da Ya- A kolostor nem hinném, hogy biztonságos.

- Nem is visszük oda vissza…

- Ha kell, szívesen vigyázok rá, ezúttal nem fogok hibázni…- szólt közbe Yong Gi.

- Nem. Ezúttal nem hagyom másra, elvégre az én felelősségem. Ha kell, magamhoz láncolom, hogy ne akarjon elszökni… Holnap az apámnak is mesélek róla. És lesz még egy látogatónk… hisz most elég sok probléma van nélküle is…

Legszívesebben felcsattantam volna, hogy „Hé, én is itt vagyok! Ráadásul ti nem rendelkeztek velem! Hisztitek vagy sem… még van szabad akaratom”, de nem akartam konfliktust, mikor ezt a mostanit én magam okoztam, így csak észrevétlenül kisurrantam az ajtón, hadd beszéljenek ki engem továbbra is.

Nem ismertem, hogy mi merre van a házban, és akárki más is volt Seon Joon családjának a tagja (ha jól rémlett, a hadügyminiszter fia volt) hát egészen biztosan nem akartam felverni, hogy aztán magyarázkodhassak, miért is vagyok itt.

Ahogy az udvar közepére értem, tehetetlenül az ég felé fordítottam a tekintetemet, és a csillagokra bámultam. Gyönyörűen látszódtak, nem mint otthon, ahol a város fényei miatt veszítettek értékükből.

Hallottam, hogy valaki kijön utánam, és némán megáll mögöttem. Öblös léptei voltak, és nem rángatott azonnal csuklómnál fogva, így tudtam, hogy a kereskedő fiú az.

- Yong Gi…- motyogtam.

- Igen?- lépett mellém.

- Látod a csillagokat?

- Miféle kérdés ez? Mindenki látja…

- Szerinted a csillagok… a csillagok ott vannak mindig?

- Ők talán az egyetlen támaszpont a sötétben!- bólogatott- A csillagok mindig ott vannak, voltak, és lesznek.

- Tévedés. Azok a csillagok, amiket mi nézünk, több millió fényévre vannak. Irdatlan messze. Mi csak a fényüket látjuk. Szóval lehet, hogy a csillag, amit nézel, már igazából rég nem létezik. Csak amilyen messze van, a fénye még mindig jön felénk, abból az időből, mikor még létezett…

- Ez…

- Ez olyan, mint nekem ti vagytok!- sóhajtottam- Ez a kor már rég megtörtént. Ti már… rég halottak vagytok az én szemszögemből. Most komolyan… mit keresek én itt? Nem tudok megváltoztatni semmit, mert így is úgy is úgy alakul. Ez az egész egy… egy… felfoghatatlan ostobaság…

- Mi Ra… én nem tudtam, hogy akkor hallhattad, amit beszéltünk. De csak hogy tudd… ahogy mondtam is… én nem azért vigyázok rád, mert bárki megkért rá… Hanem mert a barátod vagyok. Ennek semmi köze Seon Joonhoz.

- Bár hihetnék neked…- suttogtam, hogy szinte meg sem hallotta. Ha meg is történt, nem mutatta jelét. Inkább megragadta a kacsómat, és a mellkasához érintette.

- Szóval most már én is az életed része vagyok. Majd megmutatom neked, hogy ez a világ nem is olyan szörnyű, és hogy itt is vannak mókás dolgok.

- Helyes! Köszönöm, Yong Gi!- biccentettem félre a fejemet, mire vigyorogva felemelte a kezeimet, egészen a szájáig, és nyomott rám egy puszit.

Megdermedve néztem rá, ahogy kihívóan rám mosolygott. Éreztem, ahogy kezd vörösödni a fejem, de a szituációt egy torokköszörülés szakította félbe.

Félrekapva a fejemet azt láttam, hogy Seon Joon áll az ajtajában, és meredten bámul minket. A kényelmetlen helyzet miatt kihúztam a tenyeremet Yong Gi markaiból, és kicsit idegesen nevetgélve tűrtem hajamat a fülem mögé.

- Ti sosem alszotok?- bukott ki az idióta kérdés belőlem- Legyen bármilyen szörnyű is a helyzet, alvásra szükség van. Holnap mindent szebb színben látunk majd, én érzem!- bólogattam bölcsen, hátha ez old a helyzeten, de az ajtóban álló férfi csak felvonta a szemöldökét, úgy bámult rám meredten, kis megvetéssel. Ahogy szokott.

- Gyere velem, Mi Ra, megmutatom, hol alhatsz- köszörülte meg végül a torkát, majd egy pillanatra megtorpant- Da Ya, te is gyere, együtt alszotok…- mondta elgondolkozva, majd elindult az épület mellett. Még rápillantottam Yong Gira, kicsit bocsánatkérően, mire megvonta a vállát.

- Jó éjt Mi Ra!- tátogta felém, én meg egy mosollyal intettem neki, és követtem az előttem, szinte rohanó férfit, és a lányt, aki némán járt a sarkába, egy szó nélkül, nem problémázva, hogy még külön lakosztályt sem kapunk, pedig biztosan lett volna hely ebben a nagy épületben. De biztosan nem akarta, hogy egyedül legyek, és megszökjek. Okos fiú…

Megérkeztünk a sötétben egy ajtó felé, mire Seon Joon intett Da Yanak, akinek a kezében volt még az én kistáskám is, hogy nyugodtan lépjen be. Én már követtem is volna, mikor a férfi megragadta a könyökömet, és magával szembe fordított, behúzva az ajtót is, hogy a lány sem hallja, amit mondani akar. Vagy ne lássa, amit tesz. Egyenlőre nem tudtam eldönteni, melyik opció lenne a helyesebb.

- Mi volt ez az előbb?- kérdezte ingerülten.

- Da Ya bement a szobába, és követni akartam. Már ez is baj?- vontam fel a szemöldökömet.

- Yong Gival… már megint!

- Csak haverkodunk, állítsál már magadon!- sóhajtottam.

- Mi van?- nyilván nem értett semmit ebből.

- Azt mondtam, hogy csak barátilag beszélgettünk. Nem tudom, mit vagy úgy oda…

- Mondtam, hogy hagyd őt békén, és eszedbe ne jusson elcsábítani, mert…

- Ó, istenem, ha csábítgatni akarnék, biztosan téged próbálnálak, mert valamiért szeretem a lehetetlen küldetéseket…

- Engem nem tudnál…

- De nem is akarlak. Kellesz a fenének!

- Te még annak se!- morogta, mélyen a szemembe nézve.

- Remek, most, hogy ezt megbeszéltük, engedsz végre, hogy aludjak?- bár sértette büszkeségemet, azért igyekeztem hűvös maradni.

- Persze!- húzta a száját- Szép álmokat, Mi Ra kisasszony!- köpte felém a szavakat, majd hátat fordított, és elvonult.

Micsoda pökhendi alak!- ráztam a fejem lemondóan, majd követtem a lányt a helységbe. Pontosan olyan vendégszoba kaliberű kis szoba volt. Nem túl díszes, de kellőképp előkelő. Da Ya már a sarokban összehajtott ágyneműszerűséget terítette le a földre, de mikor meghallotta, hogy belépek, egy pillanatra abbahagyta a tevékenységét.

- Mi Ra!- mondta halkan- Sajnálom, nem gondoltam komolyan… vagyis nem úgy gondoltam, ahogy te hallottad azt a beszélgetést… Egyszerűen csak… feszült voltam és… nem is gondoltam teljesen komolyan. Akárkinek segítenék, ha bajban lenne, nem hibáztatlak téged semmiért!- nézett a szemembe szomorúan.

- Felejtsük el!- sóhajtottam- Nem haragszom. Én is sajnálom, hogy önfejűen elrohantam…

- Felelőtlenség volt…- motyogta.

- Tudom!

- A fal melletti fekvőhely a tiéd!- mutatott oda, mire gyorsan ledobáltam magamról a felsőszoknyákat megint, majd egy minimálist magamon hagyva bújtam a paplan alá, hiába volt meleg.

- És Mi Ra…- hallottam újra a lány hangját- Ami korábban történt, a hegyen… Én… nagyon sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megmutatkozik előtted is ez az énem, és én…

- DaYa!- szakítottam félbe- Hagyd ezt, teljesen megértem. Csak megijesztettél, ennyi ez az egész. De Yong Gi elmagyarázta, és bár nem értem még mindig teljesen, már nagyjából felfogtam.

- Köszönöm!- mosolyodott el hálásan.

- Azt mondta, hogy amiket látsz, azt soha senkinek nem mondod el…- kezdtem bátortalanul, mire az előbb született mosoly le is halt az arcáról, válla kicsit beesett, és ajkába harapott, és félig meddig el is fordította a fejét. Két pillanat alatt zárkózott be.

- Erről nem szeretnék beszélni…

- Nem erőszak! Bocsáss meg- kinyújtóztattam a tagjaimat a pléd alatt, és elnyomtam egy ásítást- Jó éjt, Da Ya.

- Jó éjt, Mi Ra-ssi!- felelt halkan, mire mindketten magunkba fordultunk.

*

Reggel a madarak csiripelése keltett fel. Még csukott szemmel rúgtam le magamról a takarót, kicsit megforgattam magamat, mert alvás közben, a kissé keményebb „ágyon” elgémberedtek a tagjaim. Kinyitva a szememet rájöttem, hogy már rég világos van, és a szobában is egyedül vagyok.

Az ajtó mellett egy tálban víz volt, azon felül pedig egy egyszerű hanbok, fehér felsőrésszel, és rózsaszínes szoknyával. Nyilvánvalóan nekem.

Sóhajtottam egyet, majd odakúsztam, hogy fejemet kellőképpen felfrissítsem a hideg vízzel, majd igyekeztem magamra ölteni a hanbokon. Ennek legalább a mellrésze is nagyobb volt, nem kellett benne megfulladnom. Hajamat csak egyszerűen összefontam, egybe, hátra, ahogy láttam már pár nőnél. Semmilyen díszt nem tettem bele, de nem is találtam.

Végül elégedetten néztem végig magamon, bár tudtam, hogy most akár otthon is lehetnék egy laza pólóban, és egy csini rövidnadrágban… De nem volt mit tenni.

Mivel nem kaptam semmilyen utasítást, ezért úgy gondoltam, hogy megkeresem Seon Joont, ha már az ő szava itt a szent.

A szoba előtt egy kis cipőcske várakozott, legnagyobb megdöbbenésemre a saját méretemben. Így úgy véltem, itt az ideje lecserélni a conversemet. Hiába szerettem, ez most nem az a hely.

Nem tudtam merre induljak, hogy ne legyek feltűnő, még a szolgák előtt sem, de nagyon gondolkozni sem volt időm, mert a szoba előtt járkált fel-alá a tegnapi inasfiú. Ahogy a lépteimet meghallotta, azonnal megtorpant, és felém fordult, leszegett fejjel.

- Kisasszony! Seon Joon parancsnok üzente, hogy ma reggel fontos megbeszélést folytat egy nagyon rangos illetővel, kérte, hogy kísérjem oda.

- Vásári majmot csinál belőlem, vagy mi?- fújtattam.

- Tessék?- bámulta még mindig a földet, de látszólag értetlenkedett.

- Felejtsd el! Miért nem nézel a szemembe?

- A fiatalúr azt mondta, ha akár a szemébe is merek nézni a kisasszonynak, akkor azt megemlegetem, a halálom napjáig.

Igaz, ő nem látta tegnap a szememet…

- Ez esetben akkor vezess hozzá- sóhajtottam, mire még mélyebben meghajolt, és elkezdett előttem menni, vezetni engem, egy nagyobb épületrészhez. Ott betolta az ajtót, mire egy folyosóra értünk. Sokkal világosabbra és tágasabbra, mint a Yeonhwa házban. Egy közeli ajtó előtt állt egy fegyveres ember, aki jöttünkre szintén a földre szegezte tekintetét. Mi van itt, Seon Joon mindenkinek megtiltotta, hogy rám nézzen? Így próbálja megvédeni a tényt, hogy nem vagyok idevaló? Kár, hogy nincs barna kontaktlencsém…

- Yang Mi Ra kisasszony?- kérdezte a férfi leszegett fejjel.

- Igen.

- Ez esetben bejelentem!- kicsit megköszörülte a torkát, és már bekiáltotta volna az ajtón belülre, hogy megérkeztem, mikor egy intésemmel elhallgattattam. Nem azért, mert nem akartam bemenni. Hanem mert eljutott a fülemig az odabentről jövő, egy számomra ismeretlen embertől származó mondat.

„Mégis, mit gondolsz, mit tehetne egy lány ebben a háborúban?”

Mégis, milyen háború? Nincs semmilyen háború… És milyen lány? Nagyon remélem, hogy nem én…

Kicsit közelebb léptem, úgy füleltem. Láttam, hogy a fegyveres hapsi mellettem zavarban van, de nem érdekelt.

- Higgye el, hogy ő sok mindent tud, amit mi nem. Talán hasznunkra lesz!- hallottam meg Seon Joon hangját.

- Bármit megteszek, hogy ezt a háborút még csírájában elfojtsuk- ezúttal egy harmadik, mély, zengő hang volt.

- Ne aggódjon, mindent megteszünk, hogy megtaláljuk- ismét a testőrparancsnok beszélt- És ebben ez a nő segíteni fog. Még ha nem is tud róla, és ostobának is tűnik néha… Hiszem, hogy ezért jött ide, hozzánk, hogy megtegye. Talán ez az oka… Nem sokára itt lesz, és…

- Kisasszony ez nem illik…- szólalt meg mellettem a fegyveres újra, amitől annyira megrémültem, hogy nekiestem az ajtónak. Csak sajnos ez nem tolós volt, hanem mint a normális ajtók, így egy az egyben beestem rajta, és közelebbről megismerkedtem a talajjal.

Az odabent tartózkodók elnémultak, és bár nem láttam az arcukat, azért el tudtam képzelni, milyen fejet vágnak.

- Mi Ra?- termett mellettem Seon Joon, és felrántott a földről, nem túl finoman, testével eltakarva a másik kettőt. Vagy lettek volna még bent többen is?

- Én csak…- kezdtem volna mentegetőzni halkan, és vörösödve, mire eljutott a tudatomig, amit előbb mondott- Ostobának is tűnik néha?- csattantam fel- Te aztán nem vagy semmi… És hiába reméled, hogy segítek, egy ekkora seggfej, még a következő életében sem kap tőlem segítséget…- egy egyszerű mozdulatával befogta a számat a tenyerével.

- Mi Ra!- hajolt egészen közel az arcomhoz, halkan beszélve, mire én vergődni próbáltam, de esélytelen volt, olyan erősen szorított- Most ezt ne! Utána elmondhatsz mindennek, de most itt ne. Azelőtt a két ember előtt ne, akiket a világon mindennél jobban becsülök, és tisztelek. Könyörgöm, viselkedj úgy, mint egy felnőtt ember, és ne úgy, mint egy sértett gyermek.

Éreztem, hogy leállok a vergődéssel, és szemforgatva bólintottam. Erre levette a tenyerét rólam, és elállt előlem.

Felszaladt a tekintetem a látottakra. Egy kis asztalkát körbeülve telepedett még ott két férfi. Látszott melyik a magasabb rangú, még ha nem is volt olyan díszes a ruhája, mint a másiknak. Ő ült az asztalfőn, és a kisugárzásában is volt valamiféle… ami megborzongatott. Mindkettő idősebb volt már, nagyjából egykorúak. Némi arcszőrzet is volt rajtuk.

A férfiak, ahogy megláttak, kicsit döbbent kiáltás hagyta el a szájukat. Igaz, az arcom itt nem volt megszokott.

- Jó… jó napot!- nyeltem egy nagyot, és már magamban agyonütöttem magamat, egy ekkora idióta üdvözlésért.

- Hajolj meg!- bökött oldalba Seon Joon morogva.

- Előbb tudjam, ki előtt!- sziszegtem vissza, ami nem tetszett neki. Annál inkább az asztalfőn ülőnek. Ő egyre nagyobb érdeklődéssel vizsgált.

Seon Joonnak csak égett a képe miattam, de igyekezte kordában tartani magát.

- Ő az apám, a hadügyminiszter- mutatott a kevésbé karakteres arcúra- És… országunk uralkodója, Sukjong király személyesen.

Elkerekedett a szemem. Ő lenne a király? De hát… de hát… és kicsúszott a számon a lehető legidiótább dolog, ami eszembe juthatott.

- A doramában jobban nézett ki!

                                                                                                                      

 

És ha már szó esett a hanbokokról: