10. fejezet

/Lassan, de biztosan haladok vele... Tudom, sok mindent elrontottam ezzel a történettel kapcsolatban, de igyekszem élvezhetőre írni, és ezek után egy  szemszögből végigírni az egészet :) )

 10. fejezet

A döntés

저가 섰는 저 소나무 길가에 설 줄 어찌

직은덧 드리혀 저 굴헝에 서고라저

삿 띠고 도끼 멘 분네는 다 찍으려 한다

Egy fenyő az út mentén büszkén áll: nagyon magas.

Jobb lenne hátrább lépni, a fejet lehajtani,

Jönnek majd fűrésszel-fejszével és ledöntik büszkeségét!

Nem is tudom, mi járt a fejemben, mikor úgy döntöttem, hogy kimenekülök az ablakon keresztül, megpróbálva meglógni a házból, anélkül, hogy ez a tevékenységem bárkinek nagyon szemet szúrna.

De miért is?

Hogy haragudtam volna, amiért nem mondanak nekem semmit? Hogy bántott volna a dolog? Hogy örülnöm kellett volna, hogy lehet egy lépéssel közelebb vagyok az igazsághoz? Magam sem tudtam. Fogalmam sem volt, egyszerűen jött a késztetés, miszerint nekem most el kell mennem. Egyedül. Tudtam, ha Seon Joon rájön, márpedig rá fog jönni, akkor legszívesebben a fejemet venné, és ráírná a konfucianista hülyeségeit, majd kiállítva példát statuálna, de ez sem tudott érdekelni. Hisz az én életemről volt szó, amivel ő nem rendelkezhetett. 

Nekem haza kellett jutnom. Az ő problémáikat oldják meg maguk. Tudtam, hogy az uralkodójukkal is meggondolatlanul tiszteletlenül beszéltem. Talán bántam is. Igen, hülye voltam. Hisz mégis… mégiscsak egy király volt, akivel elpoénkodtam, hiába értette a humoromat. Talán még értékelte is. De… Mégiscsak egy országot vezet, és bár megszoktam a pofátlanságot, elvégre újságírónak készültem, valahogy villogott a vészjelző, hogy sok dolgot megengedtem magamnak, csak mert.... csak mert elnézik nekem, amiért nem vagyok idevalósi.

De leginkább az idegesített, hogy rájöttem, egész életemben egy álomvilágban éltem. Jó otthon, család, akik mindent finanszíroztak. Barátok, akik bárhova velem tartottak. Kilátások. Tehetséges voltam tulajdonképpen bármiben, amibe belekezdtem, még ha kicsit szétszórt csaj is voltam. Jó ég, még bálkirálynő is voltam egy álságos gimis évvégi buliban, a párom pedig a suli leghelyesebb sráca volt!

De ami jó volt, és egyben szomorú: sosem kellett a saját lábamon megállni. Sosem voltak önálló döntéseim, amivel szemben mentem volna bárkivel. Sosem szorultam rá, hogy válsághelyzetből kihúzzam magamat. Én tökéletes voltam.

Egy pillanat alatt szétrobbant a pajzsom itt. Itt nem ismertem senkit. Itt nem ismertem a normákat. Itt egy senki voltam, aki nem ért senkihez. A kinézetem meg egyértelműen felér egy káromkodással. Ez volt az a hely, ahol életem első önálló döntéseit meg kellett hoznom, még ha rossz döntések voltak is.

Talán most is hibáztam, de az ösztönöm azt súgta, mennem kell, ki kell derítenem, mi az, amit nem akarnak elárulni nekem.

Ezért szöktem ki, Seon Joontól elcsórt ruhában, felkötött hajjal, az istállóban meg nem nagyon szúrhattam ebben az öltözékben szemet, így, mikor bármi gyanús lehetett volna, már kivágtáztam, leszegett fejjel a kapun, végig az úton, ami még az előző estéről volt ismerős. Bár ezúttal több ember lézengett rajta. 

Visszagondoltam a levél tartalmára, amit a parancsnok asztalán találtam.

„Drága Seon Joon!

Bár tudom, hiba neked levelet küldeni azok után, ami történt, hisz ami kettőnk között ezután lehetséges, csak magunk hitegetése. Én gisaeng lettem, te pedig egyre magasabbra juthatsz a palotában. Hiába voltam egykor a menyasszonyod, már csak egy nő vagyok, aki azt sem tudja, mennyit fizetnek neki azért, hisz szórakoztassa a kiéhezett férfiakat. Gyűlölöm a világot. Gyűlölöm az életet, amiért ezt tette velünk. Mától a nevem Mae Hwa… Szilvavirág… Mennyivel más, mint mikor te csak viccesen kórónak csúfoltál gyerekkorunkban. Változnak az idők, már csak én maradok ugyanolyan. De te is tudod, hogy az apámat hamisan vádolták meg. Apám nem volt hazaáruló, hiába végezték ki, és hiába küldtek engem ide, hogy itt haljak majd bele én is a szégyenbe. Könyörögve kérlek, ha bármilyen lehetőséget látsz arra, vagy bizonyítékot találsz, ami az igazamat alátámasztja, akkor járj közben, legalább ennyit tegyél meg a szerelmünk emlékére. És ne kergesd a hiú ábrándot, miszerint meg tudsz engem innen szabadítani. Hui Bin úrnő a rokonom, ő juttatott ide engem, ahogy egyszer már elérte, hogy a királyné száműzetésbe kerüljön. Őneki zavarta csak a szemét az apám, így az egész család jogát elvette attól, amit életnek hívnak. Velejéig romlott, és bár fejemet vehetnék, ha ez mások kezébe kerülne, szinte biztosra veszem, hogy meg sem áll, míg a trón az övé nem lesz. Az a nő bármire képes a hatalomért... Nem fogja már sosem engedni, hogy én innen kijussak. Tedd meg nekem ezt a szívességet. Ez az utolsó kérésem hozzád. Eun Hyo, akit azt mondtad, hogy szeretsz, a mai napon meghalt. Már csak egy test vagyok, lélek nélkül…”

Mae Hwa hát nem született gisaengnek. Ő is egy nemes lánya lehetett, és a férfi volt menyasszonya, akit annyira utáltam. Állítása szerint hamisan került oda, ahova.

De nem is ez volt az, ami a legjobban meglepett. Ő Hui Bin úrnő rokona volt. Akárhányszor találkoztunk, csak úgy sütött róla a felsőbbrendűség, mintha tudna valamit, amit én nem. A mosolyát nem tudtam elfelejteni, így… egyszerűen beszélni akartam vele, még ha konkrét oka nem is volt, és őrültség volt úgy elrohanni a biztos pontról. Volt valami abban, ahogy Hui Binről nyilatkozott. Tudott róla valamit már akkor is, és Seon Joont tudtam, hiába kérdezném, az információkkal majdnem annyira gyakran örvendeztet meg, mint a mosolyával. Úgy körülbelül soha. Emlékeztem, hogy a legutóbb is abban a gisaeng házban volt a királyi ágyas és hívei gyűlése, ahol MaeHwa is "dolgozik", így biztosra vettem, hogy ő nyújthatna némi segítséget. Gyanús volt a helyzet, és ha még csak gondolkozási idő is volt, én már most ki akartam deríteni valamit. Igen, valahogy az újságírás belém nevelte a "minél több információ, minél rövidebb idő alatt" nevű betegséget.

De örültem, hogy megtettem. Hisz ha hibásan is, ez már második volt, hogy magamtól döntöttem, merre menjek, még ha veszélyes is volt. A belsőm súgta.

Hiába tettem meg már az utat a pavilonhoz, nem emlékeztem kristálytisztán rá, így, mikor egy kihalt sikátorszerűbe értem, egy rántással megállítottam az állatot magam alatt, és leugrottam róla. Kantáron fogtam, és fejemet lehajtva kezdtem vezetni. A lovon ülve feltűnőbb voltam, mint mellette. Ki akartam érni egy szélesebb útra, hogy tudjam, ismerős-e egyáltalán a környék, de az egyik lépésemnél esküdni mertem volna, hogy nem csak hat láb zaját hallom. Ugye a magamét meg a lóét. Nem, volt még valaki az utcácskában rajtunk kívül, a hátunk mögött.

Gyorsan hátrafordítottam a fejemet, de senkit nem láttam. Remek. Ezek szerint nem is akarja, hogy lássam.

Magabiztosságot tettetve folytattam a lóval az utamat, de a lépteket egyre élesebben hallottam. Átfutott az agyamon, hogy ismét felpattanok az állatra, de túlságosan is feltűnő, könnyebb nélküle elvegyülni, így közelebb léptem az állat füléhez, és, remélve, hogy hűséges, valamint értelmes típus, belesuttogtam.

- Rohanj haza!- majd két másodperc múlva rávágtam egy nagyot a hátsójára. Ez nyilvánvalóan nem tetszett neki, és miután felágaskodott, észveszejtő rohanásba kezdett. A pillanatnyi rémületét én kihasználtam, és egy, a kis utcából elágazó mellékút felé rohantam. Több sem kellett, már hallottam is magam mögött azt, aki követett, szintén rohanvást. Tudtam, ha futás közben fordulok meg, egészen biztosan pofára esek, így csak szememet a célon tartva rohantam tovább. Bár magam sem tudtam, mi is most a célom. Nem tudhattam, mit akar tőlem az, aki követ. Így a tervem azt volt, hogy zsúfolt helyre érjek, ahol lerázhatom. Utána elkezdek majd azon gondolkozni, hogy mi fog történni, ha ott mások látnak meg.

De ahogy ismét egy kereszteződéshez értem a szinte egymásra épített házak között, egy feketébe öltözött, arcát kendővel eltakaró alak jelent meg előttem. Megtorpantam, amint kivont karddal közeledett felém. Hátrapillantottam, ahol egy hasonló látványban volt részem. Bekerítettek. Talán direkt ez volt a csapdájuk.

- Mit akarnak tőlem?- kicsit megremegett a hangom, és az övemhez nyúltam, ahova még jó, hogy beletűztem Seon Joon tőrét, amit kaptam a kolostorban. Ezt hoztam csak magammal, a többi cuccomat a táskában hagytam. Nem feleltek, csak egyre közelítettek, én meg hátrálva, hogy mindkettő látószögemben legyen, az egyik ház faláig hátráltam.

- Hagyjanak békén!- próbálkoztam érthetően, de azt sem tudtam, hogyan süssem le a szememet, hogy ne lássák meg a kékjét.

- Velünk kell jönnie!- hallottam meg ekkor az egyikük mély hangját.

- Hová?- lettem gyanakvó- Ki küldte magukat?

- Ezt nem áll módomban elmondani!

- Nem bízok meg magukban!- ráztam a fejemet.

- Akkor el kell vinnünk. Erőszakkal!- szólalt meg a másik, és közelebb lépett felém, de magam előtt tartottam a tőrömet.

Gyerünk, Mira, tanultál harcolni, az istenért, csinálj már úgy, mintha nem tűnt volna el minden képességed ebben a másik világban. Ugyanúgy tudsz taekwondozni. Sőt, shaolin kung fuzni. Shaolin… templom… bezártság… Hirtelen eszembe jutott, hogy ők valószínűleg ebben a korban még nem ismerhették a kínai templom, mifelénk híres harcművészetét, hisz azt nem lehetett minden utcasarkon tanulni, csak a Templomban. Ezért nyilván ők sem ismerhetik, hiába néz ki a kard a kezükben nagyon otthonosan!

Onnan kell ihletet meríteni! Hajrá, Mira!

Az egyikük biccentett a másiknak a fejével, hogy közelítsen felém, mire az meg is indult. Kétszer akkora volt, mint én, én meg alighogy kinőttem a junior súlycsoportból… Nem, ne érdekeljen ez téged Mira!

Előrelódult, hogy kicsavarja a kezemet, de mivel a felsőtestemre koncentrál, addig én az egyik térdemet behajlítva ki tudtam rúgni a lábamat pont a gyomorszája felé, amire nem számított, így kissé összegörnyedt, én addig pedig saját cselét visszafelé fordítva törtem hátra a kezét, hogy felkiáltott. Nem okoztam akkora fájdalmat, de meglepetésszerűen érte. A bordái felé ütve még egyet a földre küldtem, majd a másik felé fordultam, aki már egy méterre készült lefegyverezni engem, de gyorsan lehajolva kitértem az ütése elől, éppen súrolta a vállamat, majd igyekeztem a karját elkapni, de számíthatott a támadásomra.

- Honnan tudsz ilyesmit?- szűrte a fogai között.

- Tanultam ezt azt, ahonnan jöttem!- feleltem, és már ütöttem volna ismét, elég nagy lendületet véve, de ebben a pillanatban már tudtam hogy késő, mert van még valaki a sikátorban, pontosan mögöttem. De már nem tudtam hátrafelé csapni a kezemet, mert valami hirtelen beleszúródott a tarkóm alatti részbe. Majd csak azt éreztem, hogy elernyednek a tagjaim, és elnyel a sötétség.

*

Ahogy egy szúrás altatott el, úgy is hozott valószínűleg vissza. Mikor eszméletemre tértem, még kóválygott a fejem, nem is bírtam mozgatni a fejem, annyira nem éreztem magam stabilnak. Beletelt pár percbe, mire eljutottak az agyamig a körülöttem mozgó emberek hangjai. Mert nem voltam egyedül. Valahol ültem, de meglepetésemre nem volna lekötözve. A hely, ahol lehettem egy fatákolmány volt, kerek alakú, és lakatlannak tűnt. Elég lepukkant volt, talán régen raktárként szolgálhatott valamilyen kereskedőnek a birtokában. Középen egy nagy kerek faasztal, mellette ülőalkalmatosságok, mindenhol máshol magas, és üresen álló polcokkal ellátott szekrények, amikről lerítt, hogy már nagyon régen porosodnak itt. Pár fekete ruhás tartózkodott a szobában, de nagyon a- látszólag kijárati- ajtó felé orientálódtak. Nyilván feltűnt, hogy magamhoz tértem, mert hirtelen mindenki abbahagyta a tevékenységét, és rám figyelt.

- Hol vagyok?- kérdeztem kicsit ijedten. Hisz ki tudja kinek kellek, és mit akarnak velem tenni. De nem jött tőlük válasz.

- Hagyjanak magunkra!- hallottam ekkor a bársonyos női hangot. Ez a valaki előttem ült a székben, nekem háttal, így nem láthattam egyelőre arcát. De hangja nem volt ismerős.

- Ki maga?- kérdeztem félve, mikor a katonák távoztak a hátunk mögül. Erre felállt, és lassan megfordult. Ruhája, az eddig látott legdíszesebb női ruházat volt, szegélyén sárkány mintázattal, hajában a legdíszesebb hajtű, ami szerintem létezett. De az arca… gyönyörű volt. Bűbájos, kissé törékeny.

- Mi történt?- kérdeztem újra, mikor nem válaszolt- Hogy altattak el?

- Van egy pont, amit ha megszúrsz, akkor a test elernyed... Minek után nem mutattál hajlandóságot, ami igazából helyes is volt, kénytelenek voltunk ezt alkalmazni... Bizonyára különös neked, hogy ilyen módon hívattalak magamhoz.

Legszívesebben rávágtam volna, hogy ezt nem nevezném hívatásnak, de úgy tűnt, az ország uralkodójának vissza mertem szólni, ennek a nőnek viszont nem. Így csak bámultam rá tovább, nagy, kimerevedett szemekkel.

- Kérlek, ne nézz így rám, mint egy gonosz emberre szokás. Inhyeon királyné vagyok!

Ki... királyné? Mi a franc? Sukjong felesége? Akit már egyszer száműzettek? Aki a Hui Binnel teljesen átellenes Noron párt oszlopos tagja? Engem az egész királyi család betalál? És mintha egy cseppet sem lepte volna meg a szemem... Biztos már felkészítették rá, vagy mi...

- Ki…királyné?- kérdeztem vissza.

- Igen… Különös, nem igaz? De mindenképpen beszélni akartam veled, miután hallottam híredet…

- Engem mindenki valami nagyszerű dolognak képzel itt, látni akarnak, de higgye el, felség, bennem… semmi olyan nincsen, ami előrébb viheti ezt az országot, így nem értem…. hogy mit is keresek én itt!- sütöttem le a szememet a tekintete elől, ami némiképp vizsgálódó volt, miközben közelebb lépett.

- Nem is sejted, hogy mennyi mindent tehetsz te itt. Nem is sejted, mennyi mindent tudhatsz… A jövő nagy rejtelem- félrebiccentette a fejét.

- Miért hozatott ide?- néztem fel végre, egyenesen a két szemébe. Elegem volt a köntörfalazásból.

- Szüksége van az országnak rád. És tudom, hogy senki nem akar neked semmit elárulni. De én… szívesen segítek neked.

- Magam sem tudom, mi segíthetne rajtam!- ráztam a fejemet.

- Haza akarsz jutni. De oka van, hogy ide jöttél. Meg kell előbb oldanod, hogy hazajuss. Talán hallottál a hitvesemtől a háborús veszélyről!- nézett el egy pillanatra a szoba túlsó végébe, mintha gondolkozna, mit mondjon- Hui Bin úrnő keze van a dologbon, egészen biztos vagyok benne, ahogy mások is erre gyanakszanak! Már egyszer letaszítottak a trónról, pontosan tudom, mire képes az a nőszemély.

- Volt már szerencsém hozzá, bár ő nem látott még engem közvetlenül. Nekem sem volt túlságosan a szívemhez nőve a viselkedése…

- Kegyetlen, és bármit megtenne, hogy megszerezze az irányítást a trón felett, teljes egészében. De áthatolhatatlan a védelmi fala. Nem tudunk kémeket küldeni hozzá, hogy megtudjunk bármit a terveiről.

- Lehet, hogy ő küldte volna a katonákat?- gondolkoztam el.

- Nem lehetünk benne biztosak, míg nincs bizonyíték…

- Miben tudnék segíteni?

- Nagyon úgy tűnik, a mai szökésed is azt bizonyítja, hogy nem tudsz egy helyben maradni. Így nem maradsz sokáig titokban. Ezért be kell jelenteni téged az udvarnál, hogy mindenki tudjon rólad, és ne kelljen többé lehajtott fejjel járnod. És ha már tudnak rólad, akkor… Hui Bin oldalára kell állnod. Te, mivel nem vagy ide való, kilógsz a sorból, mindenki számára ütőkártya lehetsz a tudásod miatt. Meg akarnak majd szerezni. Így kémkedhetsz utánuk. Segítened kell!

- Ez veszélyesnek tűnik!- gondolkoztam el gyanakodva.

- Az is…- mosolyodott el halványan- De te erősnek tűnsz… majdnem elbántál két testőrömmel. Nem tűnsz ilyen hatékonynak. De az vagy. Ez a te erőd.

- Már csak egy valamit nem értek!- mondtam félrebiccentett fejjel- Ehhez miért kellett egy ilyen helyre hozatnia?

- Nem tudhatja meg a palotából senki, hogy velem beszéltél. Még a végén, ha elfogadod a dolgot, egyszerűen rájönnének, hogy már korábban szövetkeztünk ellenük. Még az ország uralkodója sem tudhatja meg. Add elő az ötletet a testőrparancsnoknak, mintha a tiéd volna. Ha úgy döntesz, hogy megteszed.

- És ha nem?

- Meg fogod tenni!- mosolygott mindenhatóan.

- Miért olyan biztos ebben?

- Mert pont olyan lány vagy, aki meg fogja tenni, hogy bebizonyítsa, hogy van ereje egy egész ország védelmébe kelni.

- Reméljük, jó emberismerő, felség!- mosolyodtam el egy aprót.

- Ezek szerint…

- Haza akarok jutni. Ehhez lehet, hogy tényleg a végére kell járnom ennek.

- Helyes- láttam, hogy valamit a kezében tart, mire feltűnt, hogy a tőröm, amit a sikátorban elejtettem. Hát nem maradt ott- Ez a testőrparancsnok tőre…- mosolyodott el egy kicsit.

- Ezt… honnan tudja?- lepődtem meg.

- Ezt a tőrt mindig magánál hordta. Ezt is elhoztad tőle?

- Nekem adta!- javítottam ki.

- Közel állhatsz ezek szerint hozzá…- biccentette félre a fejét. Nem olyan volt, mint a sorozatokban. Határozottabb annál jóval. Szimpatikus volt az egyenessége, a stílusa.

- Ezt nem mondanám… nem túl… kedves velem! Sőt… egyáltalán nem az, ha őszinte akarok lenni!- nevettem fel kínosan, mire felvonta a szemöldökét.

- Ez különös… Ne aggódj, ő csak a feladatát végzi. De azonnal tudasd velem, ha bármit tesz ellened. Nekem fontos az épséged.

- Köszönöm…- jöttem zavarba, ami furcsa volt. Hisz a férje nem volt rám ilyen hatással.

- Vigyázz magadra. A testőreim hazakísérnek, hogy ne lássanak meg.

- Erre nincs szükség!- hárítottam- Igazából elindultam valahová, de… már talán nem is olyan fontos!- vontam vállat.

- Egy dolgot jegyezz meg!- lépett hozzám közelebb- Meg kell tanulnod, kivel milyen hangon beszélhetsz. Ez egy ilyen világ, ahol ez számít csak. Hogy ki van alattad, és ki van feletted. Nem mindenki lesz elnéző. Ezért kell most megtanulnod, mit engedhetsz meg magadnak, még ha… még ha most te is leszel az, ha elfogadod a tanácsomat, akit mindeni meg akar szerezni magának. De vigyázz. El ne csábulj… Lesz, aki többet ígér, mint az, amit valóban követned kell.

- Ne aggódjon, hűséges leszek magához!- néztem mélyen a szemébe.

- Különös lány vagy… Időnként majd felveszem a kapcsolatot veled. Ne felejtsd, rólam nem beszélhetsz!

- Észben tartom, felség!- hajtottam meg kicsit a fejemet, amit jó néven vehetett, mert elmosolyodott, majd kecses léptekkel elhagyta a szobát, én meg egyedül maradtam, úgy tűnt, hogy teljesen egyedül. De már egy elhatározással.

*

Nem ülhettem ott egymagamban többet, mint öt perc, mikor hallottam, hogy valaki trappolva beront az épületbe, és afelé a szoba felé siet, ahol engem hagytak. Felpattantam a kis fadeszkáról, amire telepedtem, és kijárat után néztem, mikor egy ismerős hang kiáltott rám.

- Mi Ra-ssi!

- Yong Gi?- kaptam az ajtó felé a fejemet, és azonnal meg is láttam a kissé kócos hajú kereskedőfiút- mit keresel te itt?

- Csakhogy megvagy!- sóhajtott fel, majd hirtelen hozzám sietett, és szorosan átölelt, hogy időm sem volt ellenkezni, de még levegőt venni sem előtte. Bár amúgy is kiszorította volna.

Nem mondom, meglepett a közelsége, de még mindig azon pörögtem, hogy mi a fenét is csinált ezen a helyen.

Hamar eresztett a szorításon, és a vállamnál fogva kissé eltolt magától, és édes mosolyát rám villantotta, közben ujjával elkenve valamit az arcomról, ami nyilván a nagy kavarodásban kerülhetett rá. Vagy igazából nem is létezett sosem, csak egy ürügy kellett, hogy hozzám érhessen. Amit nem igazán tudtam hova tenni. Én tényleg azt hittem, hogy ebben a korban még egymáshoz érni sem volt szabad a férfiaknak és nőknek, hacsak ez utóbbi nem gisaeng volt... vagy mondjuk szolga. Bár mondjuk Yong Gi, amilyen casanovának tűnt, nem csodálkoztam volna, ha a palota főudvarhölgyeinél is bepróbálkozik...

- Szóval igaz volt…- suttogta, és már pont rákérdeztem volna, mikor még egy alak jelent meg az ajtóban, aki azonnal elkapta a tekintetemet. És az a szempár cseppet sem volt olyan, mint az előbbi férfinak. Ebből sugárzott, hogy legszívesebben szétkapna, csak kerüljek a kezei közé. Hátráltam is egy lépést Yong Gitól, úgy néztem farkasszemet Seon Joonnal.

- Remélem tudod, hogy mekkora bajban vagy!- aki közelebb lépve el akarta kapni a karomat, de Yong Gi még időben elkapta a csuklóját.

- Biztosan meg tudja magyarázni!- nézett a barátjára, aki viszont rá sem hederített ezúttal.

- Ebből maradj ki, kérlek, ez kettőnk ügye!

- Nincs olyan, hogy kettőnk ügye! Semmi közöm hozzád! Vagy hajlandó lennél végre megmagyarázni, miért viselkedsz úgy, mintha a tulajdonod lennék?- vágtam közbe én is. Bár nem terveztem felháborodni, hisz most tényleg én voltam a ludas, valahogy ezt váltotta ki belőlem. Még sosem idegesített életem során egy ember sem ennyire.

- Nézzenek oda, ő csinált rosszat, és még ő áll neki itt hadakozni! Megkértelek rá, hogy ne hagyd el a házat!

- Nem kérés volt az! Csak úgy odaköpted, hogy nem mehetek sehová!

- Meg sem fordult a fejedben, hogy ez a biztonságod érdekében volt?

- De még élek, nem? Amúgy honnan tudtátok, hogy itt vagyok?

- Da Ya mondta- szólt közbe Yong Gi is, aki egy ideje csak nézte szócsatánkat a még mindig szikrát hányó szemű férfival.

- Honnan tudta?- csodálkoztam- Nem mondtam neki, reggelre eltűnt…

- Ő tud olyan dolgokat, amit mi nem…- legyintett Seon Joon- Most meg elárulhatnád, mi dolgod volt a városban…

- Tudod, a múltkor nem hoztál nekem ruhadíszt….- próbálkoztam, de erős közbevágása torkomra akasztotta a szót.

- Mi Ra! Szerinted ez egy játék?

- Nem, pont ezért döntöttem, mit fogok tenni. Nem leszek tovább a játékszered, akit rángathatsz, és uralhatsz. De segítek, mert végig kell járni az utat, amit valamiért nekem jelöltek ki. De én ezt magamért teszem, nem érted. Nem azért, mert te kérted volna. Azonban szeretnék magam dönteni a módszerről…

- Nem is ismersz itt semmit, nem hogy módszereket…

- Ez nem igaz teljesen. Tudom, hogy a Soron pártra gyanakszanak a Csing üggyel kapcsolatban, de nem sikerült kémet telepíteni közéjük. Azt akarom, hogy bemutassanak az udvarnál, és Hui Bin úrnő mellé állhassak. Talán nem fognak gyanakodni rám. Hisz én egyedi vagyok. És többet tudok, mint az hinnétek. kideríthetem, mi jár a fejükben, és… így tudok segíteni!

A bejelentésemet néma csend követte, a még mindig karomat szorongató férfi csak bámult rám, nagyokat pislogva, mintha most látna először.

- Ezt magadtól találtad ki?

- Nem, egy kobold a fülemhez repült, és belesuttogta…- forgattam a szememet- Beleegyezel?

- Még meg kell beszélnem apámmal, és az uralkodóval.

- Csak nyugodtan! Nem sok ugyan, de van időnk, ha jól értettem.

- Csak tudnám, miért vagy olyan különösen határozott most!- rázta a fejét, majd frusztráltan a hajába túrt, ezzel egy pillanatra magára vonva az amúgy koncentrált tekintetemet. Nehéz volt megállni, hogy ne kalandozzon el a figyelmem.

- De ehhez miért kellett ide jönnöd?- kérdezte Yong Gi, ezzel észhez térítve.

- Beszélni akartam valakivel, mikor eltévedtem, és ide keveredtem- vontam vállat.

- Kivel? Kit ismerhetsz te? Főleg itt a városban. Az egyetlen, ahol voltál eddig, az… Csak nem…?- szűkítette a szemét.

- De igen, a volt menyasszonyoddal akartam beszélni. Igen, aki amúgy Hui Bin úrnő rokona…- csípőre vágtam a kezemet, mikor éreztem, hogy gyengül a szorítása- Nem hibáztatlak, hogy nem beszéltél erről, én sem dicsekednék vele. Valóban ártatlan volt a családja? Biztos nagyon utálod érte a világot, amiért elvették tőled. Hisz mégiscsak az első szerelmed…

- Mégis, mi a…- szeme elkerekedett, és ideiglenesen szava is elakadt.

- Tudok róla, igen… Vele akartam beszélni, de aztán… rájöttem, hogy valószínűleg csak kockázatos lenne berohanni oda, valószínűleg úgysem tudhat semmit az a nő, ami engem érdekelne. Tőle akartam megtudni dolgokat Hui Bin úrnőről. Hát mivel eltévedtem, így leültem kiötleni egy tervet, hogy nehogy oka fogyottan kelljen visszatérnem a házatokba… Elég ennyi?- biccentettem félre a fejemet.

- Több, mint elég! De csak hogy tudd. Jobb lenne, ha nem törődnél MeaHwa ügyeivel, sem az én magánéletemmel. Semmi közöd más dolgaihoz, az istenért!- majd hátat fordított, és kisietett a szobából, háta mögött hagyva minket Yong Gival.

- Nem szereti, ha Mae Hwáról beszélnek. Vagyis Eun Hyoról… hamar hozzászokik az ember a helyzethez, már a gisaeng neve is hamarabb a számra áll…- sóhajtott- Csoda, hogy még mindig így meg akarja védeni az életedet, pedig nagyon sok bosszúságot okozol neki…- csóválta a fejét kissé szomorkásan- Amúgy meg pont a kedvenc lovát vitted el. Nagy szerencséd, hogy hazajött az a jószág. Ha mindketten elvesztek, nem tudom, ki után fájt volna jobban a szíve...

- Te miért nem utálsz engem?- néztem fel rá- Vagy csak jól titkolod?

- Miért kéne utáljalak?

- A barátod miatt…. szolidaritásból.

- Nem foglak utálni, hisz... te nem tudhatod. Meg aztán kell valakinek lennie melletted, akitől legalább egy kicsi életkedvet kaphatsz. Reméltem, hogy lehetek én az a személy.

- Köszönöm, Yong Gi!- néztem az arcára egy apró, kissé fájdalmas mosollyal- Örülök, hogy legalább te is vagy, aki… normálisan viselkedik velem.

Mintha erőt akart volna küldeni a mosolyával, majd az ajtó felé intett, mire elindultunk- Amúgy honnan jött ez az ötlet? Nem is gondoltam volna, hogy már így átláttad a politikai oldalakat, és esélyeket…- mintha magában gondolkozott volna.

- Hát tudod- mosolyodtam el kínosan zavaromban- Néha csak úgy homlokon csókol a múzsa!

- Lehetek én a múzsa?- kérdezte nevetve.

- Hogy mi van?- néztem rá szemöldök ráncolva.

- Csak hogy homlokon csókolhassalak!- vont vállat vigyorogva, mire vagy két másodpercig bírtuk még, aztán, pokolba is azzal, hogy épp a hülye tervvel a saját vesztemben akarok rohanni, hangosan felnevettünk.

*

Seon Joon visszakísért a házukba, és bár nagyon kellett bizonygatnom, tényleg csak egy kicsin múlt, hogy ne zárja rám a raktárajtót. Megígértem neki, hogy egy helyben maradok a szobában, ahol a tegnap estét is töltöttem, és nem szökök el megint, míg ő elmegy megbeszélni a részleteket az apjával, és Sukjong királlyal, akik már időközben visszatértek a palotába.

De mivel ritka unalmas volt egyedül, hisz Yong Gi is hazatért, Dong Ju, a harmadik jómadár meg ugye szintén csak az elején konstatálta megnyugodva, hogy meglettem, aztán ő is felszívódott, bizots dolga volt. De ezek szerint mind tudtak arról, hogy eltűntem. Talán tényleg nagy felelőtlenség volt… Azonban így legalább találkozhattam a királynéval, aki talán a helyes mederbe sodorta az utamat. Bár veszélyes, de egy olyan út, aminek talán egyszer van vége is, és nem végtelenül halad a semmibe.

Mivel nem volt jobb elfoglaltságom, a régi kistáskámban talált, már félig kifogyott tollal (az ecsetet és tintát nem is tudtam volna használni) egy, a fiókban talált üres lapra kezdtem írni a történetemet, ami eddig megesett ebben a világban velem. Na nem mintha képes lettem volna elfelejteni, hisz annyira hihetetlen volt. Főleg másodszor, így írás közben átélve. Mintha már egy éve itt lettem volna, pedig alig telt el pár nap. Milyen régnek tűnik, hogy megjelentem a palotában. Hogy a kolostorba vezető úton valakik ránk támadtak… A mai napig nem tudhattam kik lehettek, akik ilyen fél munkát végeztek. Ma azt hittem, újra ők azok, de ezek csak a királyné emberei lehettek. Ők nem akartak bántani. Bár jobban belegondolva… talán azok sem. Csak foglyul akartak ejteni.

Észre sem vettem, milyen gyorsan telt az idő, és hány oldal tele lett a történettel, mert egyre inkább jutottak eszembe új részletek, amit mindenképpen bele akartam írni. Azt vettem észre, hogy már nem látok olyan jól, mert egyre sötétedik, és hogy hűvösebb levegő csapott meg. Döbbenten néztem fel az irományomból, és megláttam a nyitott tolóajtónak támaszkodni a férfit, aki karba tett kezekkel bámult rám. Ne már, hogy nem hallottam kinyílni az ajtót.

- Nagyon bele voltál merülve, nem akartam zavarni…- mondta kicsit gunyorosan Seon Joon. Pislogtam rá párat, majd megráztam a fejemet.

- Mióta állsz ott?

- Már vagy öt perce…

- Hamarabb is szólhattál volna!- sóhajtottam, majd felálltam az asztaltól.

- Nem akartam. Először látlak olyannak, mint aki kizárja a külvilágot, és teljesen átszellemülve figyel arra az egy dologra, amit éppen csinál. Az első dolog, amivel nem idegesítettél fel. Bájos volt…- száját féloldalas mosolyra húzta, amiből tudtam, hogy mondata teljesen ironikus volt.

- Ha viccelődni akarsz, akkor…

- Nem szokásom viccelődni. Tényleg nem akartalak megzavarni. Meg végre rájöttem, hogy mire jó az a dolog a kezedben. El nem tudtam képzelni, mikor kipakoltam a táskádat- bökött a kezemben maradt golyóstollra.

- Mi ilyennel írunk. Én csak lejegyeztem a dolgokat, amik velem történtek.

- Furcsa… Ti felétek így írnak?- nézett a papíromra, ami tele volt a koreai betűktől teljesen különböző írással.

- Ez angol nyelv…- tűrtem a fülem mögé a hajamat- Az anyanyelvem. De beszélek még magyarul is valamelyest… De te ezeket nem is ismerheted. És megtanultam koreaiul, mert ide jöttem tanulni.

- Jól beszéled, ahhoz képest, hogy nem is kéne tudnod...

- Mit ettél? Ez már a második bók, amit most mondtál!- néztem rá megrökönyödve.

- Nem ettem még ma nagyon semmit. Ahogy gondolom te sem nagyon. De már beszóltam a szolgáknak, hogy hozzanak neked valamit, éhen ne halj itt nekem…

- Az evés igazából másodlagos!- legyintettem- Mi volt a királynál?- léptem az ajtóhoz, és vele szemben, nekitámaszkodtam a másik oldalának. Igazából kényelmes is volt, meg így jobban láthattam a szép vonásait az arcának, amit megsütöttek a lemenő nap sugarai.

- Megszületett a döntés- sóhajtott- A király örült, hogy segítséget nyújtasz, de… Nem engedi meg, hogy felkészületlenül belerohanj az oroszlán barlangjába… És hogy már most bejelentsünk az udvarnál.

- Nem? Már utálok bujkálni mindenhol… hogy senki nem láthatja az arcomat, mert… Mert nem vagyok idevaló… Szóval? Akkor mégis, hogyan oldjuk meg? Másban nem vagyok jó, ha nem engedi, akkor…

- Hé, várj már egy kicsit!- forgatta a szemét- Nem azt mondtam, hogy egyáltalán nem engedi. Engedi, csak előtte… Van egy heted. Hogy felkészülj arra, ami ott vár rád. Ha készen állsz, akkor minden további nélkül az udvar elé tárunk.

- Egy hétig itt leszek?- sóhajtottam fájdalmasan, hisz már így is megőrültem itt a bezártságban.

- Nem itt!- lökte el magát az ajtótól és elém állt- Éppen ezért kezdd el elpakolni a dolgaidat, amit hozni akarsz bár nincs sok, tudom. Pár ruhámat átalakítottam az egyik szolgálónkkal, hogy jobbak legyenek rád. Holnap hajnalban indulunk. Velünk tart Yong Gi és Dong Ju is. És Da Ya is, hogy ne legyél egyetlen lány… Remélem hálás vagy a gesztusért.

- De mégis…- néztem fel arcára, amin ezúttal nem volt gúny, inkább az látszott rajta, hogy fáradt, és nincs kedve vitázni, és reméli, hogy én sem kezdek neki cirkuszolni. És ezt én is el akartam kerülni. Hisz épp most szavazott belém bizalmat- Hová megyünk?- tettem fel a kérdést, ami a legjobban izgatott.

- Eddig, akárhányszor rám néztél, valahogy az jött le, hogy tetszenek neked a katonák…- horkantott egyet- Most boldog lehetsz. Plusz ötven ilyen férfi közé kerülsz. Gyeryongsanba megyünk.

- Mi van ott?- lettem bizonytalanabb, aminek láttán, mintha jól szórakozott volna.

- Mi Ra kisasszony, ezúttal már Mi Ra közlegény. Hiszen ott van a hadügyminisztérium elit katonai kiképző központja. És egy hetünk van arra, hogy belőled egy profi kémet faragjunk. Úgyhogy azt ajánlom, - lépett közelebb, és arcával az enyémbe hajolt, hogy szinte éreztem lélegzetvételét- Hogy kapd magad össze nagyon gyorsan! Holnaptól fogva... újra nem fog érdekelni, hogy igazából csak egy… nő vagy!

9. fejezet

/Annyira sajnálom, hogy nem aktívkodtam, csak... annyi minden közbe jött. Most -igen, augusztusban még- sokat kellett tanulnom, és ehhez í történethez így... hát semmi ötletem nem volt. De ennyire még sosem voltam kifogyva belőlük... én tényleg úgy éreztem pár hétig, hogy azelőtt vége lett az "írói karrieremnek" mielőtt elkezdődött volna >< De ez így most egy kissé rövid, és átvezető fejezet lesz. Októberben nyelvvizsgázok (amire most folyamatosan tanulok...), addig szétszórt leszek, de igyekszem majd a folytatással, de ha kicsit megcsúszok, kérlek nézzétek el nekem... :)/

9. fejezet

Mert oknak lennie kell...

산외는 유상하니 넘도록 산이로다

노중에 다로하니 넬수록 길이로다

선부진 노무궁 하니 멜길 몰라 하노라

Egyik hegy a másik után: végtelen messzibe nyúlnak,

Egyik út a másik után, erekként szétágaznak,

Nincs vége  hegyeknek-utaknak, merre menjek, csak állok.

- Dorama? Mi az a dorama?- kerekedett el a férfi szeme, amikor kiejtettem az ajkaimon azt az őrültséget. Amúgy hogyan jutott egyáltalán eszembe? Aish, komolyan az a hülye, meggondolatlan természetem fog a sírba vinni…

- Inkább hagyjuk!- legyintettem, és érdeklődve, igazából megfeledkezve a körülményekről letelepedtem vele szemben az asztal mellé, hisz hülyén éreztem, hogy állok ott, mint borjú az új kapi előtt, mire éreztem, hogy Seon Joon feje vörös lesz a méregtől.

- Mégis, ki engedte meg, hogy leülj?- förmedt rám ingerülten, hogy megrezzentem hirtelen hangjától. Bevallom, kicsit meg is lepett a vehemenciája.

- Megengedtem magamnak! Már ehhez is engedély kell?- forgattam a szememet, de igyekeztem bizonyos kereteken belül visszavágni, hisz most nem csak magunk voltunk.

- Hogy mersz így viselkedni az uralkodónk előtt?- csattant fel a hadügyminiszter is, aki most jutott szavakhoz, mióta megérkeztem. Biztos sokkoltam a népet… De úgy tűnt, ő volt az, akitől Seon Joon a temperamentumát örökölhette, mivel majdnem olyan elképedt volt, állítólagos pofátlanságom miatt. Helyes, szóval ez itt annak számít, legalább ennyivel is közelebb kerültem a joseoni nép megértéséhez…

- Nem az én királyom!- néztem mélyen a szemükbe, próbálva megértetni velük a helyzetet, miszerint nekem honnan kéne tudnom, mi ildomos egy ilyen helyzetbe, valakivel szemben, akire azt mondják, hogy egy ország uralkodója. Még miniszterekkel sem találkoztam soha, hagyjuk már… De hiba volt, hogy ezt hagytam kicsúszni a számon. Mert a miniszter előrántotta maga mellől a kardját, és olyan hirtelen szegezte a torkomhoz, hogy egy pillanatra megállt bennem az ütő. Most ekkora szentségtörést mondtam volna?

- Halált érdemelsz! Hogy van merszed…- sziszegte a férfi, Seon Joonnak meg még mindig csak az elképedt arcát láttam, így semmi nem lett volna, ami visszafogja a hapsit, hogy lenyisszantsa a fejemet. Élesnek tűnt a kard. Mindez megtörtént volna, mire eljutott volna az agyamig, hogy most benne vagyok a slamasztikában, ha nem hallunk meg valami furcsa torokhangot, ami a szobában tartózkodó harmadik embertől származott. Szemöldököm felrántva fordítottam lassan Sukjong király felé a fejemet, hogy lássam, miért akar megfulladni, de meglepetésemre nem a halálán volt, hanem a nevetését próbálta visszatartani. Majd mikor látta, hogy hasztalan a próbálkozása, olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy mi, többiek csak értetlenül bámultunk rá. Vagy egy percen keresztül kacarászott magának, majd a mély tekintetét rám emelte, és elmosolyodott.

- Tegye le azt a kardot, miniszter, elvégre ha most megöli, nem tud nekünk segíteni. És igaza van, még egy ilyen alattvalóm nincsen… Úgy tűnik, felette nem rendelkezhetek.

- De felség….- próbálkozott.

- Csak tegye el!- parancsolt kicsit határozottabban, mire a kard elkerült a nyakamtól, ezzel mintegy az élet biztonságát adva. És igazából most esett le a dolog…

- Szóval maga tényleg egy király…- álmélkodtam, és hitetlenül vigyorogva rázta a fejemet- Egy nagyon menő… kaphatok egy autogramot?

NaYoung barátosném bepisil, ha ezt megtudja…

- Hogy mit?- ráncolta szemöldökét.

- Csak írja le nekem egy papírra a nevét, kérem!- lelkesültem be. Hisz egy eredeti kézirat ettől a pasitól biztos milliókat érne odahaza.

- Miért írnám le a nevem? Hisz mindenki ismeri…- értetlenkedett. Igaz, itt még nincs sztárkultusz.

- Nekem kéne… emlékbe!

- De miért pont a nevem?- akadt le még mindig itt. Bár úgy tűnt, hogy hiába ez az arckifejezés, magában rendkívül jól szórakozik azon, ahogy próbálok magyarázni neki. Nyilván nem sok ilyenben van része, hisz mindenki az égig magasztalja.

- Igazából akkor mindegy!- ráztam a fejem csalódottan. Szóval nem lesz „sok szeretettel Sukjong királytól” papírosom.

- Hogy hívnak?- kaptam tőle a kérdést ezek után.

- Mira Young, de itt mindenki Yang Mi Rának hív, ez biztosan egyszerűbb…

- Yang Mi Ra… és elvileg a jövőből jöttél.

- Nagyon úgy tűnik!- bólintottam- Háromszáz évet utaztam, ha minden igaz.

- Ez hihetetlen…. Téged biztosan a mostani helyzet megsegítésére küldtek az égiek- derült fel az arca.

- Dehogy is! Engem egy idióta tőr hozott ide, meg az francos MiRae bankos rendezvény… Ha az nincs, akkor én most Szöulban élem az életemet, és nem holmi Kardok hercegét keresgélek… Vagyis talán már nem is kell keresni. Mivel elvileg nagyon kell, hogy utáljon, már valószínűleg meg is találtam- néztem fintorogva Seon Joonra, akinek fogalma sem lehetett, csakúgy, mint a többieknek, hogy miről hadoválok- Felség, ha lehet kérnem, csak egyetlen egy kívánságom, végeztesse ki ezt a férfit itt- löktem fejemmel a srác felé- Mert valami hihetetlenül arrogáns, és olyan megalázó, hogy ha olyan helyzetben lennék, biztosan megfojtanám álmában… és még csak lelkiismeret furdalásom sem lenne.

Erre mindkét férfi a fiatalabbra nézett kérdőn. Nyilván nem értették, hogy miért mondom ezt hirtelen.

- Én csak igyekeztem életben tartani!- tette fel védekezően a kezét az említett, és közben olyan gyilkos pillantásokat lövellt felém, hogy biztos megijedek, ha csak ketten vagyunk. De egy uralkodó előtt csak nem engedi el agresszív hajlamait.

- Ó, hát persze… folyamatosan csak bántottál. És szörnyetegnek neveztél.

- Mert azt hittem, az vagy!- forgatta a szemét, mintha egy idiótához beszélne.

- Felség, kérem, hadd költözzek be magához a palotába, én ezt már nem bírom tovább!- ütöttem az asztalra, és frusztráltan felsóhajtottam. De csak azt vettem észre, hogy mind, szinte pislogás nélkül bámulnak rám. Nem értettem, egészen addig, míg le nem esett, hogy nem éppen a legnagyobb tiszteleti szintben mondtam ki ezt a mondatot. Ó a francba!

- E…elnézést! Kérem ne öljenek meg, még szoknom kell ezt!- haraptam ajkamba, mire a király csak elmosolyodott, és barátságosan pillantott rám.

- Kedvellek.

- Hogy mi?- bukott ki belőlem- Vagyis… tessék?

- Mondom, kedvellek. Jöhetsz a palotába, az ágyasom leszel!- rezzenéstelen arccal mondta mindezt, mire félrenyeltem a saját nyálamat. De ahogy elnéztem, Seon Joon is döbbenten pislogott.

- Ágyas? Én?

- Az, ha mondom! Magas pozícióba emellek. Talán még gyereked is lesz tőlem…- bólogatott, mire úgy éreztem, kiszáradt a szám.

- Én inkább nem…- motyogtam.

- Mit kéne tennem, hogy elfogadd?

- Mondjuk ismerni?- tűrtem hajam a fülem mögé- Amúgy meg…Nincs elég nő minden ujjára? Én nem szeretek osztozkodni…

Erre pislogott vagy kettőt, majd ismételten felnevetett, Seon Joonon meg fél szemmel láttam, hogy legszívesebben belefejelne valamibe, csak ne kelljen tovább ezt hallgatnia. Az apja pedig még mindig megrökönyödve szemlélte az eseményeket.

- Csak szórakoztam veled, nem akarlak ágyasommá tenni, igazad van, van már elég… de egyenlőre biztosan nem jöhetsz a palotában, itt biztonságos neked. Seon Joontól meg elvárom, hogy mindig is figyelmes legyen veled, és teljesítse a kéréseidet.

- De…- szólt volna közbe a férfi, elég vehemensen, de uralkodója egy kézmozdítással elhallgattatta. Ez azért elég menő volt. Legalább van, aki féken tudja tartani ezt az állatot.

- Úgy hallottam, a segítségem kéne, de nem tudom, mit tudhatnék jobban, mint bárki más, ebben az országban. Hisz annyira jól nem ismerem a kort, csak nagyvonalakban- mondtam végül, a tárgyra térve.

- Valóban talán szükség van rád is… Az országunk egy közelgő háború elé néz…

- Ez biztos nem igaz!- szakítottam félbe, mire megint megrovó tekinteteket kaptam, de már csak a szemem forgattam- Ismerem annyira azért a Joseon kort… hisz ez nekem a múlt ugye. És itt… semmilyen háború nem fog történni. Sukjong uralkodása idején…. csak pártharcok voltak. Mondták az egyik múzeumban!- mondtam meggyőzően bólogatva.

- Nincs háború?- szűkítette szemét a hadügyminiszter.

- Nincs… nem tudom, kivel kéne háborúzni…

- A Csing dinasztia… háborúval fenyegetőznek…

- Kínaiak? Nem jó a kereskedelem?- értetlenkedtem.

- A kereskedelem virágzik… úgy tűnik, más probléma van…

- Mi lenne, ha nem kerülgetnénk a forró kását, és elmondanák már végre a problémát, lehet, hogy könnyen tudok rá magyarázatot találni, miért nem fog itt semmilyen háború kitörni?

- A Csing követ azt állította, hogy a katonáink egy csapata randalírozott az egyik határhoz közeli faluban, sok embert megöltek, és gyújtogattak, mikor nincsen semmilyen okunk a támadásra velük szemben, hisz szövetségesek vagyunk most.

- De hát ha nem igaz…

- Az a baj, hogy igaz!- szakított félbe Seon Joon.

- Akkor meg… - néztem rájuk értetlenül.

- Az a probléma, hogy ilyen parancs hivatalosan nem hangzott el, és nem tudjuk, kinek a csapatai voltak. Mert a határról való visszaérkezésük estéjén mindent kegyetlenül meggyilkolták, senki nem tud beszélni. Ezért sajnos nem is tudnánk őket felelősségre vonni.

- És nem lehet valahogy elsimítani a dolgot?- próbálkoztam diplomatikusan.

- Sajnos nem, mert nem ez a legnagyobb probléma…

- Miért, lepisilték a kínai császár gabonaföldjeit is?- igyekeztem poénkodni, de jelenleg nem voltak vevők rá.

- Nem. Hanem mert abban a faluban tartózkodott a császár egyik fia is. És az eseményt követően eltűnt.

- Eltűnt a fia? De hát minek volt egy világ vége közeli faluban, ha a császár fia?- értetlenkedtem.

- A császárnak rengeteg fia van. Több mint ötven ágyassal nem is csodálom…- mondta a hadügyminiszter.

- De mégiscsak a fia, ha nem is a császárnétól van!- tette hozzá Sukjong király.

- Hát az kellemetlen. És már nincs tanú a katonákból, pedig nyilvánvalóan ők vitték valahova- bólogattam- Kinek a parancsára?- néztem fel rájuk.

- Nincs tanú, mint mondtuk!- tagolta Seon Joon.

- Ne nézz ostobának, tudom, hogy nem erre kellenék, hisz én miért tudnám ezt jobban kideríteni. Nem. Van már gyanúsított, és maximum csak bizonyítékot tudnék szerezni.

- Okos lány vagy!- dőlt hátra az uralkodó- De sajnos nem mondhatunk el többet, a te érdekedben, csak ha úgy döntesz, hogy segítesz, biztosan. Más különben jobb, ha tudatlan vagy.

- Ez így nem fair! Vagyis igazságos!- javítottam azonnal magamat, hogy megértsék- Ez… itt valami nekem sántít, itt nem szabad ilyennek történnie, mert az benne lenne a történelemkönyvekben. Én ezt nem értem…- tördeltem a kezem- Időt kérek, nekem ez nem megy ilyen gyorsan. Gondolkoznom kell!

- Mennyi idő kell?- kérdezte a hadügyminiszter.

- Mennyit kaphatok?- néztem rájuk kérdőn.

- Legfeljebb két nap.

- Elég lesz, köszönöm!- majd felálltam, de még egy kényszeredett mosollyal a királyra néztem- Örülök, hogy megismerhettem.

- Hát még én! Remélem jól döntesz! Seon Joon majd vigyáz rád addig is.

- Abban nem kételkedem…- morogtam, de nem hinném, hogy hallotta volna.

- És vigyázz, ne lássanak meg itt.

- Így lesz! Akkor… örvendtem- hajtottam meg kissé a fejemet, és kisiettem a szobából, mielőtt még valaki megszólalhatott volna. De nem tehettem három lépést, a testőrparancsnok már meg is ragadta a karomat, és visszafordított magával szembe.

- Beszélnünk kell!- mondta, majd a karomnál fogva húzott is maga után, egészen a saját lakrészéig, ahol tegnap este is voltunk, majd jól behúzta maga mögött az ajtót, és intett fejével, hogy üljek le a földre. Bár kicsit vonakodtam, nem akartam most veszekedést. Így is össze voltam kavarodva.

- Mire gondolsz most?- kérdezte, mikor látta, hogy magamba vagyok merülve, és az ujjaimat tördelem, rossz beidegződéseim miatt.

- Arra, hogy haza akarok menni!- mondtam halkan- Nem hiányzott a nyakamba egy ilyen kolonc. Könyörgöm… mi van, ha ez nem is a múlt?- néztem fel rá- Hanem valami… alternatív világ, és igazából tényleg háború lenne! Újságírónak készülök, nem haditudósítónak!- túrtam hajamba, ezzel szétzilálva a fonatot.

- Szóval ilyen a jövőből visszanézve, mint ami most van, nem létezik? Honnan tudod ezt bizonyítani? Mi van, ha végig hazudsz?

- Miért tenném?

- Biztos lenne rá okod!- nézett rám összehúzott szemekkel, mire már kedvem sem volt visszavágni, csak számat elhúzva hajtottam fejemet felhúzott térdeimre.

- Inkább hagyj most békén, van elég bajom nélküled is!- morogtam.

- Hé, ne most fordulj magadba, mégis milyen problémád van már megint?

- Már megint?- néztem fel gyilkos szemekkel- Te vagy a probléma. Ez a kor a probléma! Ez a világ a probléma! És hogy nincs egy olyan ember, akihez fordulni tudnék, akihez odabújhatnék, aki megvigasztalna, és…

- Te oda akarsz bújni valakihez?- nyílt tágra a szeme, majd valami nevetésféle is elhagyta a száját, mire még jobban kiakasztott, és éreztem, ahogy a gyűlölet könnyei kitörnek tehetetlenségemben. Ezt észrevéve megakadt a mulatozásban, és félrebillentve a fejét nyúlt volna az arcomhoz, hogy letörölje a könnycseppjeimet, de olyan erővel vertem el magamtól a kezét, hogy az nekem is fájt.

- Nem vigasztalásért sírtál az előbb?- lett érzelemmentes az arca.

- De nem akárkié. Neked sosem fogok megbocsájtani. Nem kérek a szánalmadból sem. Tartsd meg magadnak, és az utcalány szerelmednek!- vágtam vissza, mire szinte végig sem tudtam mondani, máris éreztem, hogy a torkomhoz kapott, és ujjait megszorította nyakam körül. Hirtelen kiszorult belőlem a levegő.

- Vigyázz, mit beszélsz!- sziszegte felém, majd mintha azonnal leesett volna, hogy épp megfojtani készül, elernyedtek ujjai, én meg örömmel kaptam újra a levegő után, és kicsit távolabb húzódtam tőle, ijedten nézve fel az arcára. Ő is engem bámult, majd hirtelen felállt, kisietett a szobájából, de a rizspapíron átszűrődő fény-árnyék miatt láttam, hogy csak megállt a szobája előtt, majd később leült a tornácra, és mozdulatlanná vált.

Felsóhajtottam, és megmasszíroztam halántékomat.

Ez így nem lesz jó.

Ha folyton ki akarjuk nyírni egymást, abból nem fog semmi eredményes születni…. Segítenem kéne nekik? Sukjong király kedvesnek tűnik, pont ilyennek képzeltem. De mi van, ha ez csak a látszat? Ki tudja, hisz végtére ők is csak politikusok… azok meg sosem a nép érdekeit nézik… De máskülönben hogyan jutok haza?

A sokrétegű hanbok nagyon kényelmetlenné vált, így körbenéztem a szobában, és megpillantottam az egyik sarokban egy összehajtott fekete ruhát. Egyértelműen Seon Jooné volt, de mivel kényelmesebbnek tűnt a saját öltözékemnél, így nem is voltam rest átvenni. Nadrágban sokkal kényelmesebben éreztem magamat. Hiába volt jóval nagyobb a mérete, mivel kötni kellett, ezért össze tudtam húzni magamon, az ujját, és a nadrágszárat pedig szintén megkötöttem, miután felhajtottam, hogy ne essek benne pofára.

Eszembe jutott, hogy esedékes lenne elmenni a mosdóba is, mert mióta itt vagyok, nem is voltam, de most nem akartam rárontani a srácra, hisz most beletapostunk a másikba mindketten, és ezt nagyon jól tudtuk is. Most nem akartam a sértődöttséget megszakítani, így csak beültem az asztala mögé, és kezembe véve az ecsetet, és egy üresnek látszó lapot elővéve próbáltam elütni az időt pingálással, de nem nagyon kötött le. Valahogy dűlőre kellett már végre jutnom, hogy mit is tegyek…

A tőrre azt mondták, hogy a Ming dinasztiából való. A Ming már régen volt. Ezek szerint a palotában kéne lennie. Vagy valahol a közelben. De azt csak akkor találom meg, ha segítenek nekem. Talán, ha mindketten tudunk így segíteni a másiknak… Ha beleegyezek, hogy velük leszek, akkor talán ők is hajlandóak megkeresni a tőrt… Míg itt egyhelyben toporgok, addig csak megy az idő… ki tudja, odahaza most hogyan múlik az idő, egyáltalán megy-e, vagy már réges régen rendőrséggel kerestetnek…

Lépnem kell…

Ahogy kinyújtottam a lábamat, beleakadt az asztal sarkába, így kicsit meglöktem azt, ezzel a többi papírlap elcsúszódott, így megláttam alul egy teleírt papirost. Furcsa volt, mert nem kínai írásjegyekkel volt tele, hanem koreai betűkkel, amiket el tudtam olvasni, így azonnal érte nyúltam, és olvasni kezdtem.

Egy perc múlva pedig idegesen csaptam a levelet az asztalra, és mérgesen fújtattam egyet.

Mégis mi folyik itt?

Seon Joon szemszöge

Felbosszantott.

Már megint, pedig megfogadtam, hogy többet nem engedek a csábításnak, miszerint végzek vele. Egyszerűen ő nem illett közénk, annyira más volt. És itt ez nem volt jó dolog. Talán, valakiknek üdítő lehetett volna ezt látni, de… engem kirázott a hideg attól, ahogy beszélt, a tetteitől, a kék szemétől… Minél többet néztem, annál inkább tetszett a külseje, már nem idegenkedtem tőle, de annál inkább ijesztett meg az, ami benne van. Ha történetesen nem a jövőből jött volna, ahogy ő állítja, már rég megölték volna az arcátlansága miatt.

De talán mégsem kellett volna olyan hevesen reagálnom… most meg valószínűleg odabent gubbaszt a szobámban, és a pokolba kíván…

- Nézzenek oda, micsoda agónia!- hallottam magammal szemben egy élcelődő hangot, mire csak fújtam egyet.

- Neked tényleg nincsen soha sem jobb dolgod nálam…- néztem fel Yong Gira, aki mellett azonban a másik barátom, Dong Ju is ott állt, és kis szánalommal vegyes tréfálkozással néztek rám.

- Most éppen nem hozzád jöttünk, hanem a kisasszonyhoz- felelt a fiú.

- Már megint lefárasztott?- kérdezte a Sungkyunkwan éltanulója.

- Szépek vagytok, ennyi év barátság után, leráztok egy ilyen nő miatt…- fújtam, de már én is csak élcelődésként. Örültem, hogy a barátaim mindig mellettem vannak, már gyerekkorom óta.

- Azt mondtad, hogy mostantól nem ereszted el, de ahogy látom, sehol sincsen…- nézett körül Yong Gi.

- Tudjátok, milyen szeszélyesek a nők, kizárt a szobámból…- ferdítettem egy kicsit az igazságon.

- Mit tettél ellene, hogy ezt kaptad?- nevetett Dong Ju.

- Kicsit túllőttem a célon…- néztem el a távolba.

- Pontosabban?

- Bebizonyítottam neki, hogy az ujjaim átérik a nyakát…

- Te megőrültél?- lett kicsit ingerültebb a kereskedő család fia. Fogalmam sincs, miért van annyira elájulva attól a nőtől. Csak mert épp más a szeme… meg a modora…

- Nem tűröm, ha sértegetnek…- morogtam.

- De akkor is… Aissh, ember, nem értesz te a nőkhöz.

- Ó, megszólalt a szakértő!- dobta le magát mellém Dong Ju, majd intett a kezével az ajtó felé- Gyerünk, bűvöld ki őt a szobából, Yong!

- Rendben!- csapta össze a tenyerét, és az ajtó mellé állt, majd megköszörülte a torkát.

- Mi Ra-ssi, magához jöttem!- szólt be, azon a hangján, ami csak úgy csöpögött. Hát, ahogy szokott. Válasz azonban nem jött.

- Mi Ra kisasszony, kérem, jöjjön ki, hisz tegnap este óta nem láthattam az arcát.

- Ő nem olyan nő, akit ez meghat!- szóltam közbe.

- Figyelj, ha jól tudom, eddig te csak megfojtani próbáltad, nem levenni a lábáról… De ha annyira magabiztos vagy, hát kérj bocsánatot tőle, és hozd ki. Bár nem hinném, hogy megbocsájt neked… Amilyen szörnyen viselkedsz vele!- dobta felém a labdát Yong Gi kihívó szemekkel. Pontosan tudta, hogy az ilyenekre úgysem mondanék nemet.

Felálltam, és az ajtóhoz sétáltam, majd teljes erőből bedörömböltem.

- Hé, te… Mi Ra! Nem akartam ám kárt okozni benned. Gyere ki, és beszéljük meg a dolgot… tudod, a reggelit is!

Semmi válasz nem jött.

- Jó, figyelj, sajnálom!- mondtam nagy nehezen- Egyszerűen csak rossz témát feszegettél… mint amúgy mindig- morogtam hozzá, de ezt nem hallhatta- Gyere ki, ha mondom!

Még mindig semmi.

- Hát, látod, nagyon megorrolt rád!- nevetett Dong Ju, amivel végképp kihúzta a gyufát a lány.

- Na jó, vége a türelmemnek, kicsi lány!- majd kicsaptam a szoba ajtaját, és szememmel azonnal a lányt kezdtem volna keresni, de valami sokkal szembetűnőbb dolgot láttam meg, ami egyszerűen felforralta az agyvizemet. A ruhája levetve… A kis ablaka a szobának, ami hátrafelé nézett, az istállók felé, tárva nyitva, és a szoba üres volt. Meglógott…

- Csak megfojtom….

Da Ya szemszöge

Meredten bámultam magam elé, tördeltem a kezemet.

Még korán reggel eljöttem Seon Joon parancsnokék házától, nem vetett volna rá jó fényt, ha a szülei ott találnak. Hisz én mégiscsak a társadalom kivetettje voltam.

De más is volt, ami nem hagyott nyugodni. Éjszaka újra láttam valami olyasmit, amit talán nem kellett volna, és így nem bírtam volna a még alvó, másik lány szemébe nézni.

- Da Ya!- dugta be a fejét a szobámba a kissé bolondos kedvében lévő Mangjong szerzetes, széles mosollyal- A parancsnok szolgája jött, téged keres- mondta dülöngélve a testvér.

- Küldd be!- próbáltam rámosolyogni, hisz szeretetreméltóan volt ostoba.

- És még azt szerettem volna, hogy….- itt elakadt, mintha gondolkozott volna- Igazán semmiség, Da Ya kisaszsony!- majd kiugrált a szobából, utána pedig pillanatok múlva a már ismert arcú inasfiú lépett be.

- Mi Ra eltűnt, igaz?- néztem fel rá, mire tágra nyitotta a szemét.

- Honnan tudod?

- Eltűnt, és a gazdád azért küldött, hogy megkérdezd, itt van-e, így van?

- I… igen..- nézett rám bizalmatlanul. Talán tudta, hogy sámán vér csörgedezik az ereimben, és félt, hogy békává változtatom.

- Nincs itt. De tudom, hogy hol lehet. És azt is, hogy komoly bajba kerülhet, ha nem állítjátok meg. Az a másik nő lehet, hogy olyan dologra beszéli rá, ami szinte öngyilkosság..- csóváltam a fejem végiggondolva, mi is lehet a következménye Mi Ra döntésének. Amit talán még meg sem hozott tudatosan.

- Velem kéne jönnie!- hallottam a szolga ideges hangját.

- Nem. Inkább írok egy levelet a parancsnoknak, az el kell vinned neki, úgy egyszerűbb....- és nekem sem kell az emberek közé mennem...

Gyorsan, sietős betűket mázoltam egy már kissé gyűrött papírra, és már összehajtottam volna, mikor eszembe jutott még valami. Ami nem hagyott nyugodni, mióta láttam ma este valamit. Biztos voltam benne, hogy egy üzenet volt. Először nem voltam benne biztos, hogy ez a valami megtörténhet-e a valóságban. Képlékenynek tűnt. Révüléseim során pedig sosem volt ilyen. Mintha a jövő lett volna. Aminek meg kellett volna történnie, de én nem bírtam volna végignézni egy ártatlan ember halálát... pláne, ha előre tudom is...

Ezért a papírra véstem még egy sort:

Ha életben akarod tartani a lányt, sose engedd őt a tengerhez.