14.
fejezet
Tűz
ellen csak tűzzel
구름 빛이 좋다 하나 검기를 자로 한다
바람 소리 맑다 하나 그칠 적이 하노매라
좋고도 그칠 뉘 없기는 물뿐이가 하노라.
A felhőt fehérnek mondják, de
gyakran elsötétül;
A szél is, hol viharzik, hol
lecsendesedik.
Csak a víz, egyedül a víz nem
változik: folyik egyre.
Mikor
meghallottam, hogy Seon Joon bent van valahol a lángok között, a gyomrom
hirtelen borsóméretűre zsugorodott. Nem akartam elhinni, hogy komolyan képes
volt miattam kockáztatni… tulajdonképpen az életét.
A
lábaim automatikusan indultak el a már majdnem teljesen lángokban álló kapu felé, de
Seung megragadta a karomat.
-
Megőrültél, hova mész?- förmedt rám ingerülten.
-
Megkeresem… képes szénné égni, amilyen makacsul a fejébe veszi a dolgokat!-
igyekeztem kirántani magamat a szorításából, de túl erős volt.
-
Nem! Ki fog jönni, meglátod!
-
Én ebben nem hiszek!- sziszegtem, majd mikor kissé gyengült a szorítása,
kirántottam magamat, és a kapu felé iramodtam. Hallottam, hogy még utánam
ordít, de már nem álltam meg még visszafordulni sem.
Ahogy
berohantam a már lángot fogott kapun, hirtelen megcsapott a forróság. Az összes
fa épület lángokban állt, ontva magából a hőt. Ráadásul orrom elé kellett karomat
kapnom, ha nem akartam azonnal megfulladni. Szememet is marta a füst, így csak gyorsan
elindultam, amerre még tudtam, a lángoló romok között.
-
Seon Joon!?- ordítottam el magamat, de hangom beleveszett a tűz pusztító
hangjába. Futó lépésekben közelítettem a saját lakrészem felé, remélve, hogy
ott találom a parancsnokot is. Azonban pont, mikor átsurrantam volna két épület
között, az egyik nagy robajjal dőlt össze, ezzel elvágva az utamat. Rémülten
ugrottam hátra, de így is éreztem a haj jellegzetes megpörkölt szagát. Gyorsan
végignéztem magamon, de szerencsére semmim nem kapott lángot.
Rémülten
néztem körül, de már lassan az utat, ahonnan jöttem, azt is belepte a láng.
Gondolkozz,
Mira!
Gondoltam
rá, hogy egy egyik tetőn kéne átmásszak, de már azok is lángokban álltak. Így
is az egyik próbálkozásomnál egy gerenda felszakította a tenyeremet, és az
arcom is kapott jócskán, így a tetőt elvetettem.
Addig,
addig forgolódtam, míg találtam egy aprócska rést még a tűzön, és bár fojtogató
volt a sok füst, és a forróság, végül csak sikerült átverekednem magamat. Egy
kerülővel indultam az egykori szobám felé, majd mikor lassan odaverekedtem
magamat, a füstből kibontakozva egy alakot láttam tántorogni az épület elé.
Seon
Joon…
Egy
teljes másodpercig megkönnyebbülés öntötte el a szívemet, hogy még legalább két
lábon van, de mikor megláttam, hogy mit csinál, akkor hirtelen jött a
hidegzuhany.
Ez
be akar bemenni abba az épületbe?
A
torkom kapart, így nem tudtam neki hangosan ordítani, messze volt még tőlem, de
így nem törődve a veszéllyel, hirtelen megiramodtak a lábaim. Nem hallhatta,
hogy közeledem, meg még mindig alvóhelyemet bámulta. Mikor mögé éreztem,
egyszerűen csak nekiestem a hátának, és szorosan átöleltem a derekát, hogy egy
lépést se tudjon tenni.
Valahogy jó érzés volt érezni a meleg háta mögött
dobogó szívét, még ha poklot is csinált az életemből… Ő volt az, akihez
ragaszkodtam. Mint egy kiskacsa… akit először meglát, az az anyukája… És… Seon
Joon volt az, aki elkezdett velem foglalkozni…
Megijedhetett,
talán azt hitte, valami gerenda esik rá ilyen erővel, így hirtelen megpördült,
ezzel engem is kibillentve az egyensúlyomból, és mikor szembe került velem, csak bámulni tudott rám. Arca
kormos volt, szemei is vérben voltak a füsttől, ruhája több helyen is
elszakadt. De ugyanaz a tekintet, ugyanaz az ember volt... életben.
-
Te meg…- motyogta, amit inkább a szájáról olvastam le a zajban- Te komolyan…?!
-
Előbb menjünk innen!- krákogtam vissza szavába vágva- Megfulladok!- erre már a
füsttől a könnyeim is kicsordultak, annyira bántotta a szememet. Orrom elé
kaptam a karomat, úgy néztem rá. Pár pillanatig mintha mérlegelt volna, hogy
mit kéne tennie, majd megragadta a kezemet, és húzni kezdett maga után, a
kijárat felé. Hirtelen megkönnyebbültem. Most, hogy már ketten voltunk,
biztosra vettem, hogy megoldjuk valahogyan.
-
Iparkodj!- kiáltotta hátra, mire igyekeztem gyorsabban szedni a lábaimat, hogy
minél előbb kint legyünk ebből a lángoló pokolból. Iszonyatos volt a hőség,
nagyjából így érezhette magát egy grillcsirke is az otthoni látványsütödékben…
komolyan elkezdtem őket sajnálni…
Már
láttuk a bejárat, és kezdtem megkönnyebbülni, hogy élve kijutunk ebből a forró
katlanból, mikor a kapu az égés következtében, mint egy kártyavár, ha
megfújják, olyan egyszerűséggel dőlt össze, lehetetlenné téve a kijutásunkat.
Tehetetlenül
kiáltottam fel, majd hirtelen eszembe jutott.
- Yong
Gi!- motyogtam, majd üdvözült mosollyal fordultam Seon Joon felé- Kijuthatunk
a…- de nem tudtam tovább mondani, mert a szemét a fejem felé függesztette, és
olyan erővel rántott el a helyemről a háta mögé, hogy úgy éreztem, kiszakad a
karom. Nem értettem mire fel ez a hevesség, csak két másodperc múlva fogtam
fel, mikor az én fejem helyett az ő vállára dőlt rá egy vaskos, égő gerenda.
Rémülten
sikítottam fel, az ő arca meg furcsa fintorba torzult, tudtam, hogy fájt neki.
Lelökte magáról a gerendát, ami a földön tört darabokra, és folytatta tovább pusztító tevékenységét. De késő volt, már végigégethette a karját, majd sötét
szemeivel rám pillantott. Láttam arcán, hogy igyekszik leplezni a fájdalmát.
Meg sem tudtam szólalni, el sem tudtam képzelni, most mennyire fájhatott ez
neki.
- Azért
megköszönhetnéd…- morogta.
- Őrült
vagy, minek álltál elém?- visítottam hirtelen, de csak a szemét forgatta meg,
nyilván nem erre számított. Én sem értem, miért ez csúszott ki a számon
azonnal.
-
Inkább találd ki, hogy jussunk ki!- szűrte fogai között, jobb tenyerét fájós
bal vállára szorította.
Erre
hirtelen rájöttem, hogy most csak az időt húzzuk, lesz idő számon kérni
egymást, ha túléltük.
-
Hátul… azon a kis tisztáson…- mondtam, majd mikor csak pislogott rám, vagy mert
nem hallotta tisztán a hangomat, vagy mert nem tudta, hogy miről beszélek, a
füléhez hajoltam- Csak bízz bennem, és gyere utánam!- majd megragadtam a
könyökét, és elkezdtem húzni magam után. Szerencsére nem nagyon tiltakozott,
amin kicsit meg is lepődtem, de hálás voltam. Nem volt egyszerű a tisztáshoz
érni, sok helyen akadályozta a tűz az utunkat. És az sem könnyített meg, hogy
az orromat már teljesen eldugította a tűz. Folyamatosan köhögtem, és ez Seon
Joonra is igaz volt. Egyszer már olyan köhögő görcs jött rám, hogy el is estem,
és a földön kötöttem ki.
- Mi
Ra, ne most add fel, rendben?- hajolt hozzám Seon Joon, és tehetetlenül
körbenézett, majd mintha valami az eszébe jutott volna, hirtelen a
felsőruhámért nyúlt, és pár erőteljes rántással leszedte rólam. Így csak az
alsó ingszerű melegített már tovább.
- Meg
ne fulladj nekem itt, egy perc, és itt vagyok!- nézett mélyen a szemembe, majd
elrohant. Követtem az alakját szememmel, ami nem is veszett bele teljesen a
füstbe, hanem a közelben csinált valamit. Szemeimet lehunytam, azt legalább ne
csípje a füst, majd nem is olyan soká, mikor már talán az eszméletemet is
elvesztettem volna, hirtelen megéreztem a fejemen valami hideget, ami az
arcomra folyt. Kitártam a pilláimat, és kezemmel a fejemhez kaptam. Ott a
kabátkám volt, amiből folyt a hűsítő víz.
Seon
Joon… a benti kúthoz ment volna? Felnéztem rá, a saját kabátkája az enyémhez
hasonlóan a fején volt.
- Ne
most add fel!- kezemért nyúlt, és összefűzte az ujjainkat, majd felhúzott a
földről.
Bólintottam
egyet, a kabát egyik vizes ujját az orromhoz tartottam, majd a vastag füstön
keresztül végül megtaláltuk az utat a kis tisztáshoz. A sánckerítés már itt is
többé-kevésbé lángot fogott, mégsem hagyhattam, hogy a kifelé vezető ajtócska
teljesen a tűz martaléka legyen. Így odarohantam, ahol emlékeztem rá, majd
mivel elég forró volt a közelében, a lábammal rúgtam bele.
Először csak kicsit
mozdult el, másodjára már minden elkeseredésemet belevetettem a rúgásba, mire
az kitört a helyéről, kis rést képezve a tűzben. Megkönnyebbülésemben tartottam
volna pár másodperces hatásszünetet, de egy nagy lökést éreztem a hátamon, mire átestem a forró kapun. Arcomon éreztem, hogy szinte lesül a bőröm, de a
lényeg az volt, hogy végre kikerültem a forróság börtönéből. Azonban a nagy
lökéstől egyensúlyom vesztettem, és gurultam lefelé a lejtőn, míg végül a kis
patak partján meg nem álltam. A fejem kóválygott, tüdőm tiszta levegőért és
hűsítésért ordított, folyamatosan köhögve fel a bent belélegzett káros gázokat, így egyszerűen csak belemásztam a vízbe, és belefeküdtem,
arcomat belenyomva a jéghideg forrásvízbe, majd nagy kortyokba nyeltem le, még
azzal sem törődve, hogy tiszta-e egyáltalán. Azt vettem észre, hogy egy másik
test terül el mellettem a vízben, és egy fájdalmas nyögés hagyja el a száját.
-
Egyben vagy?- jött a kérdés Seon Joontól, hallottam, mennyire kapar a torka.
- Igen…
Azt hiszem…- motyogtam vissza, majd félrefordítottam a fejemet, hogy lássam az
arcát. Meglepett, hogy rám függesztette a tekintetét. Az arca csupa korom volt,
ami most ázott a tiszta vízbe. Gyanítottam, hogy én sem nézek ki másképp.
- Hol
voltál?- jött a kérdés halkan, egy fájdalmas nyögése után.
- Nem
voltam a táborban, ma este kiszöktem… Yong Gival… tőle tudom, hogy van ez a
hátsó ajtó… Mikor visszaértünk, akkor láttam, hogy lángban van az egész tábor…- már az sem érdekelt, ha normál esetben ezért legalább a nyakamat törte volna.
- De
akkor miért? Miért jöttél be?- nézett rám értetlenül, majd hirtelen
összeszorította a szemét. Nyilvánvalóan nagyon fájt neki a válla.
- Seung
azt mondta, hogy engem keresel… amilyen makacs vagy, képes lettél volna bent
égni…- nevettem fel fájdalmasan.
- Őrült
vagy…- köhögött fel. Lehet, hogy nevetés akart volna lenni ez is, de nem sikerült
neki.
- Ezt
én is mondhatnám… A vállad… Nagyon fáj?- bevallom lelkiismeret furdalásom volt.
-
Túlélem!- terelte a témát. Persze, nem vallotta volna be. Biztos csúnya égési
sérülés volt rajta.
-
Figyelj…- függesztettem rá a tekintetemet, és kezdtem érezni, hogy a patak vize már lehűti a testemet, és már rendesen kapok levegőt- Csak azt akarom mondani, hogy…
köszönöm!- mondtam ki végre, ami már kikívánkozott. Ő is meglepődhetett, mert
kihagyott pár másodpercet szavaim emésztésére, mielőtt szólásra nyitotta volna
a száját.
- Én is
köszönöm…- olyan halkan mondta, hogy nem is voltam biztos abban, hogy
hallottam, mielőtt az agyam végleg feladta volna, és az arca volt az utolsó,
amit láttam, mielőtt magába rántott a sötétség.
*
Zötykölődésre
keltem, valami rázkódott alattam. Lassan kinyitottam a szememet, és amit
először megláttam, az Da Ya volt.
-
Magadhoz tértél?- mosolygott rám.
- Hol…
hol vagyok?- motyogtam, és körbenéztem. Alattam fa volt, felettünk, és
körülöttünk egy ponyva kiterítve. Mellettünk különböző kosarak, és dobozok. És
a rázkódás nem szűnt meg.
Egy
fedett szekéren…
- Útban
vagyunk vissza Hanyangba- felelt, levéve a homlokomról egy nedves rongyot- Mindenkit megijesztettél… Ahogy berohantál
oda… A kapitány is megrémült. Biztos lesz hozzád pár keresetlen szava! De a
lényeg, hogy felébredtél. A táskádat kimenekítettem, mikor kijutottam-
mutatott a kis táskámra, aminek elvesztése valóban nagyon fájt volna. Ez a lány egy angyal... de tényleg!
-
Köszönöm…. esetleg…. meg tudunk állni? Szétráz ez a szekér!
A lány
előrekúszott, és kinézett a ponyva alól. Valamit mondhatott is a kocsisnak,
mert hirtelen megálltunk. Én hátul másztam ki, és végre mikor szilárd talaj
volt a lábam alatt, akkor éreztem, hogy talán megúszom, hogy kidobjam a
taccsot.
Viszont
meglepődtem, mikor láttam, hogy milyen hosszú sorban mennek előttünk lóháton a
táborban lakó katonák. I
gaz… elpusztult a tábor… nincs hova menni, csak haza.
Szememmel azonnal Seon Joonékat kezdtem keresni. Meg is láttam, nem sokkal a
szekér előtt őket Yong Gival egymás mellett lovagoltak.
A kereskedő fiút meglátva hirtelen átsuhantak az agyamon az emlékek. Yong Gi… áruló, vagy
sem?
Vajon…
el kéne mondanom Seon Joonnak? Hol van Dong Ju? Beszélnem kellett volna vele,
de mivel leégett a kóceráj, erre nem került sor…
Ajkamba
haraptam, mert nem tudtam mit tenni a fennálló helyzettel. De mintha megérezte
volna hogy rajta agyalok, és a hátát stírölöm, hátra fordította fejét, majd mikor
meglátott ott az álló szekér mellett, megrántotta a lova kantárját, leugrott a
lova hátáról, és odafutva hozzám, mielőtt tiltakozhattam volna, szoros
ölelésébe zárt. Azt hittem, hogy kettétörik a gerincem, olyan szorosan tartott.
- Soha
többet ne merj így megijeszteni! Hogy képzelted, hogy csak úgy berohansz?-
motyogta a hajamba. Én azonban csak a válla fölött néztem a másik férfire, aki
a cimbije kirohanására ő is hátrafordult. Seon Joon kicsit kifejezéstelen
szemekkel nézte, ahogy Yong Gi magához ölel.
Nagyon
kényelmetlenül éreztem magam a tekintete kereszttüzében. Láttam, hogy fél karja kicsit fel van kötve.
Miattam…
-
Muszáj volt…- motyogtam- Nem akartam, hogy bent égjen…
- De
akkor is… csak egy idő után találtunk meg titeket a patakban… addig azt hittem,
hogy meghaltatok!- tolt el magától, hogy a szemembe nézzen- Mindketten nagyon fontosak vagytok nekem... hogy képzeltétek...
-
Sajnálom…- néztem el zavaromban a másik irányba, majd mikor soká húzódott a
szünet, visszanéztem rá, és igyekeztem mosolyra húzni a számat- Hol a csirkém?
- A
csirke, az… szóval a csirkének… hát lába kélt!- vakarta a tarkóját zavarában.
- Kár…
már egészen összehaverkodtam vele!- biggyesztettem le a számat, ezzel egy kis megkönnyebbült mosolyt varázsolva a szájára- Mennünk kéne,
lemaradtunk…- indultam meg a szekér felé, ő meg hozzám igazította lépéseit. Úgy döntöttem, egyenlőre magamban tartom ezt az áruló témát, de rajta tartom a szemem. Mert kissé megrendült a bizalmam a hazugsága után.
- Ha
akarod, felszállhatsz elém is a lóra!- ajánlotta fel, mire csak felnéztem
megint a már hallótávolságba került Seon Joonra, aki csak szó nélkül
vizslatott, majd megráztam a fejemet.
- Nem,
köszi. Jó nekem ott a szekéren… Da Yánál jó kezekbe leszek!
-
Rendben!- akkor majd beszéljünk, ha megérkeztünk!- majd egy intéssel
előrelovagolt a barátjához, aki mintha egy pillanatig habozott volna, majd
végül mégis mellém lépkedett a lóval.
-
Szállj fel!- mondta kissé túl nyugodt hangon is, kezét felém nyújtva, azzal a szándékal, hogy maga elé húzzon.
- Nem
szeretnék!- ráztam a fejem őszintén.
- Nem
érdekel. Szállj fel!- ismételte, de tovább is csak néztem rá makacsul.
Majd egy sóhajtás után leugrott az állatról, és derekamat megragadva felrakott
az állatra. Bár hallottam a szisszenését, ahogy a fájós kezét használta-
Szerencséd, hogy könnyű vagy…- morogta hátulról a fülembe, mikor felült mögém-
Yong Gi, nálunk találkozunk!- fordult barátja felé, aki csak bámult ránk
értetlenül, majd sarkát belevágta az állat oldalába, ami ettől azonnal vágtába
ugrott, és már csak kapaszkodni tudtam, meg imádkozni, hogy nem ráz szét az út
teljesen, hogy leforduljak.
*
Ilyen
tempóval nem volt már messze a főváros. Mikor közel értünk hozzá, a parancsnok
biztonsági szempontokat figyelembe véve bekötötte a szememet bekötötte. Ezúttal
nem tiltakoztam. Így sem beszéltünk egymással nagyon, egyedül, mikor megállt,
hogy láthatatlanná tegye kék íriszemet.
-
Mindenki kimenekült?- kérdeztem halkan.
- Nem…
öten bent maradtak…- válaszolt hasonló hangerővel, nem is ragozva a témát.
- Mi
volt az oka a tűznek?
- Ezt
nem tudják… vagy égve maradt valami, vagy… nem, nem hinném, hogy valaki
szándékosan tette volna. Akkor áruló kéne, hogy legyen közöttünk…
Yong
Gi… csak ő jutott az eszembe. Ő még ott sem volt… nem lehetett volna gondja
belőle. Nem lett volna gyanús… véletlen összefüggés? Ajkamba haraptam, nem tudtam,
meg merjem-e említeni.
- Dong
Ju hol van?- kérdeztem végül.
- Előre
ment apámhoz, még a tűz után… Még szerencse, hogy a lovakat, és még pár
felszerelést, fegyvereket ki lehetett menekíteni. Különben nagy veszteség lett
volna…
- Elég
az az öt ember…- motyogtam- Olyan rossz érzésem van, mintha miattam történt
volna!
Ekkor
kötötte a szememre a kendőt.
- Te is
csak áldozat vagy… Ne hibáztasd magad…- olyan halkan mondta, hogy nem voltam
benne biztos, hogy jól hallottam, de végül előre fordított, és ismét sebes
tempóra ösztökélte a lovat.
Legközelebb,
mikor megálltunk, már az udvarukon álltunk. Ott leszedte a szememről a kendőt,
majd hagyta, hogy magamtól szálljak le. Biztosra vettem, hogy ha nem fájt volna a keze, akkor ő vesz le... teljesen kifordult magából, mióta elhagytuk a tábort. Mintha nem az lettem volna, akit napi szinten kismilliószor földbe püfölt.
- Tudom, hogy fáradt vagy, és legszívesebben pihennél, de... Apám
látni akar minket…- majd hátamra téve tenyerét, az apja lakrésze felé tolt.
Kitárta az ajtót, majd belépett előre, és meg követtem némán.
A
szobában azonban nem csak a Hadügyminiszter ült. Hanem az, aki akkor is, amikor
legutóbb itt jártam. Valamiért nem lepett meg a személye. Tudhattam volna, hogy ott lesz. Talána lelkem tudta is mélyen. És még a tábor kapitánya is a szobában tartózkodott. Szóval ő is előre jött...
Produkáltam
egy mély meghajlást, majd letelepedtem Seon Joon mellé az asztal másik
oldalára. Majd felnéztem a szemben ülő három férfira.
- Sokat
változtál, Yang Mi Ra!- éreztem Sukjong király szavaiban bujkáló mosolyt.
-
Kicsit megneveltek az utóbbi hétben, felség!- hajtottam le a fejem- A legutóbbi
tiszteletlen viselkedésemet meg nagyon sajnálom!
-
Valóban tisztességesebben viselkedik. Már jobban illik az országunkhoz…-
bólogatott a parancsnok édesapja is büszkén.
- Még
ha majdnem meg is ölte magát tegnap este a tűzben…- morogta a kapitány. Igen,
Da Ya felkészített, hogy vele még gondok lehetnek.
-
Sajnálom, nem akartam senkit megijeszteni, de a tegnapi tűzben Seon Joon
parancsnok bent maradt, engem keresni. Én azonban már rég odakint voltam…
muszáj volt szólnom neki… Nagyobb veszteség lett volna az országnak, mint én…-
pislogtam a mellettem ülőre félszegen, aki most megmerevedve bámult maga elé.
- De
végülis… ő juttatott ki minket!- mondta halkan végül- Azt hiszem, felség, hogy készen
áll arra, amit megbeszéltünk…
- Így
lenne?- nézett rám meleg mosolyával az uralkodó- Mit gondolsz te, Yang Mi Ra? Teljesen
felkészültél, hogy az országunk érdekében mély vízbe dobjunk?
-
Vannak dolgok, amire sosem lehet felkészülni. De úgy érzem, hogy mindent meg
tudok tenni, amire az erőmből futja- bólintottam.
-
Rendben… Akkor készülj fel! Holnap bemutatunk az udvarnál. Az igazi nehézségek,
még csak most jönnek majd!
*
A
szobámban feküdtem, és egyik oldalról a másikra fordultam. Ezúttal egyedül
voltam. Da Ya visszament a kolostorba egy kis időre. És sem Yong Gi, sem Dong
Ju nem jelent meg a Hwan család házában, így egyedül töltöttem a nap hátralévő
részét, mert Seon Joon sem volt a háznál. Hozattak nekem egy gyönyörű hanbokot,
amiben másnap meg kellett jelennem.
Valahogy
furcsán éreztem magam már csak a társaságában, hisz annyi ideig volt rajtam
férfiruha. És valahogy a díszes ruhaköltemény az elköteleződésemet jelentette. Egy kellemes fürdővizet
is előkészítettek nekem, ami nem mondom, tényleg iszonyatosan jól esett. Hisz
olyan koszosnak éreztem magam az elmúlt hét után. Több réteg kosz és
megalázottság jött le rólam azzal a vízzel.
Annyi
gondolat cikázott a fejemben, hogy egyszerűen nem tudtam pihenni, hiába volt
már késő. Valakivel beszélni akartam, el akartam mondani a problémáimat, de
senki nem akart, aki erre alkalmas lett volna.
Hiányzott
Na Young… ő lehülyézett volna, hogy ilyen dolgokon agonizálok, és biztos,
hogy buzdított volna a legőrültebb dolgokra, mivel csak egyszer élünk…
Én
azonban… ebben a korban újraértelmeztem a lázadó viselkedés fogalmát.
Nem
jött álom a szememre, így csak kihúztam az ajtómat, magamra vettem egy felsőt,
csak az erkölcs miatt, mert meleg éjszaka volt, és kiléptem a tornácra. Cipőt
sem húztam, csak mezítláb sétáltam le a belső udvarra. Jó nagy háza volt a Hwan
családnak, így elkezdtem az egyik irányba sétálni. Magamba merültem, az elmúlt
napok történésein gondolkoztam, míg meg nem láttam egy kis nyitott pavilont egy
kis belső tó mellett. Égett ott egy lámpás, és megláttam egy alakot is ott
ülni, nekem háttal. Azonnal felismertem, így el nagy levegővétel után
elindultam felé. Megkerültem, hogy a bejáratához léphessek, és mikor
szembekerültem vele, akkor láttam, hogy egy fehér kerámia kannából önt magának
italt, és azt megállás nélkül húzza le.
Nyilván
nem tea volt benne…
- Engem
nem hívtál!- szólaltam meg, a pavilon egyik oszlopának támaszkodva, mire
felpillantott. Nem mutatta jelét, hogy meglepte volna, hogy csatlakoztam
társaságához.
- Egy
nőnek nem illik inni!- vont vállat Seon Joon, már kissé kótyagos fejjel, majd
egy újat öntött magának. Odasétáltam hozzá, és törökülésbe leültem szembe vele.
Ezzel megint magamra vontam a figyelmét. Így, kissé becsiccsentve, sokkal emberibbnek tűnt.
- Azt
hittem, nem nézel nőnek, parancsnok!- húztam a számat.
- Attól
még az vagy!- fintorgott vissza. Remek, minden a régi köztünk…- Aludnod kéne!-
mondta végül egy sóhaj után.
- Ahogy
neked is.
- Nem
tudtam…
- Ahogy
én sem!- majd kivettem a kezéből az kancsót, és öntöttem a tálba. Azt hihette,
hogy neki öntöm, de mielőtt a kezébe vehette volna, gyorsan a számhoz emeltem,
és lehúztam egyben a fehér rizsbort. Nem volt ínyemre az íze, de valamiért jól
esett. Azt reméltem, hogy ellazít.
Felnéztem
a férfira. Láttam arcán, hogy magára akarna erőltetni valami helytelenítő
kifejezést, de csak mosolygott. Szép mosolya volt. Öntött megint a tálkába,
majd átnyújtotta nekem megint.
-
Igyál! Neked sem volt könnyű az elmúlt pár nap… És nem könnyítettem meg neked…
- Ez
így van!- húztam le megint. Egyre jobban esett- Egy könyörtelen ember vagy…
Mégis megmentettél.
-
Hagyjuk már ezt…- legyintett, majd elbámult a távolba- Félsz a holnaptól?-
kérdezte.
- Nem
tudom… kicsit. Az ismeretlen, az mindig ijesztő, nem?
- Így
van… De ne aggódj. Hiába leszel majd olyanokkal körül, akik talán meg akarják
buktatni az uralkodót, nem leszel olyan messze, hogy ne tudjunk onnan kimenteni…
Érted? Ne hidd azt, hogy magadra hagynak.
- Pedig,
utána már nem leszek hasznos…- húztam fel a lábaimat, és átöleltem őket.
- Attól
mert még egyedi vagy… nem vagy egyedül.
Félrefordítottam
a fejem, hogy lássam az arcát, és a szemét, amit most semmiképp nem fordított
felém. De valamiért szavai melegséggel töltöttek el. És képes voltam elhinni,
amit mondott.
Ott
ültünk egymás mellett vagy tíz percig, felváltva ittunk az alkoholból, de
egyikünk sem szólalt meg, míg végül ismét ránéztem, már kellő bevitt rizsbor
után. Nem éreztem magam részegnek, csak szabadabbnak. És egy kicsit bátrabbnak, vele szemben.
- Sajnálom…
hogy beléptem az életedbe…
- Ne
sajnáld. Ez így volt megírva…- nevetett fel merő öngúnnyal.
- Akkor
a sorsod a kegyetlen.
- Ki
tudja!- sóhajtott, nagyot kortyolva- Igazából… Talán hasznos lehetsz nekem…
-
Neked?- pislogtam rá.
-
Nekünk…- helyesbített, majd hirtelen kezébe vette a kézfejemet, és a tenyeremet simította végig finoman, hogy a hideg futkározott a hátamon- Első nap még olyan puha volt… most tele van bőrkeményedésekkel, és
sebekkel… Nekem kéne elnézést kérnem.
- Talán
elfogadnám…- motyogtam, és közben arcát bámultam, ami így kissé közelebb került
hozzám. Most is elcsodálkoztam szép vonásain- Figyelj… ha van bármi, amit cserébe
tehetek azért, hogy megmentettél, akkor csak szólj. Nem nektek… hanem neked!-
mondtam ki. Erre lassan szemembe nézett, egy apró mosoly játszott ajka szélén.
-
Igazából, lehet, hogy lenne valami…- mintha elgondolkodott volna.
-
Hallgatlak!- támaszkodtam törökülésbe vágott lábaimra, nem eresztve el a szemkontaktust.
-
Csókolj meg!- mondta olyan egyszerűen, mintha tíz kiló krumpli hámozására kért
volna meg.
- Mi
van?- hangom magasabban csenghetett a szokásosnál. Mégis, miért kér ilyenre? Jól hallottam egyáltalán?
-
Kíváncsi vagyok, felétek hogy csinálják!- mosolya kiteljesedett.
- Hát
nem hinném, hogy nagyon más lenne…- motyogtam legnagyobb zavaromban. Éreztem, hogy arcom vérvörös, és nem csak alkoholtól.
- Ha
nem, hát nem…!- húzódott hátrébb, és már megint az üvegért nyúlt volna, mikor
hirtelen megfontolásból előre hajoltam, és számat az övére nyomtam. Még a
szememet sem hunytam le, és nem is csókoltam meg rendesen, de úgy gondoltam, ez
megfelel neki. Alig öt másodperc múlva el is húzódtam, és rápislogtam. Ő sem
vette le rólam a tekintetét. Tartott egy kis hatásszünetet, mielőtt megszólalt volna.
- Ez
lenne az?- horkantott fel- Ez még csak nem is volt élvezetes! Tifelétek nem
tudom, mit élveznek az emberek…
- Ugyan
már, itt sem lehet nagyon más- kaptam fel a vizet- Gondolom. Láttam pár koreai sorozatot, és ott sem más a
csókjelent- még a kezemmel is
gesztikuláltam hozzá- Nagyra nyitott szemekkel, buta arccal, csak állva ott, mint egy
fadarab, épphogy csak a szájuk ér össze… Ismerem én az ilyet, és nekem ne add
be, hogy te másképp…- azonban nem tudtam tovább mondani, mert az eddigi vidám
tekintetébe valami más, valami vadabb vegyült, majd megragadta a tarkómat, és
ajkaival az enyémeket támadta meg. Hirtelenen olyan elektromosság járt át, hogy
úgy éreztem, még a hajam is égnek áll. Puha párnái valóban nem olyanok voltak,
mint ahogy az előbb én imitáltam. Olyan finoman, és egyben szenvedélyesen
csókolt meg, hogy a kezdeti döbbenetem hamar elmúlt, és bele sem gondolva, hogy
mit csinálok, mit csinálunk, lehunyva szemeimet vezettem karjaimat a nyakába,
és csókoltam vissza. Kezei a derekamra csúsztak, mikor éreztem, hogy nem fogok
eltávolodni, és úgy húzott bele az ölébe, hogy még közelebb legyek. Dolgozott
bennem az alkohol, így teljesen természetesnek tűnt kettőnk között ez az
intimitás, és az, hogy egyre mélyebben csókol meg, én meg egyre jobban simulok
hozzá.
Végül,
mikor elfogyott a levegőnk, kissé hátrább hajolt, miközben én úgy pihegtem,
mint egy maraton után lehet szokás. Ajkai csibészes, féloldalas mosolyra húzódtak, amitől
legszívesebben visszahajoltam volna, hogy tovább csókoljam, nem törődve azzal a
ténnyel, hogy ő tulajdonképpen egy joseoni harcos, és meg egy huszonegyedik
századi csirke.
-
Valahogy így!- súgta édesen, majd arcomra nyomott még egy puszit- De nagyon
neked sem kellett tanítani…- kis kuncogás volt a hangjába, majd alám nyúlt, és
arrébb tett az öléből, míg én csak pislogtam rá- Most már menj aludni…!- majd
hajamba borzolt, felállt, és vissza sem nézve sétált el egyenesen a lakrésze
felé.
Csak bámultam utána, és próbáltam megérteni, hogy
pontosan mi is történt most
kettőnk között.
