16. fejezet

/Tudom, nagyon régóta nem volt új rész, és nincs is kifogásom. Nem voltam formában, és a szakdolgozat is fontosabb most ennél, ezt remélem megértitek :) Ha ki akar belőlem törni az ihlet, akkor majd nem fogom vissza magam, de lassabb leszek mostanában mindenképp... előre is bocsánat érte.../

16. fejezet

Nyakamba szakadt hatalom

널구름이 심히 좆어 밝은 달을 가리오니

밤중에 혼자 앉아 애달픔이 그지없다

바람이 이 뜻을 알아 비를 몰아 오도다

Fellegek sötétülnek, s homályt hoznak a holdra.

Éjszakában, magányban a szívem oly szomorú.

Szélvihar próbál segíteni: esővel öntöz, enyhülésnek

Pár másodpercig bámultam a káprázatos nőt az ajtóban, majd egy kissé félresikerült kézmozdulattal hellyel kínáltam, közben a korán gondolkoztam. Rendkívül fiatalnak tűnt, de ha közelebbről megnéztem a szem sarkába már megjelent pár ránc. Nem volt kortársam, ez hamar leesett. Talán negyvenes?

- Minek köszönhetem a látogatását?- ültem végre vele szembe. Láttam filmekben, hogy az alacsonyabb rangú átadja a helyét az asztal mögött a magasabbnak, de a jelen helyzetben fogalmam sem volt, hogy én hol vagyok a ranglétrán, és maradtam a helyemen. Ha ez bántotta is a nőt, nem mutattam.

- Szerettem volna az elsők között üdvözölni téged a palotában. És megköszönni, hogyha segítesz országunknak kijutni a szorult helyzetből…

Próbáltam szeméből kiolvasni bármit ezzel a mondatával kapcsolatban, de semmit nem láttam. Pedig biztos voltam benne, hogy köze volt a kínaiak haragjához.

- Hisz ezért küldött az ég ide!- mosolyodtam el aprót.

- Igen… az ég! Kifürkészhetetlen. Holnap után van a fiamnak, a hercegnek a születésnapja. Remélni merem, hogy a bizonyosság érdekében is, bemutatod az erődet, amit az égtől kaptál, amivel az országot is megsegíted!

Nyeltem egy jó nagyot a dologra. Hisz erre nem számítottam. A nő egyértelműen, de burkoltan kételkedett abban, hogy képes vagyok bármire is. Vagy csak bizonyosságot akart szerezni, hogy érdemes vagyok-e, hogy az oldalára állítson. De hát a fenébe is, nekem semmilyen szuperképességem nem volt!

Azonban ezt nem vallhattam be neki, így csak igyekeztem sejtelmesen elmosolyodni, és kissé félrebiccentettem a fejemet.

- Ebben a helyzetben is nagy ünnepséget tartanak?- kérdeztem.

- Az élet nem áll meg, valaki hibája miatt. És mivel itt vagy te, ezért, azt hiszem nem kell aggódhatunk!- mosolyodott el szélesen.

A mondatára kissé összeszorult a gyomrom. Hisz ennyire nem éreztem magam világmegváltónak. De a nő, mintha direkt térdre akart volna kényszeríteni. Nem hagyhattam.

- Ez esetben, szívesen mutatok valamit az udvarnak!- húztam ki magam, miközben belül magamat átkoztam, hogy nem tudok semmit kitalálni, amivel ezt elkerülném.

- Ez igazán kedves tőled… Az, hogy a herceg születésnapján mellém állsz, ezt nem fogom elfelejteni.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, asszonyom!- hajtottam meg kissé a fejemet- De csak… ezért jött ide hozzám?

- Kellett még volna más oknak is lennie, mint hogy üdvözölni akartalak?- mosolyodott el kissé.

- Ki tudja?- vontam fel a szemöldökömet.

- Bár nem látszik, de én már… sok mindent megéltem. Hozzám képest, te gyerek vagy, így remélem elnézed a kevésbé tiszteleti beszédet is. Igaz, más vagy, mint az itteniek. De ez vajon… elég? Tényleg… képes vagy megállítani valamit, amit nálad jóval nagyobb erők irányítanak?- hajolt közelebb arcával, és a szemében egy rémisztő pillanatig megvillant valami.

- Úrnőm, maga tud valamit?- igyekeztem nem lesütni a szemem.

- Okos gyerek vagy… Reméljük, ez elég lesz. Kezdetnek ennyi megteszi! Remélem, hogy jó viszonyba kerülhetünk!- majd felállt, mire követtem a példáját. Az ajtó felé indult, de még egy pillanatig megtorpant, és visszanézett rám- Mi Ra… Milyen érdekes név… mintha hallottam volna valahol mostanában- mintha magában beszélt volna, pedig nagyon is jól tudtam, hogy nekem címzi a szavait- Talán a gisaeng házban…- majd mikor elharapta a mondat végén, a szokásos kis őrjítően misztikus mosolyával kilépett a szobából.

- A francba!- csúszott ki a számból. Hát persze, emlékezhet arra a letakart arcú lányra, aki fel akarta keresni őt nemrégiben. aki én voltam. A nevemet hallotta… Mae Hwa szólított így… ha rájön, hogy az én voltam… és Mae Hwán keresztül közöm van Seon Joonhoz, és társaihoz, akkor… bajban leszek.

Azonnal felpattantam, és fel alá kezdtem járkálni a szobában, és ha megtartottam volna régi szokásosam, istenbizony még a körmömet is elkezdtem volna rágni.

- Ez nagyon nem jó…- motyogtam magam elé.

- Kisasszony!- hallottam kintről Seung hangját- Bejöhetek?

- De azonnal!- kiáltottam ki, mire rögvest belépett. Mikor meglátta meggyötört arcomat, duplájára kerekedett amúgy keskeny szeme.

- Mi történt?

- Ez a nő történt… Igazából már korábban is találkoztam vele…- majd gyorsan vázoltam a helyzetet. Szája egy kissé elnyílt, mikor a végére értem.

- Beszélnem kell Seon Joonnal!- határoztam el magamat, és megindultam volna bejárat felé, mikor elém állt- Mi bajod?- néztem rá gyanakodva.

- Ha most Seon Joonnal találkozol, biztosan tudni fogja Hui Bin úrnő, hogy közötök van egymáshoz.

- Titokban találkozok vele!

- Azért ne vedd ostobára a palota népét kérlek! Figyelik minden egyes lépésedet. Az első napjaidban sehova se menj. Majd ha lankul a figyelmük, csak akkor!

- De akkor…

- Majd én beszélek a parancsnokkal!

- Annak az lesz a vége, hogy kinyírjátok egymást!

- Miattad, kedves Mi Ra kisasszony, ez az el nem végzett teendő egy kissé háttérbe szorult, hiába verném ki legszívesebben a fogát annak a…- végül elharapta csak a mondatot- Az, hogy engem neveztek ki a testőrödnek, nagyban annak köszönhető, hogy sokan tudják, hogy milyen konfliktus van közöttünk Seon Joonnal. Elképzelheted, mennyire lelkesedett a drága parancsnok, mikor engem osztottak be hozzád… De pont ezért kevésbé valószínűnek tarthatják, hogy neked közöd lenne hozzá… Persze, ha igaz, amit elmeséltél…- gondolkozott el- Mindegy, ne gondolj most erre! Próbáld meg a legtöbbet kihozni a dologból…

- Először többet kéne megtudnom arról a kínai esetről, ami abban a faluban történt… De úgy, hogy mindegyik katonát lemészárolták, nehéz lesz… Azt sem tudom, hol álljak neki… Még a végén kicsúszunk az időből, aztán itt háború lesz, és végül az egész múlt megváltozik…

- Hé!- tette a vállamra félszegen a kezét- Ne aggódj, csinálunk valamit… Igazából…- nagyon úgy tűnt, minthogyha rágódna valamin, hogy megtegye e vagy sem- Van valaki… aki… segíthetne.

- Kicsoda?- pillantottam fel rá.

- Nem tudom, hogy kéne-e ezt csinálnom!- látszólag nem tudta, hogy beszéljen-e vagy sem- Eddig senkinek nem mondtam, mert ezt kérte, de… ez mindenkit érint…

- Te meg miről beszélsz, mond meg egyenesen…!- sóhajtottam fel, mikor vagy egy percen keresztül csak orra alatt motyogott.

- Az unokahúgom… annak a kínai tábornak a közelében volt…

- Az unokahúgod?

- Igen… igazából… látott dolgokat, de… ezt nem tudja senki.

- Muszáj beszélnünk vele! Szólj Seoon Joonnak, és…

- Nekem sem volt hajlandó arról beszélni, ami ott történt. Ráadásul… nem akarom, hogy megtudják… Nagyon makacs gyerek. Még a végén kínzással akarnának kiszedni belőle valamit. Nem, vele másképp kell bánni. Te talán képes lennél rá, csak… nem tudom, hogy hogyan lehetne őt a közeledbe hozni…- gondolkozott el.

- Legyen az udvarhölgyem!- jutott eszembe- Hisz úgyis ígértek nekem valakit, aki a nap huszonnégy órájában felügyel rám. Hány éves?

- Veled lehet egyidős… De itt a palotában nem úgy megy, hogy akárkiből lehet udvarhö…

- Hát legyen úgy!- csattantam fel kissé- Elegem van, hogy ennyire begyepesedett itt minden. Most a normát akarjuk követni, vagy megmenteni az országot? Ha neked is fontosabb ez utóbbi, akkor ugyan ne égjen a pofánk, ha pár szabályt megszegünk! Benne vagy!?

Szabados lelkesítésemtől egy kissé meghökkenten állt velem szemben, és nyilván azt próbálta eldönteni, hogy egy tízes skálán mennyire ment agyamra ez az ókor… akarom mondani joseon kor, de végül egy apró mosolyra húzta a száját, amit régen ijesztőnek tituláltam volna, mostanra azonban már elkezdtem bízni benne.

- Ha most meghalok miattad, akkor a te korodban muszáj az emberek tudatára hoznod, hogy élt egyszer egy Seung nevű testőr, aki az életét áldozta azért, hogy ők akkor és ott nyugodtan üljenek a fenekükön… Megfelel?

- Ha még a mai napig sem ülnek nyugton… de megígérem! Kisujj!- tartottam fel a kezemet, és mikor láttam, hogy nem érti, akkor felemeltem a kezét, és beleakasztottam a sajátomat az ő ujjába- Ígérem, hőst csinálok belőled! Most pedig dologra! Ma még meglátogatjuk egy csomó minisztert… és Inhyeon királynét!

*

De mégis, mi az, hogy nem fogad vendégeket?- húztam a számat csalódottan, mikor végül egyedül maradtam a titkos kertben. Vagyis, mivel rám nem vonatkoztak az itteni szabályok, ezért beengedtek a kertbe, ami amúgy csakis a királyi család és vendégeik számára fenntartott kis hely volt. amúgy egyúttal gyönyörű is.

A királynőhöz, mikor elmentünk, azt mondták, hogy betegeskedik, és nem fogad semmilyen látogatót. Nem értettem, hisz amikor találkoztam vele, nem tűnt betegesnek. Azt hittem, látni akar majd, ha egyszer elkezdtem sikerre vinni a tervet, amit még az ő közreműködésével eszeltünk ki. Ezért kissé csalódottan sétáltam a füves part tava mellé, hogy belenézve lássam a tükörképemet. A fonott hajú lány, abban a gyönyörű ruhában kissé elveszettnek tűnt.

És…

Közelebb kellett hajolnom, mert nem akartam elhinni, amit láttam. Az ott… tényleg egy pattanás készül kinőni a homlokom közepén…?

- Mi Ra?- hallottam a hátam mögül egy kérdő hangot, mire ijedtemben azonnal felegyenesedtem, és megfordultam, ezzel kibillentve magamat az egyensúlyomból, ráadásul még a nagy ruhám szegélyére is ráléptem, így éppen csak két pillanatom volt, hogy ráeszméljek, hogy tőlem nem messze Őfelsége áll, jobbján Seon Joonnal, majd hátra belevágódtam az amúgy kevésbé kellemes hőmérsékletű tóba. Tudtam úszni, nem volt gond vele, és nem is volt mély maga a tó, de az ijedtségtől azonnal kapálózni kezdtem, majd végül megkapaszkodtam a tó szélében lévő nagyobb sziklák egyikében, és kissé szerencsétlenül pillantottam fel azokra, akik ennyire megleptek.

Sukjong király kissé mosolyogva figyelt, Seon Joonról pedig nem tudtam eldönteni, hogy aggodalmát próbálja leplezni, vagy pedig tényleg bosszús, amiért ilyen szerencsétlen vagyok.

Szinte már láttam magam előtt, ahogy szólásra nyitja a száját, és kiejti: Hát ezért tanítottalak, hogy ne halld meg, ha valaki közelít?

 És basszus, még igaza is lenne… de végül csak sóhajtott egyet, és lehajolva, mintha vizes cuccban olyan pehelykönnyű lennék, egyszerűen csak kihúzott a partra.

- Miért kell nekem minden ilyet látnom…?- motyogta az orra alatt, és cseppet sem gyengéden engedett el, hogy a földre huppantam.

- Auúú… azt hittem, itt úrilányként kezelsz!- néztem fel rá bosszúsan!

- Ugyan, itt senki nem látja!

- Tényleg kezeljetek úgy, mintha nem is lennék itt!- köszörülte meg a torkát Sukjong király mellettünk, mire Seon Joon feje láthatóan vörösre gyulladt. Végre, ő is hibázott!

- Felség, én nem úgy ért…

- Ugyan- szakította félbe nevetve az uralkodó, ami sokkal inkább kedélyes ahjussivá tette, mint egy nemzet vezetőjévé- A ti kapcsolatotok nagyon érdekes nekem…

- Nincs semmilyen kapcsolatunk…- motyogtam szerencsétlenül, majd mivel hirtelen hidegebb levegő kezdett el fújni, összerázkódtam a vizes ruhámba.

Magam is meglepődtem, mikor a mellettem álló parancsnok lekapta a felső kabátkáját, amit megjegyzem, fogalmam sem volt, miért viselt, hisz egyáltalán nem volt zima, de bőven húsz fok felett lehetett. Csak a néha feltámadó hidegebb szellő volt nekem kellemetlenebb. De ez, ha száraz volt az ember, akár még kellemesnek is hathatott volt. De visszatérve Seon Joon kabátjára, nos az a vállamon végezte.

- Menj vissza a szállásodra, és öltözz át…

- Ha így visszaküldöd, akkor csak szóbeszéd tárgya lesz. Ide nem jöhet senki be, csak akinek királyi parancsa van. Itt nem látják meg olyanok, akinek nem kéne. Hozz neki valami száraz ruhát!

- De félség, a megbeszélésünk…- kezdett volna Seon Joon ellenkezni, de ezúttal egy határozott kézmozdulattal a király félbeszakította.

- Az megvár. Most addig Mi Ra kisasszonnyal van megbeszélnivalóm.

- Ahogy óhajtja!- húzta végül kissé a száját a parancsnok, és miután vetett még egy pillantást rám, elhagyta a kertet.

- Nem kis terhet mértem rád- sóhajtott Sukjong, mire egy apró mosolyra húzódott a szám.

- Ha egy ország uralkodója pakolta rám, akkor még ha nehéz is, megcsinálom!

- Az első napod…

- Borzalmas volt. Vadidegenek kellett köszöntenem. Már a neveket sem tudtam jegyezni, nemhogy a tisztségeket… Hui Bin úrnő volt a legnehezebb eset. Konkrétan felkért valami erőfitogtatásra a fia születésnapján… Ez a nő…- kezdtem volna bele, mikor tulajdonképpen eszembe jutott, hogy mégiscsak a király ágyasa. És ha jól emlékeztem a múzeumból, akkor még némi érzelem is lehetett közöttük.

- Tudom mire gondolsz…- sétált a tó partjára Sukjong, mikor látta, hogy elharaptam a mondat végét- Nem egy könnyű természet. Régen teljesen más volt. Bevallom, vele sokkal inkább töltöttem az időm, mint akár a királynével is. De megváltozott. Mindenki megváltozik, akinek hatalom kerül a kezébe. Félek, valamennyire felelős a történtekben… Vigyázz vele. Ami meg az erőfitogtatást illeti…. bízok benne, hogy van valami háromszáz évvel ezutáni trükk a tarsolyodban. Ennyit szerettem volna…- majd megfordult, és elsétált volna, mikor utána szóltam.

- Nem várja meg a parancsnokot?

- Van egy olyan érzésem, hogy szívesebben találkoznátok nélkülem…- fordult vissza mosolyogva.

- De hát… mi nem is… miről… és…- kezdtem volna makogni, mikor csak fejcsóválva nézett rám.

- Mint az előbb mondtam… én is voltam szerelmes…- majd elsétált. Csak meredten néztem utána. Valamit nagyon félreérthetett, mert az emberek nem így viselkednek, mint mi, ha szerelmesek. A világ legnagyobb őrültsége, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ha párkapcsolatról van szó. Vagyis a kezem tényleg vonzza a csodás arcát, de csak hogy képen töröljem vele egypárszor… de mondjon ellen az ember lánya egy királynak… bizony, nem mindennapi szituáció…

Végül, mikor már eléggé fáztam a vizes ruciban, akkor gondoltam, hogy bevonulok a kis pavilonba, amit a tó mellett láttam. A Seon Joon által rám terített köpeny alatt nagyjából levettem a felsőruháimat, csak a legalsóbb szoknyát hagytam magamon. A felső részemet meg a kabátka takarta, ami eddig szerencsére nem nedvesedett át annyira.

- Itt is van…- hallottam magam mögött a hangot, amitől kissé összerezzentem, és még szorosabbra fogtam magam körül a védőburkom.

- Köszi…- motyogtam az orrom alatt, majd a ruhakupacra néztem.

- Cseppet nehézkes volt idehozni, hogy ne tűnjön fel senkinek. Átveheted.

- Majd ha arrébb mentél!

- Ez csak természetes, de a ruhámat kérem vissza- majd megragadta a vállánál, és elkezdte húzni.

- Nem!- vágtam rá, és igyekeztem magamon tartani.

- Ne légy már ilyen makacs- majd egy erőset rántott rajta. Hiába fogtam erősen, félig sikerült lehúznia rólam, mire láthatóvá vált a melltartóm. Igen, volt, amihez még mindig ragaszkodtam a múltamból, és az egyik ilyen a melltartó volt, bár már eléggé viseltes állapotban. Mindenesetre szeme elkerekedett, mikor látta, hogy ruhám többségétől már megszabadultam, de látszólag nem esett kétségbe, csak szép lassan elengedte a kabátot, mintha mi sem történt volna, és tarkóját megvakarva fordított hátat, de nem ment arrébb.

- Szólhattál volna!- köszörülte meg a torkát, mire végre én is megtaláltam a hangomat eddigi döbbenetemből.

- Esélyt sem hagytál rá, ember! Komolyan, te… - kissé hisztérikusan felnevettem- De végül is teljesen mindegy. Úgyis láttad már! És úgysem érsz hozzám megint… Mert ugye Yong Gi…- ironizáltam.

Majd végül látva, hogy nem mozdul mellőlem, csak épp hogy nem néz felém, vállat vonva kezdtem átvenni a ruhát, amit hozott. Nagyon hasonlított az előzőre, meg sem mondták volna, hogy nem ugyanaz. Cipőt nem hozott csak, az előzőt meg már lerugdostam magamról.

- Igazából elég ironikus, hogy az egész életemben te vagy az, aki a legtöbbször látott ennyire alulöltözötten…- mondtam, mintegy mellékesen, kitöltve a csendet.

- Nem azt mondtad, hogy te már…- kezdte lassan, kissé szerencsétlenül, mire megálltam a mozdulatomban.

- És te ezt úgy értelmezted, hogy én annyira szabad életet éltem? Minden este mással? Hát tévedsz. Egyszer fordult elő. A srác és én már másfél éve voltunk egy pár. És azután az este után…- rántottam magamra a felsőt is- Elhagyott. Igen, összetört a szívem, de… már meggyógyult. Azóta többször átgondolom, hogy kivel és mit csináljak! A pasik sokszor disznók!

- Elhagyott?- csodálkozott, majd, mivel már felöltöztem, elé sétáltam.

- Igen, Seon Joon, elhagyott!

- De miért?

Csodálkoztam a kérdésén. Tőle legalább azt vártam volna, hogy az egyszerű „miért” helyett „miért nem hamarabb?” kérdéssel támad majd nekem.

- Nem voltam elég jó neki- vontam vállat- Az volt életem első kudarca. Tudod, én otthon… népszerű vagyok. Tehetséges vagyok. A legjobb voltam, mindig mindenből. Lehet nehéz elhinni, de a kudarcot, is egyedül akkor ismertem meg. És utána még jobban igyekeztem, hogy ne érjen ilyesmi. A bástyáim erősek voltak, és áthatolhatatlanok. Nem hagytam bárkit csak úgy átkelni. Próbáltam olyan kisugárzással bírni, hogy engem mindenki megkedveljen. De azt gondosan megválogattam, hogy én kiket engedtem közelebb. Erre itt találom magam, csupa idegen szabállyal körülvéve… És lépten-nyomon hibázok… el tudod te képzelni, hogy mennyire dühítő ez?

- Nem hibáztál még olyat, amit ne lehetne kijavítani.

- Könnyű neked mondanod… te olyan családba születtél, ahol biztos a jövőd, még ha tehetségtelen lennél is…

- Most megint elkezdesz vagdalkozni? Tudtommal semmit nem csináltam ezúttal!- sóhajtott.

- Igaz… csak épp arra gondoltam, hogy neked ebben a helyzetben mennyivel könnyebb. Abban a pillanatban, hogy rólam kiderülne, nem vagyok használható, rám fognátok a fegyvereket, és végeznétek velem- dőltem neki a pavilon kis korlátjának, mire kissé közelebb sétált hozzám, és két oldalt megtámasztotta magát mellettem a fán. Ezzel ismét belépve az intim szférámba.

- Nem szoktál magadról beszélni!

- Mert gondolom nem érdekel!- vontam vállat nemtörődöm módon.

- De. Érdekel… Igazából még mindig nem tudom, hogy miért pont te…?- hajolt kissé közelebb.

- Miért pont én? Mert muszáj volt megfogdosnom azt a hülye tőrt…- forgattam a szemem, de látszólag nem a kérdése válaszoltam. Mintha a miért pont te kérdés valami másra vonatkozott volna. Kellemetlen érzés volt, ahogy végig bámult, így kicsit kijjebb húztam magamat, és felszegtem az államat.

- Mellesleg a király azt hiszi, hogy van köztünk valami…- húztam fel kissé az orrom.

- És rosszul hiszi?- hajolt közelebb, mire automatikusan hátrébb dőltem kissé, teljesen a korlátra szorulva.

- Te meg mit…- motyogtam tágra nyílt szemekkel, de kissé haragosan, mire győztes vigyor terült el az arcán.

- Ugyan, csak vicceltem. De egészen kipirosodtál…- nevetett, majd ellökte magát a korláttól- Nem kísérhetlek vissza. Attól tartok, hogy nem láthatnak együtt. De nemrég azt láttam, hogy kedves Seung- ennél a résznél jelentőségteljesen fintorgott egyet- ott szobrozik a kert kapuja előtt. Ő majd vigyáz rád. És remélem, nem akarod őt is elcsábítani.

- Őt is? Miért, még kit?- forgattam a szememet, mire felvonta a szemöldökét, és jelentőségteljesen a mellem tájékát fixírozta.

- Perverz!- vágtam hozzá a levett vizes cipőmet, amit már amúgy sem terveztem újra felvenni, és dühösen csörtettem el mezítláb a kijárat felé. Hosszú a szoknya, azt eltakarja. Nem úgy, mint a szégyenemet. Megint.

*

Miután egy végigforgolódott éjszaka után Seung rázására ébredtem, cseppet sem voltam emberbarát hangulatban.

- Ez egy női háló…- motyogtam a reggeli fényben derengő testőrre. Cseppet sem volt idilli a kép, így még a lábamat is kidugtam a takaró alatt, hogy arrébb rugdossam egy kicsit a srácot.

Az morgott valamit az orra alatt, ami nagyon hasonlított arra, hogy „sosem nősülök meg”, majd kicsit kiegyenesedett, és vett egy nagy levegőt.

- Itt az unokahúgom!

Ez hatott. Az unokahúga kulcsfontosságú lehet, és ha sikerül megoldanom a dolgokat, akkor közelebb kerülök a célomhoz, a hazajutáshoz, így azonnal felültem, és kócos hajamba túrtam.

- Azonnal látni akarom!- mondtam.

- Érthető okokból nem hoztam a lakrész közelébe. Egy biztosabb helyen van. Ott beszélj vele. Előre közlöm, hogy nagyon makacs teremtés, és nem túlzottan alkuképes, de végül is a nők egy nyelvet beszélnek, ha jól tudom. Így szurkolok, hogy valamit elérj!

Nem is kellett több, hamar arcot mostam a kikészített vízzel, felkaptam egy ruhát, megsürgettem az udvarhölgyeket, hogy gyorsan dobják össze a fonatomat, és hogy nehogy túl sok díszt tegyenek bele, mert marha nehéz tud lenni, majd már szinte repültem is a helyre, Seunggel az oldalamon. A konyha egyik régebbi raktárában volt a legkevésbé feltűnő a találkozó, mert így, ha bárki kérdezte volna, rá tudtuk volna fogni egyéb célra az utunkat, de szerencsére korán volt még, hogy bárkivel is, aki számított volna, összefussunk. Bár nem tudhattam, titokban kik figyelnek.

- Én eddig jöttem!- állt meg az ajtóban Seung- Remélem eredményes lesz a beszélgetés!

- Hát én is!- majd egy nagy levegő után betoltam az ajtót. A raktár régi volt, és üres, csak a túlsó végében volt állt egy alak, fejére húzott felső kabátkában, de láthatóan lány volt. Udvarhölgy ruhát viselt, amit a konyhán szoktak hordani (vagyis egy napi itt tartózkodásomból így tűnt), de gondoltam, hogy ezt csak a testőröm szerezte neki.

- Te vagy Young, igaz?- szólaltam meg, mikor nem fordult meg belépésemkor. Ezt a nevet mondta korábban Seung.

- Igen, Mi Ra kisasszony! Már sokat hallottam magáról. És tudom, mit akar tőlem.

- És tudsz is segíteni?- léptem közelebb.

- Nem tudom, mi lenne a helyes döntés. De mivel mindkettőnknek szüksége van valamire, ezért… beszélhetünk a dologról.

- Szükséged van valamire tőlem?

- Nem magától, csak a maga közbenjárásával valamire.

- Miről lenne szó?- lettem kissé bizalmatlanabb.

- A börtönben van az valakim… oktalanul. Szabadítsa ki, szolgáltasson igazságot, és akkor én is mindent elárulok. Higgye el, többet láttam, mint kellett volna. Többet tudok, mint kéne.

- Arra kérsz, hogy szabadítsak valakit ki? De hát ez…

- Kérem!- végül megfordult, hogy velem szemben legyen. És abban a pillanatban elállt a szavam is. A lány arcát egy hosszú vágás ékesítette, de nem is ez volt a legsokkolóbb. Hanem, hogy az a vágás volt az egyetlen olyan tulajdonsága az arcnak, ami számomra ismeretlen volt. Mert ezt az arcot álmomból felébredve is felismertem volna. Hisz együtt terveztünk lakni Szöulban, az egyetem alatt. Így csak egy oktávval magasabban csúszott ki a számon:

- Na Young?

15. fejezet

15. fejezet

Farkasok közé

간밤에 부던 바람에만정도화 다 지거나
아희는 비를 들고 쓰리려 하는괴야
낙환들 꽃이 아니랴 쓰지 만들 어떠리

Éjszaka a szélvihar letépett minden szirmot.

Kizavartama  szolgát söpörni a szirmokat.

Letépve nem szirmok talán? Már nem virágok lehullottan?

Annyira váratlan volt ez a csók, és a távozása, hogy mikor ott maradtam egyedül a kis pavilonban, a maradék itallal, valamiért missziómnak éreztem, hogy az összeset megigyam, hisz nem vet jó fényt az emberre, ha pazarol, nem igaz? Meg azt hittem, ha többet iszok, akkor rájövök a megtörtént dolgok miértjére.

Igaz a végére úgy éreztem, hogy nagyon berúgtam, valahogy nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy most ezzel a csókkal valami olyasmit tettem, amit nagyon nem kellett volna.

Elkezdtem kötődni ide. Pedig nagyon nem akartam. Vissza sem nézve akartam távozni, mikor eljött volna az idő. De… ez a csók… Bármennyire akartam tagadni, jelentett valamit. Magam sem tudtam, hogy mit. Hisz Seon Joon… sosem volt velem túlzottan kedves. Hogy szerethetnék bele pont egy ilyen férfibe?

De mégis… volt valami személyes vonzerő abban, ahogy… ahogy létezett. Úgy éreztem, hogy vonzódnom kell hozzá… bár tudtam, hogy  nekünk semmilyen kapcsolatunk nem lehet.

De ezt már valahogy nagyon félálomban gondolhattam, mert ott, ahol voltam, csak eldőltem végül kóválygó fejjel, mint akit agyonvertek.

Nem is nagyon akartam ébredezni, csak mikor valaki a vállamnál fogva rángatott meg kissé.

- Mi Ra, kérlek, kelj fel!- Da Ya hangja ahogy bekúszott az agyamba, akkor kezdtem el lassan, hogy a fény ne zavarja meg azonnal a retinámat, kinyitni a szemem.

- Da Ya…- motyogtam.

- Miért itt alszol?- nézett körbe, szoknyáját markolászva. Igen, még mindig a pavilon kemény fa burkolatán feküdtem, végtagjaimat szétdobálva- Azt hittem, hogy eltűntél, de még körbe akartam nézni, mielőtt szóltam volna valakinek…

- Jól tetted, hisz… nem vesztem el- vontam meg a vállam, de így a fejem kóvályogni kezdett- Lehet, hogy kidobom a taccsot!

- Hogy mit?- értetlenkedett a lány, de csak számra szorítottam a kezemet, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassam háborgó gyomromat, mert nem akartam viszontlátni a tegnapi vacsimat.

- Hozol egy kis vizet?- motyogtam ujjaim között, mire el is szaladt a lány sebesen. Nyilván ő sem szerette volna, ha itt adom vissza a gyomrom tartalmát, ebben a szép díszkertben. Egy percen belül vissza is tért, én meg nagy kortyokban ittam meg amit hozott. Otthon sem volt rám jellemző, hogy elhánytam volna magam, ha már nagyon sokat ittam, reméltem, hogy itt is megúszom egész nap hasogató fejjel.

- Komolyan, miért csináltad?- guggolt le elém összevont szemöldökkel- Ki kellett volna pihenned magadat… Ma jelenésed lesz az egész királyi udvar előtt… gondolkozhattál volna.

- A túl sok gondolkozás is ártalmas tud lenni…- motyogtam- És amúgy is, Seon Joon hibája…- egyenesedtem fel, már indulásra készen, de megint kissé meginogtam.

- Seon Joon… te vele ittál…?

- Igen. Szóval őt is meg kéne nézned, hátha ugyanilyen jól van, mint én…- mondtam, mintegy mellékesen- Hisz úgyis tetszik neked…- haraptam el a mondat végén. Mekkora liba vagyok, hisz Da Yanak tényleg bejön Seon Joon, én meg… aishh… a barátnő potenciális pasija tabu!

- Hogy… nekem…!- jött zavarba a lány- Dehogy tetszik…. felnézek rá, és…- hebegett, hogy szinte megsajnáltam.

- Persze, biztos így van!- mondtam, hogy abból lejött, egy szavát sem hiszem el.

- Meg amúgy is… a parancsnoknak most társasága van…- mondta kissé elhúzott szájjal, mikor elindultunk.

- Valaki az udvarból?- gondolkoztam el.

- Nem egészen! De most van fontosabb dolgunk. Segítek felöltöznöd… és… igen… Egy kicsit nőiesebbé kell téged varázsolni! Gyerünk-gyerünk! Indulás a szobába!

*

Belenéztem a kis tükörbe, és magamra sem ismertem. Gyönyörű voltam. Vagyis… nem az a lány, akivé az elmúlt héten váltam, hanem az, aki jelesre vizsgázott még Kanadában… Egy lány, akinek a hegeit az arcán eltüntették, korabeli kozmetikumokkal. A szememet én festettem ki. Bár otthon szerettem a cicaszemeket, most direkt úgy húztam ki, hogy még nagyobbnak tűnjön. Most ki kellett tűnnöm. A hajam hosszú fonatban hullott a hátamra, felül a fejtetőmön még egy kis hajdísz is befigyelt. A ruha pedig… egyáltalán nem olyan ledér volt, mint a gisaeng házban magamra kapott darabok. Úgy néztem ki, mint egy tehetős nemes lánya… csak épp nagy kék szemmel, ázsiaitól eltérő fejformával.

- Nagyon szép vagy!- szólalt meg mellettem Da Ya.

- De ez nem is én vagyok…- sóhajtottam, és lehajtottam a tükröt- Azt sem tudom már, hogy ki vagyok…

- Nem is akarod megkeresni?- biccentette félre a fejét.

- Megtalálnám vajon?

- Lehet… Jobb gyertyát gyújtani, mint szidni a sötétséget!

- Konfucius…- motyogtam- Sámán létedre...- kissé nonszensz volt az ellentmondás.

- Igen, ezt ő mondta. Szóval elhiheted, hogy igaz! Most pedig… büszkén állj fel. Mert az, aki most előttem áll, az is te vagy! Odabent önmagad vagy. Szóval kérlek, most menj be az udvarba, mutasd meg magad… és segíts az országunknak! Hisz ahogy mondtad, ennek elvileg nem szabad megtörténnie!

- Igaz!- lassan felálltam, vigyázva, hogy ne essek hasra a terebélyes szoknyámban- Megkeresem Seon Joont. Valamit tisztáznom kell vele. Merre találom?

- A hátsóudvarban láttam, de éppen…

- Helyes!- vágtam mosolyogva a szavába, majd már ki is fordultam az ajtón. Szerencsére nem volt sok szolgáló most a házban, nem akartam, hogy idő előtt pletykáljanak rólam, így egyből a hátsó udvar felé rohantam, ruhám alját kissé megemelve.

Da Ya azt mondta, hogy szép vagyok… akkor biztos Seon Joonnak is tetszik majd a látvány. Na nem mintha számított volna, csak… valamiért átsuhant az agyamon ez a kósza gondolat, és valamiért kissé mosolygásra késztetett.

Már messziről megláttam a parancsnok hátát, így már kiáltani akartam neki, mikor megláttam azt, akit eltakart.

Egy alacsony, törékenynek tűnő koreai lány állt vele szemben, díszes, nemesi öltözékbe, és épp szerényen mosolygott, mikor Seon Joon nevetett valamin. Még sosem láttam a lányt korábban, de a vonásai ismerősek voltak. Szépek. Nagyon szép lány volt. Pont illett volna Seon Joonhoz, aki épp a lány felkarjához nyúlt, mire az elpirult. Hát persze… szende népség…

Azonban a lány pont felemelte a fejét, és egyenesen rám nézett. Szeme kissé elkerekedett, és a szája is elnyílt a csodálkozástól.

Seon Jeonnak is feltűnhetett, hogy már nem őt lesi a lány, így követte a tekintetét, majd észrevehetően nyelt egyet, mikor meglátott, így, feldíszítve, kicicomázva. Valamiért fintorba húzódott a szám, és legszívesebben eltűntem volna a föld színéről. Semmi kedvem nem volt hirtelen az egész társasághoz.

- Ő az?- hallottam a lány hangját, mire a parancsnok csak biccentett egyet.

- Bemutatom neked Yang Mi Rát… Mi Ra, ő itt Dong Ju barátom húga, Se Ra kisasszony! Ma a bátyja helyett hozott el nekem valamit. Már hallott rólad elég sokat. Teljesen megbízok benne!

Dong Ju húga? Akkor ezért lehetett ismerős... De sajnos a helyzet nem úgy tűnt, mintha csak átadott volna valamit a bátyja helyett.

- Örvendek!- mondtam, és igyekeztem leplezni, hogy egyáltalán nem örülök. Idegesítően tökéletes volt. Ennél még Mae Hwa is szimpatikusabb volt, a Seon Joon körül legyeskedő nők közül inkább akkor már ő, mint ez a szentfazék!

- Nekem mennem kéne! 
- Kikísérlek!- mondta azonnal a parancsnok.
- Nem szükséges. Köszönöm, hogy időt szánt rám...- majd felém fordult- Örülök, hogy megismerhettelek!- jegyezte meg halkan a lány- De biztos vagyok benne, hogy találkozunk még!- mondta kis félénk mosollyal.

- Ebben én is biztos vagyok!- mondtam kissé hidegebben, mint szerettem volna, mire a lány kissé meghajolt, és elsétált mellettem, mire kettesben maradtam Seon Jeonnal, aki még mindig csak bámult rám. De mindezek ellenére egészen jó formában volt. Nem tűnt másnaposnak, mint ahogy én éreztem magamat. Főleg így a futás után... Mi a francért is rohantam egy pasihoz? Totál megőrülhettem...

- Valami nem tetszik?- kérdeztem, kissé felhúzva az orrom.

- De, tetszik. Csinos vagy. Szép…- mondta, mintegy kényszeredetten- Mégis a ruha teszi az embert!- köszörülte meg a torkát- Indulnunk ké…

- Nem. Ameddig nem beszéltünk- acéloztam meg a vonásaimat.

- Miről akarsz beszélni?- vonta fel a szemöldökét túl drámaian. Most vagy tetteti, hogy nem tudja, vagy nem emlékszik a tegnap estére?

- Vajon miről…?- szinte énekeltem, mert úgy gondoltam, ha lazának tettetem magamat, nem görcsösen idegesnek, kevésbé lesz kellemetlen.

- A tervet még megbeszéljük közösen, de nem értem…- láttam vonásain, hogy pontosan érti pedig, hogy mire akarok kilyukadni, így csak a szavába vágtam.

- A tegnap estéről, te szerencsétlen…- szakadt ki belőlem.

- Hogy mit mondtál?- sötétült el az arca. Nyilván a jelzőm nem tetszett neki.

- Ne tettesd magad hülyének, vagy megismétlem! Miért tetted? Miért kellett…

- Megcsókolni téged? Az eszedbe juttatnám, hogy te voltál, aki először megcsókolta a másikat… a maga furcsa módján…

- Te voltál az értelmi szerzője!- tártam szét karom értetlenül.

- Sokat ittam, és elszállt velem a ló… valljuk be, minél tovább néz téged az ember, annál jobban nézel ki, de ne képzelj bele többet. Ez nem… ide illő! Egy nő itt… nem csinálhat ilyet, hacsaknem a férfiak szórakoztatásának él, vagy egy rabszolga, akinek parancsolnak. Mit tettél volna, ha nem állok meg ott? Már értéktelen lennél…

Értéktelen… Komolyan....

- Mintha ez lett volna az első…- motyogtam a szememet forgatva. Ugyanakkor nagyon kellemetlen volt a helyzet, hisz ki akarná a férfiügyeit egy joseoni harcossal megvitatni?

- Hogy mi? Te már….

- Mifelénk másképp mennek a dolgok. De jól mondtad, itt már minden bizonnyal értéktelen lennék!- csak úgy köptem a szavakat, mire arca kissé megnyúlt. Nyilván nem számított erre- De mit számít az, hisz te úgysem gondolnál rám sosem másképp, mint játékként, nem igaz? A nagy parancsnok! Ez a nő is… totál odavan érted! Miért nem veszed el? Egy ilyen lány biztos nem… értéktelen! Egy szende szűz, a maga édes kis butus pofikájával. Miért nem az ilyenek mentik meg az országot? Elvégre mégiscsak a tiétek, nem az enyém…!

- Sokat engedsz magadnak, és ne merd a szádra venni Se Rát, mert ő…

- Mert ő az új kis kedvenc? Mint aki Mae Hwa volt egykor?

- Te komolyan!- mordult fel- Mae Hwa a menyasszonyom volt, mikor...

- Első szerelem, mi? Megfejtettelek, Seon Joon… Nem vagy te túl bonyolult…- nevettem fel hitetlenül, és közelebb léptem hozzá- Nem szereted te Mae Hwát. Sem ezt a Se Rát… se semmilyen nőt. Mae Hwa jó kifogás, amiért nem közeledsz úgy senki felé, de igazából ő is hidegen hagy téged. Látom rajtad. Az a munkám, hogy kiismerjem az ilyen helyzeteket, diplomám van róla. Ne is tagadd. Felesleges erőpocsékolás lenne neked még egy nő lelkével is foglalkozni. Hisz úgy hallottam, míg Mae Hwa vőlegénye voltál, addig is szórakoztál a nőcskékkel. Mert ugye… Mae Hwa nem volt… értéktelen. Milyen alantas szó, kezdem megutálni… Te csak egyedül magadat szereted… mióta anyád meghalt, biztos, hogy félsz bárkit elveszíteni, egy másik nőt, és ezért… egyszerűen kiölted magadból ezt. Úgy viselkedsz, mint aki még mindig a régi szerelme miatt sír, de te maximum érdekből, vagy szórakozásból foglalkozol a nőkkel. Bár tudnám, hogy tegnap este én melyik voltam…

- Elég!- ordított rám, karomat megragadva, hogy egy kissé össze is rezzentem- Mit tudsz te rólam? Az életemről? Hogy milyen ember vagyok? Semmit… Az égvilágon semmit, így kérlek, az őrült ötleteidet tartsd meg magadnak.

- Mi van Jeju szigetén? Seung azt mondta, hogy van ott valamid… Ha őrült az ötlet, akkor mondd el, hogy mi az!

- Te komolyan…- rázott meg, mikor mellettünk csattant egy másik hang.

- Seon Joon…- azonnal felismertem Yong Gi erőteljes hangját a hátam mögül, és felé kaptam a fejemet, a parancsnokkal egyetemben. Mikor felé fordultam, szinte leesett az álla a felismeréstől- Mi Ra-ssi, te… Te nagyon szép vagy, de… mi ez itt? Ne most vesszetek össze!- köszörülte meg a torkát- Egy oldalon vagyunk, nem igaz?- hangja kicsit bizonytalan volt. Hát persze, ki tudja, hogy ő melyik oldalon van. De még nincs bizonyítékom bárkinek elmondani. Dong Ju meg felszívódott… bezzeg a tökéletes húga megjelent…

- Igazad van, Yong Gi, csak az időmet pocsékolom…- majd kihúztam a karomat a szorításból, és elindultam lassan arra, amerről jöttem.

- Visszakísérsz?- kérdeztem halkan a kereskedő fiútól, mikor mellé értem.

- Persze!- bólintott, majd az oldalamon kezdett sétálni, szó nélkül, miközben a hátamon éreztem a másik égető tekintetét.

Nem szólaltunk meg, míg a szobám felé sétáltunk, bár ő mintha nagyon kereste volna a szavakat magában. Meglepő is volt, hisz mindig mondta a magáét.

Utánam belépett a szobába ő is, és még egyszer végignézett rajtam.

- Ilyen szépnek még sosem láttalak. A szemeid szinte kiesnek a helyükről!- mosolyodott el kicsit.

- Ezt most lehet, hogy bóknak veszem! 

Amennyire másnaposnak érzem magam...- tettem hozzá magamban.

- Ma nem lehet egy rossz szót sem mondani… Seon Joon, ő…?

- Semmi gond nem volt, megint egy apróságon kaptunk össze, ne is törődj vele…

- Értem…- mondta kicsit kényelmetlenül, mintha tudta volna, hogy hazudok.

- Én mindig melletted állok majd, akármeddig is maradsz.

- Bízhatok benned, hogy te… mellettem állsz?- néztem mélyen a szemébe.

- Adtam okot, hogy mást higgy?- lépett közelebb, és két tenyere közé vette az arcomat. Kicsit megráztam a fejem válasz gyanánt, hisz szerettem volna hinni, hogy amit akkor láttam a faluban, az csak félreértés volt- Helyes!- mosolyodott el, majd hirtelen előre hajolt, és nyomott egy puszit a homlokomra. Száját hosszan tartotta ott, miközben az én gyomromban furcsa, émelygő érzés fogott el. Nem Yong Gitól voltam rosszul. Magamtól. Ma reggelig még egy másik férfi csókjától voltam oda. Most meg valaki mást hagyok, hogy közel jöjjön hozzám. Aki nem utolsósorban lehet, hogy egy felségáruló. Szépen vagyunk, Mira, nagyon szépen…

- Visszajö…?- lépett be nagy sunggal Da Ya a szobába, mire Yong Gi azonnal elhúzódott tőlem, és én is zavaromban a cipőmet kezdtem bámulni, vörös arccal- Öhm… ti…

- Nem történt semmi!- csapta össze a tenyerét mesterkélten Yong Gi, majd az ajtó felé indult, de még megállt a még mindig sokkolt lány mellett, és kicsit összeborzolta a haját- Légy jó, kicsi Da Ya! Mi Ra-ssi, te pedig ügyesen ma! Kezedben az országunk sorsa- majd kilépett a szobából kissé színpadiasan. Ez sokkal inkább hasonlított ahhoz a Yong Gihoz, akit én is megismertem.

Mikor ketten maradtunk, csak csendben néztük egymást, mintha egyikünk sem tudta volna, mennyire kommentálja az előbb történteket, mikor végül megtalálta a hangját.

- Te és Yong Gi…?

- Nem, felejtsd el!- zártam le egy kézmozdulattal, majd a kis asztalkához léptem, és a ruhám alá rejtettem a még Seon Joontól kapott tőrömet, és még egy, annál kisebbet, vész esetre. A kis táskámat, amiben a cuccaim voltak, szintén magamhoz vettem, és még egyszer belenéztem a kis tükörbe, igyekeztem rendezni háborgó szívemet, magamban mantrázva, hogy most egyáltalán nem a fiúügyeim a legzűrösebbek. Azzá kell válnom, amit elvárnak. Egy csepp félelmet sem szabad mutatnom.

Lassan kis mosolyra húztam a számat, ami még Na Young szerint is ijesztő volt, majd a tükörképembe suttogtam.

- Showtime!

*

A kis helység nem hogy levegőtlen volt, de valamiért bezártság érzetem is volt. Túl hamar eltelt az a pár óra ami addig volt hátra, míg meg kellett jelennem a joseoni burzsuj előtt. Nem tudhattam, hogy kiben milyen reakciót vált a megjelenésem. Hisz abszolút kívülálló vagyok. Csak remélni mertem, hogy a hőn szeretett király bácsi, a hadügyminiszter, és a drágalátos parancsnok jól átgondolta a helyzetet. Végülis, én most már csak parancsot teljesítek. Elég rendesen az agyamba vésték, hogy ne nagyon ugrándozzak kedvemre. A palotába is egy jól elfüggönyözött gyaloghintóval hoztak, ami kicsit felrázott. Nem elég, hogy hasogatott egész nap a fejem. 

Seung kísért el, aki szintén meglepődött, hogy nem csak a gatya áll rajtam, hanem a koreai hanbok is (végre kényelmes szabással a mellem tájékánál). Amúgy Seungot, mivel a titkos kiképzőközpont megsemmisült, és idő az újjáépítése, megtették személyes testőrömnek. Nem nagyon értettem, miért van erre szükség, de elvileg most beköltöztetnek a palotába, és ott elkel az ilyesmi.

Seon Joon és apja hamarabb ment be, amit nem is bántam. Összezördülésünk miatt nem nagyon volt kedvem beszélni vele.

Seung egészen a kis szobáig kísért, majd biztatóan megveregette a hátamat, és ott is hagyott. Már csak várnom kellett.

De magányomat egy torokköszörülés szakította félbe.

- Félsz?- hallottam a hátam mögül Seon Joon színtelen hangját.

- Remélem nincs okom!- feleltem hátra sem nézve, de hangom kissé megremegett.

- Figyelj, nem jó, ha így viselkedünk egymással… Igaza van, Yong Ginak, egy oldalon vagyunk, akármi is történt…- fújt egy nagyot- Jeju szigetén nincs más, mint…

- Mint szél, kő, és nők…- fejeztem be a híres mondást, amit ebben a korban minden bizonnyal nem ismertek- Ne mondd el! Igazad van, bocsáss meg, nincs közöm az életedhez. Pláne nem az édesanyádat felhozni. Semmit nem tudok, csak... vaktában vagdalkoztam- ez bár nem volt igaz, úgy éreztem helyesnek, ha ezt mondom- Amúgy is hazamegyek, mihelyst sikerül. Csak épp… tisztázni akartam, és kicsit kitörtek belőlem a dolgok. Végül is, felnőtt emberek vagyunk, akik tudják kezelni az ilyen dolgokat, és mit számít egy részeg csók, nem igaz?- igyekeztem hangomat sokkal inkább könnyedre varázsolni, de így is kissé úgy hangzott, mint egy megkötözött tanúvallomása. Csendben bólintott egyet, mintegy tudomásul véve a mondandómat, majd közelebb lépett

- Yong Gi, ő…

- Felfogtam, hogy távol akarod tart…

- Kedvel téged!- szakította félbe kezdeti felháborodásomat, hogy már megint felszólít, hogy akadjak le a haverjáról.

- Ez most…- makogtam.

- El ne mondd neki, hogy megcsókoltalak! Még a végén tőle is megkapnám a magamét…

- Nem beszélem ki az ilyesmit…- jöttem zavarba- Amúgy meg ne csinálj úgy, mintha Yong Gi miatt nem csókolnál meg többet, nem kell a kifogás!- fintorogtam, mire egészen az arcomba hajolt.

- Ó, pedig ha Yong Gi nem lenne, akkor lehet, hogy most hozzávágnálak a falhoz, és lecsókolnám rólad azt a pimaszságot, ott!- mutatott felhúzott orromra, amitől nem kissé kerekedett el a szemem. De ő csak felnevetett- Kis hiszékeny!- biccentette félre a fejét- Itt majd mindenfélét mondanak neked, minden oldalról. Ne felejtsd el, kinek az oldalán kell állnod! Ne térítsenek el. A megbeszélt helyet nézd majd naponta, oda rejtem majd az üzeneteket. Ha találsz ott valamit, akkor ki kell szöknöd este a palotából, és találkozunk a szentélynél. Megjegyezted az útvonalat?

- Álmomból felriadva is tudom…- forgattam a szemem.

- Helyes. És kerülj olyan közel Hui Bin úrnőhöz, amennyire csak lehet. Ne kelts feltűnést. Ha nagyon sürgős, meglátogatlak este, feltűnés nélkül.

- Megteszek mindent, amit tőlem telik! Hisz a kínaiak nem támadhatják meg Joseont...

- Helyes! Mennem kell, ezek után viselkedjünk úgy, mint akik nem ismerik egymást úgy, ahogy…

- Ezzel nem lesz gond! Menj csak!

Az ajtó felé indult, de még egyszer visszapillantott rám. Furcsán tűnődő volt a pillantása.

- Hiszel a sorsban, Yang Mi Ra?

- Ha az a sorsom, hogy még tovább nézzem a fejedet, akkor bár hiszek benne, de nagyon utálom!- fontam össze a kezemet a mellkasom előtt, mire furcsán fintorba torzult az arca.

- Visszatért a régi Mi Ra kisasszony!- mondta gúnnyal megspékelve- Csak… ne nyírasd ki magad!- majd kint is volt a szobából.

*

Tudtam a megbeszélt jelet, így feszülten vártam. Beszűrődött a szobába a kinti tanácskozás. Egyenlőre még nem volt szó a kínai támadásról.

Hirtelen eszembe jutott Inhyeong királyné, aki miatt ebbe az egészbe belekezdtem. Azt kérte, tartsam titokban, hogy beszélt velem. Ha már a palotában leszek, egészen biztosan felkeresem majd.

- …Mint tudják, az országunkat fenyegető veszély napról napra nagyobb- hallottam Sukjong király hangját bentről- Még mindig nem sikerült felfednünk a Csing dinasztia területén randalírozó katonák személyazonosságát, és azt, hogy kinek a parancsát követték. Így Kína támadással fenyegetőzik, miszerint a császár egyik fia elrablása, vért követel. De úgy tűnik, az ég segítséget küldött nekünk, legyőzni ezt az igazságtalan helyzetet, és hogy felderítsük a valóságot, küldött hozzánk egy segítőt. Az ég, egy olyan személyt választott ki, aki nem olyan, mint mi. Egy másik világból, egy másik korból jött hozzánk, és nagy erővel rendelkezik…

Nyeltem egyet ennek hallatán, hisz tudtam, hogy rólam beszél. Nagy erő, mi…?

- Az ő éleslátásában bízhatunk, hogy fényt derít a valóságra, és sikerült a Csinggel rendezni a helyzetet. Ma őt szeretném bemutatni!

- Felség, mégis, milyen tudóst küldött az ég hozzánk?- jött egy erős férfihang.

- Yang Mi Ra, jöjj be!- hangzott a válasz.

Ahogy meghallottam a nevemet, hirtelen kevésnek éreztem az oxigént, mintha víz alá kényszerültem volna, és most nem tudnám fellökni magam a felszínre.

Semmi baj, Mira, ez semmivel nem rosszabb, mint mikor neked kellett mondani a diplomaosztódon azt a szöveget… ott is rengetegen bámultak! Ezek csak öreg, valójában már régen halott koreai ahjussik. Hogy tudnának ártani?

Így tettetett önbizalmat erőltetve az arcomra kihúztam az ajtót, és egy lépéssel bent is voltam a hosszú teremben. Nem a trónszékkel szembeni ajtón léptem be, ahogy a filmekben láttam, hanem egy kissé hátrébb lévő oldalsóajtón, egy vonalban a trónnal.

Éreztem, hogy minden szem rám szegeződött, a király arca pedig kissé felderült, ahogy meglátott. Eddig nem voltam sosem a legjobb formámban, mikor vele kellett találkoznom, de mintha kissé megkönnyebbült volna, hogy nem a szétszórt, köztünk legyen mondva, „amerikai” stílusomat hoztam. De mikor szembe fordultam a két oszlopba sorakozott politikusok, és tudósokkal, szinte érezhető volt a döbbenet. Hisz nem minden nap látnak egy külföldit, pláne nem nőt. Azonnal morajlás kezdődött a teremben, pár jelzőt el is kaptam, félfüllel.

- Boszorkány…- hallottam valahonnan oldalról.

- Nem, nem boszorkány- állt fel a király, így magára vonva a figyelmet kissé. Már pár napja a földünkön tartózkodik, és bizonyítottan az ég küldte őt, a jövőből. Többet tud, mint mi. Az ő korában már a holdra is képesek utazni az emberek. A neve, Yang Mi Ra!

Megint döbbent susmorgás futott végig a tömegen, ami kezdett már kellemetlenné válni.

- Örülök, hogy végre találkozhatunk!- szólaltam a tőlem telhető legjobb koreai nyelvtudásommal, mire olyan csend lett, amire a gimis tanáraim rendkívül büszkék lettek volna- Nem egyszerű most itt állnom. Sok mindenen mentem keresztül, míg végül itt lehetek. Úgy van, ahogy az uralkodó mondta, engem az ég küldött ide, hogy segítsem a joseoni népet ebben a helyzetben. Az ország oldalán állok, nem pártokén. Kérem, hagyják, hogy segítsek, és működjenek együtt velem!- hajoltam meg kissé, de cseppet sem érzékeltetve, hogy bárki is felettem állna. Külön kérés volt, hogy ne hunyászkodjak meg senki előtt. Komolyan kell venniük, tisztelniük kell, mint az ég küldöttjét.

- Mi Ra mától a palotában lakik. Ő a törvény felett áll, egyedül én ítélkezhetek felette. Aki a biztonságát kockáztatja, az életére törne, az az egész családjával együtt halálra lesz ítélve!- harsogta az uralkodó, ami még engem is megrémített. Tényleg ennyire érinthetetlen leszek itt? Nem akarja majd ezt senki kijátszani?- Már kijelöltem neki a testőrét, és hamarosan pár udvarhölgyet is. Ennyi lett volna! Most visszavonulok- majd felállt, intett a fejével, hogy kövessem, majd az oldalsó ajtón keresztül távoztunk a teremből. Bevallom, mikor csukódott mögöttem az ajtó, megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Sukjong még rám mosolygott, majd a mellettünk megjelent Seunghoz fordult.

- Kísérd őt a lakhelyére! Vigyázz most már minden lépéseteket. Figyelnek! Később a megbeszélt helyen találkozunk- azzal elfordult, és a főeunuch kíséretében elvonult.

- Kövessen… kisasszony!- mondta Seung egy kis gátlással a hangjában, majd megindult előttem, ki az épületből. Láttuk az épületből kirajzani a sok Noron és Soron pártbeli embert, mire odasúgtam testőrömnek.

- Hogy tudom megkülönböztetni, kiben bízhatok, és kiben nem?

- Egyszerű… Azok közül… szinte senkiben!- motyogta vissza, mintegy magában, de hallottam. Ahogy elhaladtunk mellettük, mind meghajlással köszöntek, de éreztem a fürkésző, és néha cseppet sem kedves tekintetüket magamon. 
Remek! Máris kiutáltak. 
Elsétáltunk Seon Joon, és az apja mellett, akik szintén csak egy kurta meghajlással köszöntöttek, bár a parancsnok tekintetét egy pillanatra elkaptam. Egy aprót biccentett, mintegy elismerésképp, de több időt nem szentelt rám. Igaz. Meg kell szoknom, hogy már nem rohanhatok akármikor hozzá. Yong Gi sincs a palotában. Sem Da Ya. Egyedül Seung, akit kifejezetten utáltam a tábor kezdetén, és bár már közelebb kerültünk egymáshoz, sosem tudtam vele annyira nyílt lenni. Dong Ju meg… hol a francban lehet? Még a Yong Gi témát sem tudtuk megbeszélni… vagy csak nem akarja, hogy megtudjam az igazat? Kezd a dolog egész furcsává válni...

- Itt is vagyunk!- állt meg pár perc séta után egy kisebb elkerített épület előtt a kísérőm. Helyes kis épület volt, hasonlított a palota többi részéhez.

- Ez amúgy egy vendégeknek fenntartott hely. Szerencsére messzebb vannak a főbb épületek. Annyira nem vagy szem előtt…. Vagyis nem lesz, hölgyem!- javított magán, mire kissé felhorkantottam.

- Hagyd már ezt… nem tudlak komolyan venni, miután az edzéseiddel majdnem kinyírtál! Menjünk be!- biccentettem.

- Nekem nem lenne szabad, míg nincsenek itt az udvarhölgyek…- kezdett szabadkozni, mire összevont szemöldökkel néztem rá.

- Most üljek odabent egyedül, és várjam a végítéletet, miközben azon agonizálok, hogy mégis, hogyan fogom kideríteni itt a dolgokat? Parancsot adok rá, hogy gyere!- kissé elmosolyodott ezen, de végül követett be az épületbe.

A belseje teljesen olyan volt, mint a sorozatokból megismert női szobabelsők. Még ruhák is sorakoztam az egyik sarokban. Egy kis asztalka állt középen, mögötte kényelmesnek tűnő párnákkal elrendezett ülőke. A másik oldalon egy tükrös szekrényke, rajta pár sminknek mondható régi pipere. Aranyos hely volt. De én végül, csak ledobtam magam a párnákra, és kényelmesen elhelyezkedtem. Az elmúlt hét kiölte a nőiességemet úgy általában. Fogtam egy párnát, és Seunghoz vágtam.

- Üljél le te is kényelmesen, ne legyél már olyan görcsös, azt hittem, hogy barátok vagyunk. Vagy valami olyasmi… Ne legyél ennyire karót nyelt- ásítottam egy nagyot, és lehunytam a szemem. Végigpörgettem a történteket, majd a szorongó gyomromra vezettem a kezemet. Kissé ijesztő volt a helyzet. A hasogató másnapos fejem meg sírva nyöszörgött egy kis mamám féle húslevesért, de legalább egy fájdalomcsillapítóért. Nem kéne többet innom itt...

Eszembe jutott megint Seon Joon, a csókunk, majd a mai beszélgetésünk, és bár reméltem, hogy esetleg tényleg nőnek nézhet, le kellett tennem róla. Igaznak véltem, amit mondtam. Ő nem akar közelebb kerülni semmilyen nőhöz. Talán kedvelte MaeHwát, de... Hát nem volt az a romantikus típus, aki jóban rosszban, csak vele. 
Nyújtózkodtam egyet, kiverve fejemből a jóképű parancsnok gondolatát, mikor hirtelen kintről hallottam egy hangot.

- Mi Ra kisasszony! Hui Bin úrnő kér meghallgatást!- azonnal felültem, és az asztalomra támaszkodva néztem segélykérőn Seungra, aki rögvest oldalra húzódott, egyenesbe vágva magát.

- Csak erősen!- súgta nekem, mire megköszörültem a torkom. Nem számítottam rá ilyen hamar.

- Jöjjön be!- szóltam ki, mire nyílt az ajtóm. Pár udvarhölgy nyitotta ki az úrnő előtt. Láttam már Jang Hui Bint, de most akadt el tőle talán leginkább a szavam. Nem terveztem felállni, de mikor a tekintélyt parancsoló alakjával belépett a szobába, azonnal felegyenesedtem én is, és csak néztem rá, míg ő mosolyra húzta a száját.

- Végre találkozhatunk, Yang Mi Ra!