16. fejezet

/Tudom, nagyon régóta nem volt új rész, és nincs is kifogásom. Nem voltam formában, és a szakdolgozat is fontosabb most ennél, ezt remélem megértitek :) Ha ki akar belőlem törni az ihlet, akkor majd nem fogom vissza magam, de lassabb leszek mostanában mindenképp... előre is bocsánat érte.../

16. fejezet

Nyakamba szakadt hatalom

널구름이 심히 좆어 밝은 달을 가리오니

밤중에 혼자 앉아 애달픔이 그지없다

바람이 이 뜻을 알아 비를 몰아 오도다

Fellegek sötétülnek, s homályt hoznak a holdra.

Éjszakában, magányban a szívem oly szomorú.

Szélvihar próbál segíteni: esővel öntöz, enyhülésnek

Pár másodpercig bámultam a káprázatos nőt az ajtóban, majd egy kissé félresikerült kézmozdulattal hellyel kínáltam, közben a korán gondolkoztam. Rendkívül fiatalnak tűnt, de ha közelebbről megnéztem a szem sarkába már megjelent pár ránc. Nem volt kortársam, ez hamar leesett. Talán negyvenes?

- Minek köszönhetem a látogatását?- ültem végre vele szembe. Láttam filmekben, hogy az alacsonyabb rangú átadja a helyét az asztal mögött a magasabbnak, de a jelen helyzetben fogalmam sem volt, hogy én hol vagyok a ranglétrán, és maradtam a helyemen. Ha ez bántotta is a nőt, nem mutattam.

- Szerettem volna az elsők között üdvözölni téged a palotában. És megköszönni, hogyha segítesz országunknak kijutni a szorult helyzetből…

Próbáltam szeméből kiolvasni bármit ezzel a mondatával kapcsolatban, de semmit nem láttam. Pedig biztos voltam benne, hogy köze volt a kínaiak haragjához.

- Hisz ezért küldött az ég ide!- mosolyodtam el aprót.

- Igen… az ég! Kifürkészhetetlen. Holnap után van a fiamnak, a hercegnek a születésnapja. Remélni merem, hogy a bizonyosság érdekében is, bemutatod az erődet, amit az égtől kaptál, amivel az országot is megsegíted!

Nyeltem egy jó nagyot a dologra. Hisz erre nem számítottam. A nő egyértelműen, de burkoltan kételkedett abban, hogy képes vagyok bármire is. Vagy csak bizonyosságot akart szerezni, hogy érdemes vagyok-e, hogy az oldalára állítson. De hát a fenébe is, nekem semmilyen szuperképességem nem volt!

Azonban ezt nem vallhattam be neki, így csak igyekeztem sejtelmesen elmosolyodni, és kissé félrebiccentettem a fejemet.

- Ebben a helyzetben is nagy ünnepséget tartanak?- kérdeztem.

- Az élet nem áll meg, valaki hibája miatt. És mivel itt vagy te, ezért, azt hiszem nem kell aggódhatunk!- mosolyodott el szélesen.

A mondatára kissé összeszorult a gyomrom. Hisz ennyire nem éreztem magam világmegváltónak. De a nő, mintha direkt térdre akart volna kényszeríteni. Nem hagyhattam.

- Ez esetben, szívesen mutatok valamit az udvarnak!- húztam ki magam, miközben belül magamat átkoztam, hogy nem tudok semmit kitalálni, amivel ezt elkerülném.

- Ez igazán kedves tőled… Az, hogy a herceg születésnapján mellém állsz, ezt nem fogom elfelejteni.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, asszonyom!- hajtottam meg kissé a fejemet- De csak… ezért jött ide hozzám?

- Kellett még volna más oknak is lennie, mint hogy üdvözölni akartalak?- mosolyodott el kissé.

- Ki tudja?- vontam fel a szemöldökömet.

- Bár nem látszik, de én már… sok mindent megéltem. Hozzám képest, te gyerek vagy, így remélem elnézed a kevésbé tiszteleti beszédet is. Igaz, más vagy, mint az itteniek. De ez vajon… elég? Tényleg… képes vagy megállítani valamit, amit nálad jóval nagyobb erők irányítanak?- hajolt közelebb arcával, és a szemében egy rémisztő pillanatig megvillant valami.

- Úrnőm, maga tud valamit?- igyekeztem nem lesütni a szemem.

- Okos gyerek vagy… Reméljük, ez elég lesz. Kezdetnek ennyi megteszi! Remélem, hogy jó viszonyba kerülhetünk!- majd felállt, mire követtem a példáját. Az ajtó felé indult, de még egy pillanatig megtorpant, és visszanézett rám- Mi Ra… Milyen érdekes név… mintha hallottam volna valahol mostanában- mintha magában beszélt volna, pedig nagyon is jól tudtam, hogy nekem címzi a szavait- Talán a gisaeng házban…- majd mikor elharapta a mondat végén, a szokásos kis őrjítően misztikus mosolyával kilépett a szobából.

- A francba!- csúszott ki a számból. Hát persze, emlékezhet arra a letakart arcú lányra, aki fel akarta keresni őt nemrégiben. aki én voltam. A nevemet hallotta… Mae Hwa szólított így… ha rájön, hogy az én voltam… és Mae Hwán keresztül közöm van Seon Joonhoz, és társaihoz, akkor… bajban leszek.

Azonnal felpattantam, és fel alá kezdtem járkálni a szobában, és ha megtartottam volna régi szokásosam, istenbizony még a körmömet is elkezdtem volna rágni.

- Ez nagyon nem jó…- motyogtam magam elé.

- Kisasszony!- hallottam kintről Seung hangját- Bejöhetek?

- De azonnal!- kiáltottam ki, mire rögvest belépett. Mikor meglátta meggyötört arcomat, duplájára kerekedett amúgy keskeny szeme.

- Mi történt?

- Ez a nő történt… Igazából már korábban is találkoztam vele…- majd gyorsan vázoltam a helyzetet. Szája egy kissé elnyílt, mikor a végére értem.

- Beszélnem kell Seon Joonnal!- határoztam el magamat, és megindultam volna bejárat felé, mikor elém állt- Mi bajod?- néztem rá gyanakodva.

- Ha most Seon Joonnal találkozol, biztosan tudni fogja Hui Bin úrnő, hogy közötök van egymáshoz.

- Titokban találkozok vele!

- Azért ne vedd ostobára a palota népét kérlek! Figyelik minden egyes lépésedet. Az első napjaidban sehova se menj. Majd ha lankul a figyelmük, csak akkor!

- De akkor…

- Majd én beszélek a parancsnokkal!

- Annak az lesz a vége, hogy kinyírjátok egymást!

- Miattad, kedves Mi Ra kisasszony, ez az el nem végzett teendő egy kissé háttérbe szorult, hiába verném ki legszívesebben a fogát annak a…- végül elharapta csak a mondatot- Az, hogy engem neveztek ki a testőrödnek, nagyban annak köszönhető, hogy sokan tudják, hogy milyen konfliktus van közöttünk Seon Joonnal. Elképzelheted, mennyire lelkesedett a drága parancsnok, mikor engem osztottak be hozzád… De pont ezért kevésbé valószínűnek tarthatják, hogy neked közöd lenne hozzá… Persze, ha igaz, amit elmeséltél…- gondolkozott el- Mindegy, ne gondolj most erre! Próbáld meg a legtöbbet kihozni a dologból…

- Először többet kéne megtudnom arról a kínai esetről, ami abban a faluban történt… De úgy, hogy mindegyik katonát lemészárolták, nehéz lesz… Azt sem tudom, hol álljak neki… Még a végén kicsúszunk az időből, aztán itt háború lesz, és végül az egész múlt megváltozik…

- Hé!- tette a vállamra félszegen a kezét- Ne aggódj, csinálunk valamit… Igazából…- nagyon úgy tűnt, minthogyha rágódna valamin, hogy megtegye e vagy sem- Van valaki… aki… segíthetne.

- Kicsoda?- pillantottam fel rá.

- Nem tudom, hogy kéne-e ezt csinálnom!- látszólag nem tudta, hogy beszéljen-e vagy sem- Eddig senkinek nem mondtam, mert ezt kérte, de… ez mindenkit érint…

- Te meg miről beszélsz, mond meg egyenesen…!- sóhajtottam fel, mikor vagy egy percen keresztül csak orra alatt motyogott.

- Az unokahúgom… annak a kínai tábornak a közelében volt…

- Az unokahúgod?

- Igen… igazából… látott dolgokat, de… ezt nem tudja senki.

- Muszáj beszélnünk vele! Szólj Seoon Joonnak, és…

- Nekem sem volt hajlandó arról beszélni, ami ott történt. Ráadásul… nem akarom, hogy megtudják… Nagyon makacs gyerek. Még a végén kínzással akarnának kiszedni belőle valamit. Nem, vele másképp kell bánni. Te talán képes lennél rá, csak… nem tudom, hogy hogyan lehetne őt a közeledbe hozni…- gondolkozott el.

- Legyen az udvarhölgyem!- jutott eszembe- Hisz úgyis ígértek nekem valakit, aki a nap huszonnégy órájában felügyel rám. Hány éves?

- Veled lehet egyidős… De itt a palotában nem úgy megy, hogy akárkiből lehet udvarhö…

- Hát legyen úgy!- csattantam fel kissé- Elegem van, hogy ennyire begyepesedett itt minden. Most a normát akarjuk követni, vagy megmenteni az országot? Ha neked is fontosabb ez utóbbi, akkor ugyan ne égjen a pofánk, ha pár szabályt megszegünk! Benne vagy!?

Szabados lelkesítésemtől egy kissé meghökkenten állt velem szemben, és nyilván azt próbálta eldönteni, hogy egy tízes skálán mennyire ment agyamra ez az ókor… akarom mondani joseon kor, de végül egy apró mosolyra húzta a száját, amit régen ijesztőnek tituláltam volna, mostanra azonban már elkezdtem bízni benne.

- Ha most meghalok miattad, akkor a te korodban muszáj az emberek tudatára hoznod, hogy élt egyszer egy Seung nevű testőr, aki az életét áldozta azért, hogy ők akkor és ott nyugodtan üljenek a fenekükön… Megfelel?

- Ha még a mai napig sem ülnek nyugton… de megígérem! Kisujj!- tartottam fel a kezemet, és mikor láttam, hogy nem érti, akkor felemeltem a kezét, és beleakasztottam a sajátomat az ő ujjába- Ígérem, hőst csinálok belőled! Most pedig dologra! Ma még meglátogatjuk egy csomó minisztert… és Inhyeon királynét!

*

De mégis, mi az, hogy nem fogad vendégeket?- húztam a számat csalódottan, mikor végül egyedül maradtam a titkos kertben. Vagyis, mivel rám nem vonatkoztak az itteni szabályok, ezért beengedtek a kertbe, ami amúgy csakis a királyi család és vendégeik számára fenntartott kis hely volt. amúgy egyúttal gyönyörű is.

A királynőhöz, mikor elmentünk, azt mondták, hogy betegeskedik, és nem fogad semmilyen látogatót. Nem értettem, hisz amikor találkoztam vele, nem tűnt betegesnek. Azt hittem, látni akar majd, ha egyszer elkezdtem sikerre vinni a tervet, amit még az ő közreműködésével eszeltünk ki. Ezért kissé csalódottan sétáltam a füves part tava mellé, hogy belenézve lássam a tükörképemet. A fonott hajú lány, abban a gyönyörű ruhában kissé elveszettnek tűnt.

És…

Közelebb kellett hajolnom, mert nem akartam elhinni, amit láttam. Az ott… tényleg egy pattanás készül kinőni a homlokom közepén…?

- Mi Ra?- hallottam a hátam mögül egy kérdő hangot, mire ijedtemben azonnal felegyenesedtem, és megfordultam, ezzel kibillentve magamat az egyensúlyomból, ráadásul még a nagy ruhám szegélyére is ráléptem, így éppen csak két pillanatom volt, hogy ráeszméljek, hogy tőlem nem messze Őfelsége áll, jobbján Seon Joonnal, majd hátra belevágódtam az amúgy kevésbé kellemes hőmérsékletű tóba. Tudtam úszni, nem volt gond vele, és nem is volt mély maga a tó, de az ijedtségtől azonnal kapálózni kezdtem, majd végül megkapaszkodtam a tó szélében lévő nagyobb sziklák egyikében, és kissé szerencsétlenül pillantottam fel azokra, akik ennyire megleptek.

Sukjong király kissé mosolyogva figyelt, Seon Joonról pedig nem tudtam eldönteni, hogy aggodalmát próbálja leplezni, vagy pedig tényleg bosszús, amiért ilyen szerencsétlen vagyok.

Szinte már láttam magam előtt, ahogy szólásra nyitja a száját, és kiejti: Hát ezért tanítottalak, hogy ne halld meg, ha valaki közelít?

 És basszus, még igaza is lenne… de végül csak sóhajtott egyet, és lehajolva, mintha vizes cuccban olyan pehelykönnyű lennék, egyszerűen csak kihúzott a partra.

- Miért kell nekem minden ilyet látnom…?- motyogta az orra alatt, és cseppet sem gyengéden engedett el, hogy a földre huppantam.

- Auúú… azt hittem, itt úrilányként kezelsz!- néztem fel rá bosszúsan!

- Ugyan, itt senki nem látja!

- Tényleg kezeljetek úgy, mintha nem is lennék itt!- köszörülte meg a torkát Sukjong király mellettünk, mire Seon Joon feje láthatóan vörösre gyulladt. Végre, ő is hibázott!

- Felség, én nem úgy ért…

- Ugyan- szakította félbe nevetve az uralkodó, ami sokkal inkább kedélyes ahjussivá tette, mint egy nemzet vezetőjévé- A ti kapcsolatotok nagyon érdekes nekem…

- Nincs semmilyen kapcsolatunk…- motyogtam szerencsétlenül, majd mivel hirtelen hidegebb levegő kezdett el fújni, összerázkódtam a vizes ruhámba.

Magam is meglepődtem, mikor a mellettem álló parancsnok lekapta a felső kabátkáját, amit megjegyzem, fogalmam sem volt, miért viselt, hisz egyáltalán nem volt zima, de bőven húsz fok felett lehetett. Csak a néha feltámadó hidegebb szellő volt nekem kellemetlenebb. De ez, ha száraz volt az ember, akár még kellemesnek is hathatott volt. De visszatérve Seon Joon kabátjára, nos az a vállamon végezte.

- Menj vissza a szállásodra, és öltözz át…

- Ha így visszaküldöd, akkor csak szóbeszéd tárgya lesz. Ide nem jöhet senki be, csak akinek királyi parancsa van. Itt nem látják meg olyanok, akinek nem kéne. Hozz neki valami száraz ruhát!

- De félség, a megbeszélésünk…- kezdett volna Seon Joon ellenkezni, de ezúttal egy határozott kézmozdulattal a király félbeszakította.

- Az megvár. Most addig Mi Ra kisasszonnyal van megbeszélnivalóm.

- Ahogy óhajtja!- húzta végül kissé a száját a parancsnok, és miután vetett még egy pillantást rám, elhagyta a kertet.

- Nem kis terhet mértem rád- sóhajtott Sukjong, mire egy apró mosolyra húzódott a szám.

- Ha egy ország uralkodója pakolta rám, akkor még ha nehéz is, megcsinálom!

- Az első napod…

- Borzalmas volt. Vadidegenek kellett köszöntenem. Már a neveket sem tudtam jegyezni, nemhogy a tisztségeket… Hui Bin úrnő volt a legnehezebb eset. Konkrétan felkért valami erőfitogtatásra a fia születésnapján… Ez a nő…- kezdtem volna bele, mikor tulajdonképpen eszembe jutott, hogy mégiscsak a király ágyasa. És ha jól emlékeztem a múzeumból, akkor még némi érzelem is lehetett közöttük.

- Tudom mire gondolsz…- sétált a tó partjára Sukjong, mikor látta, hogy elharaptam a mondat végét- Nem egy könnyű természet. Régen teljesen más volt. Bevallom, vele sokkal inkább töltöttem az időm, mint akár a királynével is. De megváltozott. Mindenki megváltozik, akinek hatalom kerül a kezébe. Félek, valamennyire felelős a történtekben… Vigyázz vele. Ami meg az erőfitogtatást illeti…. bízok benne, hogy van valami háromszáz évvel ezutáni trükk a tarsolyodban. Ennyit szerettem volna…- majd megfordult, és elsétált volna, mikor utána szóltam.

- Nem várja meg a parancsnokot?

- Van egy olyan érzésem, hogy szívesebben találkoznátok nélkülem…- fordult vissza mosolyogva.

- De hát… mi nem is… miről… és…- kezdtem volna makogni, mikor csak fejcsóválva nézett rám.

- Mint az előbb mondtam… én is voltam szerelmes…- majd elsétált. Csak meredten néztem utána. Valamit nagyon félreérthetett, mert az emberek nem így viselkednek, mint mi, ha szerelmesek. A világ legnagyobb őrültsége, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ha párkapcsolatról van szó. Vagyis a kezem tényleg vonzza a csodás arcát, de csak hogy képen töröljem vele egypárszor… de mondjon ellen az ember lánya egy királynak… bizony, nem mindennapi szituáció…

Végül, mikor már eléggé fáztam a vizes ruciban, akkor gondoltam, hogy bevonulok a kis pavilonba, amit a tó mellett láttam. A Seon Joon által rám terített köpeny alatt nagyjából levettem a felsőruháimat, csak a legalsóbb szoknyát hagytam magamon. A felső részemet meg a kabátka takarta, ami eddig szerencsére nem nedvesedett át annyira.

- Itt is van…- hallottam magam mögött a hangot, amitől kissé összerezzentem, és még szorosabbra fogtam magam körül a védőburkom.

- Köszi…- motyogtam az orrom alatt, majd a ruhakupacra néztem.

- Cseppet nehézkes volt idehozni, hogy ne tűnjön fel senkinek. Átveheted.

- Majd ha arrébb mentél!

- Ez csak természetes, de a ruhámat kérem vissza- majd megragadta a vállánál, és elkezdte húzni.

- Nem!- vágtam rá, és igyekeztem magamon tartani.

- Ne légy már ilyen makacs- majd egy erőset rántott rajta. Hiába fogtam erősen, félig sikerült lehúznia rólam, mire láthatóvá vált a melltartóm. Igen, volt, amihez még mindig ragaszkodtam a múltamból, és az egyik ilyen a melltartó volt, bár már eléggé viseltes állapotban. Mindenesetre szeme elkerekedett, mikor látta, hogy ruhám többségétől már megszabadultam, de látszólag nem esett kétségbe, csak szép lassan elengedte a kabátot, mintha mi sem történt volna, és tarkóját megvakarva fordított hátat, de nem ment arrébb.

- Szólhattál volna!- köszörülte meg a torkát, mire végre én is megtaláltam a hangomat eddigi döbbenetemből.

- Esélyt sem hagytál rá, ember! Komolyan, te… - kissé hisztérikusan felnevettem- De végül is teljesen mindegy. Úgyis láttad már! És úgysem érsz hozzám megint… Mert ugye Yong Gi…- ironizáltam.

Majd végül látva, hogy nem mozdul mellőlem, csak épp hogy nem néz felém, vállat vonva kezdtem átvenni a ruhát, amit hozott. Nagyon hasonlított az előzőre, meg sem mondták volna, hogy nem ugyanaz. Cipőt nem hozott csak, az előzőt meg már lerugdostam magamról.

- Igazából elég ironikus, hogy az egész életemben te vagy az, aki a legtöbbször látott ennyire alulöltözötten…- mondtam, mintegy mellékesen, kitöltve a csendet.

- Nem azt mondtad, hogy te már…- kezdte lassan, kissé szerencsétlenül, mire megálltam a mozdulatomban.

- És te ezt úgy értelmezted, hogy én annyira szabad életet éltem? Minden este mással? Hát tévedsz. Egyszer fordult elő. A srác és én már másfél éve voltunk egy pár. És azután az este után…- rántottam magamra a felsőt is- Elhagyott. Igen, összetört a szívem, de… már meggyógyult. Azóta többször átgondolom, hogy kivel és mit csináljak! A pasik sokszor disznók!

- Elhagyott?- csodálkozott, majd, mivel már felöltöztem, elé sétáltam.

- Igen, Seon Joon, elhagyott!

- De miért?

Csodálkoztam a kérdésén. Tőle legalább azt vártam volna, hogy az egyszerű „miért” helyett „miért nem hamarabb?” kérdéssel támad majd nekem.

- Nem voltam elég jó neki- vontam vállat- Az volt életem első kudarca. Tudod, én otthon… népszerű vagyok. Tehetséges vagyok. A legjobb voltam, mindig mindenből. Lehet nehéz elhinni, de a kudarcot, is egyedül akkor ismertem meg. És utána még jobban igyekeztem, hogy ne érjen ilyesmi. A bástyáim erősek voltak, és áthatolhatatlanok. Nem hagytam bárkit csak úgy átkelni. Próbáltam olyan kisugárzással bírni, hogy engem mindenki megkedveljen. De azt gondosan megválogattam, hogy én kiket engedtem közelebb. Erre itt találom magam, csupa idegen szabállyal körülvéve… És lépten-nyomon hibázok… el tudod te képzelni, hogy mennyire dühítő ez?

- Nem hibáztál még olyat, amit ne lehetne kijavítani.

- Könnyű neked mondanod… te olyan családba születtél, ahol biztos a jövőd, még ha tehetségtelen lennél is…

- Most megint elkezdesz vagdalkozni? Tudtommal semmit nem csináltam ezúttal!- sóhajtott.

- Igaz… csak épp arra gondoltam, hogy neked ebben a helyzetben mennyivel könnyebb. Abban a pillanatban, hogy rólam kiderülne, nem vagyok használható, rám fognátok a fegyvereket, és végeznétek velem- dőltem neki a pavilon kis korlátjának, mire kissé közelebb sétált hozzám, és két oldalt megtámasztotta magát mellettem a fán. Ezzel ismét belépve az intim szférámba.

- Nem szoktál magadról beszélni!

- Mert gondolom nem érdekel!- vontam vállat nemtörődöm módon.

- De. Érdekel… Igazából még mindig nem tudom, hogy miért pont te…?- hajolt kissé közelebb.

- Miért pont én? Mert muszáj volt megfogdosnom azt a hülye tőrt…- forgattam a szemem, de látszólag nem a kérdése válaszoltam. Mintha a miért pont te kérdés valami másra vonatkozott volna. Kellemetlen érzés volt, ahogy végig bámult, így kicsit kijjebb húztam magamat, és felszegtem az államat.

- Mellesleg a király azt hiszi, hogy van köztünk valami…- húztam fel kissé az orrom.

- És rosszul hiszi?- hajolt közelebb, mire automatikusan hátrébb dőltem kissé, teljesen a korlátra szorulva.

- Te meg mit…- motyogtam tágra nyílt szemekkel, de kissé haragosan, mire győztes vigyor terült el az arcán.

- Ugyan, csak vicceltem. De egészen kipirosodtál…- nevetett, majd ellökte magát a korláttól- Nem kísérhetlek vissza. Attól tartok, hogy nem láthatnak együtt. De nemrég azt láttam, hogy kedves Seung- ennél a résznél jelentőségteljesen fintorgott egyet- ott szobrozik a kert kapuja előtt. Ő majd vigyáz rád. És remélem, nem akarod őt is elcsábítani.

- Őt is? Miért, még kit?- forgattam a szememet, mire felvonta a szemöldökét, és jelentőségteljesen a mellem tájékát fixírozta.

- Perverz!- vágtam hozzá a levett vizes cipőmet, amit már amúgy sem terveztem újra felvenni, és dühösen csörtettem el mezítláb a kijárat felé. Hosszú a szoknya, azt eltakarja. Nem úgy, mint a szégyenemet. Megint.

*

Miután egy végigforgolódott éjszaka után Seung rázására ébredtem, cseppet sem voltam emberbarát hangulatban.

- Ez egy női háló…- motyogtam a reggeli fényben derengő testőrre. Cseppet sem volt idilli a kép, így még a lábamat is kidugtam a takaró alatt, hogy arrébb rugdossam egy kicsit a srácot.

Az morgott valamit az orra alatt, ami nagyon hasonlított arra, hogy „sosem nősülök meg”, majd kicsit kiegyenesedett, és vett egy nagy levegőt.

- Itt az unokahúgom!

Ez hatott. Az unokahúga kulcsfontosságú lehet, és ha sikerül megoldanom a dolgokat, akkor közelebb kerülök a célomhoz, a hazajutáshoz, így azonnal felültem, és kócos hajamba túrtam.

- Azonnal látni akarom!- mondtam.

- Érthető okokból nem hoztam a lakrész közelébe. Egy biztosabb helyen van. Ott beszélj vele. Előre közlöm, hogy nagyon makacs teremtés, és nem túlzottan alkuképes, de végül is a nők egy nyelvet beszélnek, ha jól tudom. Így szurkolok, hogy valamit elérj!

Nem is kellett több, hamar arcot mostam a kikészített vízzel, felkaptam egy ruhát, megsürgettem az udvarhölgyeket, hogy gyorsan dobják össze a fonatomat, és hogy nehogy túl sok díszt tegyenek bele, mert marha nehéz tud lenni, majd már szinte repültem is a helyre, Seunggel az oldalamon. A konyha egyik régebbi raktárában volt a legkevésbé feltűnő a találkozó, mert így, ha bárki kérdezte volna, rá tudtuk volna fogni egyéb célra az utunkat, de szerencsére korán volt még, hogy bárkivel is, aki számított volna, összefussunk. Bár nem tudhattam, titokban kik figyelnek.

- Én eddig jöttem!- állt meg az ajtóban Seung- Remélem eredményes lesz a beszélgetés!

- Hát én is!- majd egy nagy levegő után betoltam az ajtót. A raktár régi volt, és üres, csak a túlsó végében volt állt egy alak, fejére húzott felső kabátkában, de láthatóan lány volt. Udvarhölgy ruhát viselt, amit a konyhán szoktak hordani (vagyis egy napi itt tartózkodásomból így tűnt), de gondoltam, hogy ezt csak a testőröm szerezte neki.

- Te vagy Young, igaz?- szólaltam meg, mikor nem fordult meg belépésemkor. Ezt a nevet mondta korábban Seung.

- Igen, Mi Ra kisasszony! Már sokat hallottam magáról. És tudom, mit akar tőlem.

- És tudsz is segíteni?- léptem közelebb.

- Nem tudom, mi lenne a helyes döntés. De mivel mindkettőnknek szüksége van valamire, ezért… beszélhetünk a dologról.

- Szükséged van valamire tőlem?

- Nem magától, csak a maga közbenjárásával valamire.

- Miről lenne szó?- lettem kissé bizalmatlanabb.

- A börtönben van az valakim… oktalanul. Szabadítsa ki, szolgáltasson igazságot, és akkor én is mindent elárulok. Higgye el, többet láttam, mint kellett volna. Többet tudok, mint kéne.

- Arra kérsz, hogy szabadítsak valakit ki? De hát ez…

- Kérem!- végül megfordult, hogy velem szemben legyen. És abban a pillanatban elállt a szavam is. A lány arcát egy hosszú vágás ékesítette, de nem is ez volt a legsokkolóbb. Hanem, hogy az a vágás volt az egyetlen olyan tulajdonsága az arcnak, ami számomra ismeretlen volt. Mert ezt az arcot álmomból felébredve is felismertem volna. Hisz együtt terveztünk lakni Szöulban, az egyetem alatt. Így csak egy oktávval magasabban csúszott ki a számon:

- Na Young?