14. fejezet

14. fejezet

Tűz ellen csak tűzzel

구름 빛이 좋다 하나 검기를 자로 한다

바람 소리 맑다 하나 그칠 적이 하노매라

좋고도 그칠 뉘 없기는 물뿐이가 하노라.

A felhőt fehérnek mondják, de gyakran elsötétül;

A szél is, hol viharzik, hol lecsendesedik.

Csak a víz, egyedül a víz nem változik: folyik egyre.

Mikor meghallottam, hogy Seon Joon bent van valahol a lángok között, a gyomrom hirtelen borsóméretűre zsugorodott. Nem akartam elhinni, hogy komolyan képes volt miattam kockáztatni… tulajdonképpen az életét.

A lábaim automatikusan indultak el a már majdnem teljesen lángokban álló kapu felé, de Seung megragadta a karomat.

- Megőrültél, hova mész?- förmedt rám ingerülten.

- Megkeresem… képes szénné égni, amilyen makacsul a fejébe veszi a dolgokat!- igyekeztem kirántani magamat a szorításából, de túl erős volt.

- Nem! Ki fog jönni, meglátod!

- Én ebben nem hiszek!- sziszegtem, majd mikor kissé gyengült a szorítása, kirántottam magamat, és a kapu felé iramodtam. Hallottam, hogy még utánam ordít, de már nem álltam meg még visszafordulni sem.

Ahogy berohantam a már lángot fogott kapun, hirtelen megcsapott a forróság. Az összes fa épület lángokban állt, ontva magából a hőt. Ráadásul orrom elé kellett karomat kapnom, ha nem akartam azonnal megfulladni. Szememet is marta a füst, így csak gyorsan elindultam, amerre még tudtam, a lángoló romok között.

- Seon Joon!?- ordítottam el magamat, de hangom beleveszett a tűz pusztító hangjába. Futó lépésekben közelítettem a saját lakrészem felé, remélve, hogy ott találom a parancsnokot is. Azonban pont, mikor átsurrantam volna két épület között, az egyik nagy robajjal dőlt össze, ezzel elvágva az utamat. Rémülten ugrottam hátra, de így is éreztem a haj jellegzetes megpörkölt szagát. Gyorsan végignéztem magamon, de szerencsére semmim nem kapott lángot.

Rémülten néztem körül, de már lassan az utat, ahonnan jöttem, azt is belepte a láng.

Gondolkozz, Mira!

Gondoltam rá, hogy egy egyik tetőn kéne átmásszak, de már azok is lángokban álltak. Így is az egyik próbálkozásomnál egy gerenda felszakította a tenyeremet, és az arcom is kapott jócskán, így a tetőt elvetettem.

Addig, addig forgolódtam, míg találtam egy aprócska rést még a tűzön, és bár fojtogató volt a sok füst, és a forróság, végül csak sikerült átverekednem magamat. Egy kerülővel indultam az egykori szobám felé, majd mikor lassan odaverekedtem magamat, a füstből kibontakozva egy alakot láttam tántorogni az épület elé.

Seon Joon…

Egy teljes másodpercig megkönnyebbülés öntötte el a szívemet, hogy még legalább két lábon van, de mikor megláttam, hogy mit csinál, akkor hirtelen jött a hidegzuhany.

Ez be akar bemenni abba az épületbe?

A torkom kapart, így nem tudtam neki hangosan ordítani, messze volt még tőlem, de így nem törődve a veszéllyel, hirtelen megiramodtak a lábaim. Nem hallhatta, hogy közeledem, meg még mindig alvóhelyemet bámulta. Mikor mögé éreztem, egyszerűen csak nekiestem a hátának, és szorosan átöleltem a derekát, hogy egy lépést se tudjon tenni. 

Valahogy jó érzés volt érezni a meleg háta mögött dobogó szívét, még ha poklot is csinált az életemből… Ő volt az, akihez ragaszkodtam. Mint egy kiskacsa… akit először meglát, az az anyukája… És… Seon Joon volt az, aki elkezdett velem foglalkozni…

Megijedhetett, talán azt hitte, valami gerenda esik rá ilyen erővel, így hirtelen megpördült, ezzel engem is kibillentve az egyensúlyomból, és mikor szembe került velem, csak bámulni tudott rám. Arca kormos volt, szemei is vérben voltak a füsttől, ruhája több helyen is elszakadt. De ugyanaz a tekintet, ugyanaz az ember volt... életben.

- Te meg…- motyogta, amit inkább a szájáról olvastam le a zajban- Te komolyan…?!

- Előbb menjünk innen!- krákogtam vissza szavába vágva- Megfulladok!- erre már a füsttől a könnyeim is kicsordultak, annyira bántotta a szememet. Orrom elé kaptam a karomat, úgy néztem rá. Pár pillanatig mintha mérlegelt volna, hogy mit kéne tennie, majd megragadta a kezemet, és húzni kezdett maga után, a kijárat felé. Hirtelen megkönnyebbültem. Most, hogy már ketten voltunk, biztosra vettem, hogy megoldjuk valahogyan.

- Iparkodj!- kiáltotta hátra, mire igyekeztem gyorsabban szedni a lábaimat, hogy minél előbb kint legyünk ebből a lángoló pokolból. Iszonyatos volt a hőség, nagyjából így érezhette magát egy grillcsirke is az otthoni látványsütödékben… komolyan elkezdtem őket sajnálni…

Már láttuk a bejárat, és kezdtem megkönnyebbülni, hogy élve kijutunk ebből a forró katlanból, mikor a kapu az égés következtében, mint egy kártyavár, ha megfújják, olyan egyszerűséggel dőlt össze, lehetetlenné téve a kijutásunkat.

Tehetetlenül kiáltottam fel, majd hirtelen eszembe jutott.

- Yong Gi!- motyogtam, majd üdvözült mosollyal fordultam Seon Joon felé- Kijuthatunk a…- de nem tudtam tovább mondani, mert a szemét a fejem felé függesztette, és olyan erővel rántott el a helyemről a háta mögé, hogy úgy éreztem, kiszakad a karom. Nem értettem mire fel ez a hevesség, csak két másodperc múlva fogtam fel, mikor az én fejem helyett az ő vállára dőlt rá egy vaskos, égő gerenda.

Rémülten sikítottam fel, az ő arca meg furcsa fintorba torzult, tudtam, hogy fájt neki. Lelökte magáról a gerendát, ami a földön tört darabokra, és folytatta tovább pusztító tevékenységét. De késő volt, már végigégethette a karját, majd sötét szemeivel rám pillantott. Láttam arcán, hogy igyekszik leplezni a fájdalmát. Meg sem tudtam szólalni, el sem tudtam képzelni, most mennyire fájhatott ez neki.

- Azért megköszönhetnéd…- morogta.

- Őrült vagy, minek álltál elém?- visítottam hirtelen, de csak a szemét forgatta meg, nyilván nem erre számított. Én sem értem, miért ez csúszott ki a számon azonnal.

- Inkább találd ki, hogy jussunk ki!- szűrte fogai között, jobb tenyerét fájós bal vállára szorította.

Erre hirtelen rájöttem, hogy most csak az időt húzzuk, lesz idő számon kérni egymást, ha túléltük.

- Hátul… azon a kis tisztáson…- mondtam, majd mikor csak pislogott rám, vagy mert nem hallotta tisztán a hangomat, vagy mert nem tudta, hogy miről beszélek, a füléhez hajoltam- Csak bízz bennem, és gyere utánam!- majd megragadtam a könyökét, és elkezdtem húzni magam után. Szerencsére nem nagyon tiltakozott, amin kicsit meg is lepődtem, de hálás voltam. Nem volt egyszerű a tisztáshoz érni, sok helyen akadályozta a tűz az utunkat. És az sem könnyített meg, hogy az orromat már teljesen eldugította a tűz. Folyamatosan köhögtem, és ez Seon Joonra is igaz volt. Egyszer már olyan köhögő görcs jött rám, hogy el is estem, és a földön kötöttem ki.

- Mi Ra, ne most add fel, rendben?- hajolt hozzám Seon Joon, és tehetetlenül körbenézett, majd mintha valami az eszébe jutott volna, hirtelen a felsőruhámért nyúlt, és pár erőteljes rántással leszedte rólam. Így csak az alsó ingszerű melegített már tovább.

- Meg ne fulladj nekem itt, egy perc, és itt vagyok!- nézett mélyen a szemembe, majd elrohant. Követtem az alakját szememmel, ami nem is veszett bele teljesen a füstbe, hanem a közelben csinált valamit. Szemeimet lehunytam, azt legalább ne csípje a füst, majd nem is olyan soká, mikor már talán az eszméletemet is elvesztettem volna, hirtelen megéreztem a fejemen valami hideget, ami az arcomra folyt. Kitártam a pilláimat, és kezemmel a fejemhez kaptam. Ott a kabátkám volt, amiből folyt a hűsítő víz.

Seon Joon… a benti kúthoz ment volna? Felnéztem rá, a saját kabátkája az enyémhez hasonlóan a fején volt.

- Ne most add fel!- kezemért nyúlt, és összefűzte az ujjainkat, majd felhúzott a földről.

Bólintottam egyet, a kabát egyik vizes ujját az orromhoz tartottam, majd a vastag füstön keresztül végül megtaláltuk az utat a kis tisztáshoz. A sánckerítés már itt is többé-kevésbé lángot fogott, mégsem hagyhattam, hogy a kifelé vezető ajtócska teljesen a tűz martaléka legyen. Így odarohantam, ahol emlékeztem rá, majd mivel elég forró volt a közelében, a lábammal rúgtam bele. 

Először csak kicsit mozdult el, másodjára már minden elkeseredésemet belevetettem a rúgásba, mire az kitört a helyéről, kis rést képezve a tűzben. Megkönnyebbülésemben tartottam volna pár másodperces hatásszünetet, de egy nagy lökést éreztem a hátamon, mire átestem a forró kapun. Arcomon éreztem, hogy szinte lesül a bőröm, de a lényeg az volt, hogy végre kikerültem a forróság börtönéből. Azonban a nagy lökéstől egyensúlyom vesztettem, és gurultam lefelé a lejtőn, míg végül a kis patak partján meg nem álltam. A fejem kóválygott, tüdőm tiszta levegőért és hűsítésért ordított, folyamatosan köhögve fel a bent belélegzett káros gázokat, így egyszerűen csak belemásztam a vízbe, és belefeküdtem, arcomat belenyomva a jéghideg forrásvízbe, majd nagy kortyokba nyeltem le, még azzal sem törődve, hogy tiszta-e egyáltalán. Azt vettem észre, hogy egy másik test terül el mellettem a vízben, és egy fájdalmas nyögés hagyja el a száját.

- Egyben vagy?- jött a kérdés Seon Joontól, hallottam, mennyire kapar a torka.

- Igen… Azt hiszem…- motyogtam vissza, majd félrefordítottam a fejemet, hogy lássam az arcát. Meglepett, hogy rám függesztette a tekintetét. Az arca csupa korom volt, ami most ázott a tiszta vízbe. Gyanítottam, hogy én sem nézek ki másképp.

- Hol voltál?- jött a kérdés halkan, egy fájdalmas nyögése után.

- Nem voltam a táborban, ma este kiszöktem… Yong Gival… tőle tudom, hogy van ez a hátsó ajtó… Mikor visszaértünk, akkor láttam, hogy lángban van az egész tábor…- már az sem érdekelt, ha normál esetben ezért legalább a nyakamat törte volna.

- De akkor miért? Miért jöttél be?- nézett rám értetlenül, majd hirtelen összeszorította a szemét. Nyilvánvalóan nagyon fájt neki a válla.

- Seung azt mondta, hogy engem keresel… amilyen makacs vagy, képes lettél volna bent égni…- nevettem fel fájdalmasan.

- Őrült vagy…- köhögött fel. Lehet, hogy nevetés akart volna lenni ez is, de nem sikerült neki.

- Ezt én is mondhatnám… A vállad… Nagyon fáj?- bevallom lelkiismeret furdalásom volt.

- Túlélem!- terelte a témát. Persze, nem vallotta volna be. Biztos csúnya égési sérülés volt rajta.

- Figyelj…- függesztettem rá a tekintetemet, és kezdtem érezni, hogy a patak vize már lehűti a testemet, és már rendesen kapok levegőt- Csak azt akarom mondani, hogy… köszönöm!- mondtam ki végre, ami már kikívánkozott. Ő is meglepődhetett, mert kihagyott pár másodpercet szavaim emésztésére, mielőtt szólásra nyitotta volna a száját.

- Én is köszönöm…- olyan halkan mondta, hogy nem is voltam biztos abban, hogy hallottam, mielőtt az agyam végleg feladta volna, és az arca volt az utolsó, amit láttam, mielőtt magába rántott a sötétség.

*

Zötykölődésre keltem, valami rázkódott alattam. Lassan kinyitottam a szememet, és amit először megláttam, az Da Ya volt.

- Magadhoz tértél?- mosolygott rám.

- Hol… hol vagyok?- motyogtam, és körbenéztem. Alattam fa volt, felettünk, és körülöttünk egy ponyva kiterítve. Mellettünk különböző kosarak, és dobozok. És a rázkódás nem szűnt meg.

Egy fedett szekéren…

- Útban vagyunk vissza Hanyangba- felelt, levéve a homlokomról egy nedves rongyot- Mindenkit megijesztettél… Ahogy berohantál oda… A kapitány is megrémült. Biztos lesz hozzád pár keresetlen szava! De a lényeg, hogy felébredtél. A táskádat kimenekítettem, mikor kijutottam- mutatott a kis táskámra, aminek elvesztése valóban nagyon fájt volna. Ez a lány egy angyal... de tényleg!

- Köszönöm…. esetleg…. meg tudunk állni? Szétráz ez a szekér!

A lány előrekúszott, és kinézett a ponyva alól. Valamit mondhatott is a kocsisnak, mert hirtelen megálltunk. Én hátul másztam ki, és végre mikor szilárd talaj volt a lábam alatt, akkor éreztem, hogy talán megúszom, hogy kidobjam a taccsot.

Viszont meglepődtem, mikor láttam, hogy milyen hosszú sorban mennek előttünk lóháton a táborban lakó katonák. I

gaz… elpusztult a tábor… nincs hova menni, csak haza. Szememmel azonnal Seon Joonékat kezdtem keresni. Meg is láttam, nem sokkal a szekér előtt őket Yong Gival egymás mellett lovagoltak.

A kereskedő fiút meglátva hirtelen átsuhantak az agyamon az emlékek. Yong Gi… áruló, vagy sem?

Vajon… el kéne mondanom Seon Joonnak? Hol van Dong Ju? Beszélnem kellett volna vele, de mivel leégett a kóceráj, erre nem került sor…

Ajkamba haraptam, mert nem tudtam mit tenni a fennálló helyzettel. De mintha megérezte volna hogy rajta agyalok, és a hátát stírölöm, hátra fordította fejét, majd mikor meglátott ott az álló szekér mellett, megrántotta a lova kantárját, leugrott a lova hátáról, és odafutva hozzám, mielőtt tiltakozhattam volna, szoros ölelésébe zárt. Azt hittem, hogy kettétörik a gerincem, olyan szorosan tartott.

- Soha többet ne merj így megijeszteni! Hogy képzelted, hogy csak úgy berohansz?- motyogta a hajamba. Én azonban csak a válla fölött néztem a másik férfire, aki a cimbije kirohanására ő is hátrafordult. Seon Joon kicsit kifejezéstelen szemekkel nézte, ahogy Yong Gi magához ölel.

Nagyon kényelmetlenül éreztem magam a tekintete kereszttüzében. Láttam, hogy fél karja kicsit fel van kötve. Miattam…

- Muszáj volt…- motyogtam- Nem akartam, hogy bent égjen…

- De akkor is… csak egy idő után találtunk meg titeket a patakban… addig azt hittem, hogy meghaltatok!- tolt el magától, hogy a szemembe nézzen- Mindketten nagyon fontosak vagytok nekem... hogy képzeltétek...

- Sajnálom…- néztem el zavaromban a másik irányba, majd mikor soká húzódott a szünet, visszanéztem rá, és igyekeztem mosolyra húzni a számat- Hol a csirkém?

- A csirke, az… szóval a csirkének… hát lába kélt!- vakarta a tarkóját zavarában.

- Kár… már egészen összehaverkodtam vele!- biggyesztettem le a számat, ezzel egy kis megkönnyebbült mosolyt varázsolva a szájára- Mennünk kéne, lemaradtunk…- indultam meg a szekér felé, ő meg hozzám igazította lépéseit. Úgy döntöttem, egyenlőre magamban tartom ezt az áruló témát, de rajta tartom a szemem. Mert kissé megrendült a bizalmam a hazugsága után.

- Ha akarod, felszállhatsz elém is a lóra!- ajánlotta fel, mire csak felnéztem megint a már hallótávolságba került Seon Joonra, aki csak szó nélkül vizslatott, majd megráztam a fejemet.

- Nem, köszi. Jó nekem ott a szekéren… Da Yánál jó kezekbe leszek!

- Rendben!- akkor majd beszéljünk, ha megérkeztünk!- majd egy intéssel előrelovagolt a barátjához, aki mintha egy pillanatig habozott volna, majd végül mégis mellém lépkedett a lóval.

- Szállj fel!- mondta kissé túl nyugodt hangon is, kezét felém nyújtva, azzal a szándékal, hogy maga elé húzzon.

- Nem szeretnék!- ráztam a fejem őszintén.

- Nem érdekel. Szállj fel!- ismételte, de tovább is csak néztem rá makacsul. Majd egy sóhajtás után leugrott az állatról, és derekamat megragadva felrakott az állatra. Bár hallottam a szisszenését, ahogy a fájós kezét használta- Szerencséd, hogy könnyű vagy…- morogta hátulról a fülembe, mikor felült mögém- Yong Gi, nálunk találkozunk!- fordult barátja felé, aki csak bámult ránk értetlenül, majd sarkát belevágta az állat oldalába, ami ettől azonnal vágtába ugrott, és már csak kapaszkodni tudtam, meg imádkozni, hogy nem ráz szét az út teljesen, hogy leforduljak.

*

Ilyen tempóval nem volt már messze a főváros. Mikor közel értünk hozzá, a parancsnok biztonsági szempontokat figyelembe véve bekötötte a szememet bekötötte. Ezúttal nem tiltakoztam. Így sem beszéltünk egymással nagyon, egyedül, mikor megállt, hogy láthatatlanná tegye kék íriszemet.

- Mindenki kimenekült?- kérdeztem halkan.

- Nem… öten bent maradtak…- válaszolt hasonló hangerővel, nem is ragozva a témát.

- Mi volt az oka a tűznek?

- Ezt nem tudják… vagy égve maradt valami, vagy… nem, nem hinném, hogy valaki szándékosan tette volna. Akkor áruló kéne, hogy legyen közöttünk…

Yong Gi… csak ő jutott az eszembe. Ő még ott sem volt… nem lehetett volna gondja belőle. Nem lett volna gyanús… véletlen összefüggés? Ajkamba haraptam, nem tudtam, meg merjem-e említeni.

- Dong Ju hol van?- kérdeztem végül.

- Előre ment apámhoz, még a tűz után… Még szerencse, hogy a lovakat, és még pár felszerelést, fegyvereket ki lehetett menekíteni. Különben nagy veszteség lett volna…

- Elég az az öt ember…- motyogtam- Olyan rossz érzésem van, mintha miattam történt volna!

Ekkor kötötte a szememre a kendőt.

- Te is csak áldozat vagy… Ne hibáztasd magad…- olyan halkan mondta, hogy nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam, de végül előre fordított, és ismét sebes tempóra ösztökélte a lovat.

Legközelebb, mikor megálltunk, már az udvarukon álltunk. Ott leszedte a szememről a kendőt, majd hagyta, hogy magamtól szálljak le. Biztosra vettem, hogy ha nem fájt volna a keze, akkor ő vesz le... teljesen kifordult magából, mióta elhagytuk a tábort. Mintha nem az lettem volna, akit napi szinten kismilliószor földbe püfölt.

- Tudom, hogy fáradt vagy, és legszívesebben pihennél, de... Apám látni akar minket…- majd hátamra téve tenyerét, az apja lakrésze felé tolt. Kitárta az ajtót, majd belépett előre, és meg követtem némán.

A szobában azonban nem csak a Hadügyminiszter ült. Hanem az, aki akkor is, amikor legutóbb itt jártam. Valamiért nem lepett meg a személye. Tudhattam volna, hogy ott lesz. Talána  lelkem tudta is mélyen. És még a tábor kapitánya is a szobában tartózkodott.  Szóval ő is előre jött...

Produkáltam egy mély meghajlást, majd letelepedtem Seon Joon mellé az asztal másik oldalára. Majd felnéztem a szemben ülő három férfira.

- Sokat változtál, Yang Mi Ra!- éreztem Sukjong király szavaiban bujkáló mosolyt.

- Kicsit megneveltek az utóbbi hétben, felség!- hajtottam le a fejem- A legutóbbi tiszteletlen viselkedésemet meg nagyon sajnálom!

- Valóban tisztességesebben viselkedik. Már jobban illik az országunkhoz…- bólogatott a parancsnok édesapja is büszkén.

- Még ha majdnem meg is ölte magát tegnap este a tűzben…- morogta a kapitány. Igen, Da Ya felkészített, hogy vele még gondok lehetnek.

- Sajnálom, nem akartam senkit megijeszteni, de a tegnapi tűzben Seon Joon parancsnok bent maradt, engem keresni. Én azonban már rég odakint voltam… muszáj volt szólnom neki… Nagyobb veszteség lett volna az országnak, mint én…- pislogtam a mellettem ülőre félszegen, aki most megmerevedve bámult maga elé.

- De végülis… ő juttatott ki minket!- mondta halkan végül- Azt hiszem, felség, hogy készen áll arra, amit megbeszéltünk…

- Így lenne?- nézett rám meleg mosolyával az uralkodó- Mit gondolsz te, Yang Mi Ra? Teljesen felkészültél, hogy az országunk érdekében mély vízbe dobjunk?

- Vannak dolgok, amire sosem lehet felkészülni. De úgy érzem, hogy mindent meg tudok tenni, amire az erőmből futja- bólintottam.

- Rendben… Akkor készülj fel! Holnap bemutatunk az udvarnál. Az igazi nehézségek, még csak most jönnek majd!

*

A szobámban feküdtem, és egyik oldalról a másikra fordultam. Ezúttal egyedül voltam. Da Ya visszament a kolostorba egy kis időre. És sem Yong Gi, sem Dong Ju nem jelent meg a Hwan család házában, így egyedül töltöttem a nap hátralévő részét, mert Seon Joon sem volt a háznál. Hozattak nekem egy gyönyörű hanbokot, amiben másnap meg kellett jelennem.

Valahogy furcsán éreztem magam már csak a társaságában, hisz annyi ideig volt rajtam férfiruha. És valahogy a díszes ruhaköltemény az elköteleződésemet jelentette. Egy kellemes fürdővizet is előkészítettek nekem, ami nem mondom, tényleg iszonyatosan jól esett. Hisz olyan koszosnak éreztem magam az elmúlt hét után. Több réteg kosz és megalázottság jött le rólam azzal a vízzel.

Annyi gondolat cikázott a fejemben, hogy egyszerűen nem tudtam pihenni, hiába volt már késő. Valakivel beszélni akartam, el akartam mondani a problémáimat, de senki nem akart, aki erre alkalmas lett volna.

Hiányzott Na Young… ő lehülyézett volna, hogy ilyen dolgokon agonizálok, és biztos, hogy buzdított volna a legőrültebb dolgokra, mivel csak egyszer élünk…

Én azonban… ebben a korban újraértelmeztem a lázadó viselkedés fogalmát.

Nem jött álom a szememre, így csak kihúztam az ajtómat, magamra vettem egy felsőt, csak az erkölcs miatt, mert meleg éjszaka volt, és kiléptem a tornácra. Cipőt sem húztam, csak mezítláb sétáltam le a belső udvarra. Jó nagy háza volt a Hwan családnak, így elkezdtem az egyik irányba sétálni. Magamba merültem, az elmúlt napok történésein gondolkoztam, míg meg nem láttam egy kis nyitott pavilont egy kis belső tó mellett. Égett ott egy lámpás, és megláttam egy alakot is ott ülni, nekem háttal. Azonnal felismertem, így el nagy levegővétel után elindultam felé. Megkerültem, hogy a bejáratához léphessek, és mikor szembekerültem vele, akkor láttam, hogy egy fehér kerámia kannából önt magának italt, és azt megállás nélkül húzza le.

Nyilván nem tea volt benne…

- Engem nem hívtál!- szólaltam meg, a pavilon egyik oszlopának támaszkodva, mire felpillantott. Nem mutatta jelét, hogy meglepte volna, hogy csatlakoztam társaságához.

- Egy nőnek nem illik inni!- vont vállat Seon Joon, már kissé kótyagos fejjel, majd egy újat öntött magának. Odasétáltam hozzá, és törökülésbe leültem szembe vele. Ezzel megint magamra vontam a figyelmét. Így, kissé becsiccsentve, sokkal emberibbnek tűnt.

- Azt hittem, nem nézel nőnek, parancsnok!- húztam a számat.

- Attól még az vagy!- fintorgott vissza. Remek, minden a régi köztünk…- Aludnod kéne!- mondta végül egy sóhaj után.

- Ahogy neked is.

- Nem tudtam…

- Ahogy én sem!- majd kivettem a kezéből az kancsót, és öntöttem a tálba. Azt hihette, hogy neki öntöm, de mielőtt a kezébe vehette volna, gyorsan a számhoz emeltem, és lehúztam egyben a fehér rizsbort. Nem volt ínyemre az íze, de valamiért jól esett. Azt reméltem, hogy ellazít.

Felnéztem a férfira. Láttam arcán, hogy magára akarna erőltetni valami helytelenítő kifejezést, de csak mosolygott. Szép mosolya volt. Öntött megint a tálkába, majd átnyújtotta nekem megint.

- Igyál! Neked sem volt könnyű az elmúlt pár nap… És nem könnyítettem meg neked…

- Ez így van!- húztam le megint. Egyre jobban esett- Egy könyörtelen ember vagy… Mégis megmentettél.

- Hagyjuk már ezt…- legyintett, majd elbámult a távolba- Félsz a holnaptól?- kérdezte.

- Nem tudom… kicsit. Az ismeretlen, az mindig ijesztő, nem?

- Így van… De ne aggódj. Hiába leszel majd olyanokkal körül, akik talán meg akarják buktatni az uralkodót, nem leszel olyan messze, hogy ne tudjunk onnan kimenteni… Érted? Ne hidd azt, hogy magadra hagynak.

- Pedig, utána már nem leszek hasznos…- húztam fel a lábaimat, és átöleltem őket.

- Attól mert még egyedi vagy… nem vagy egyedül.

Félrefordítottam a fejem, hogy lássam az arcát, és a szemét, amit most semmiképp nem fordított felém. De valamiért szavai melegséggel töltöttek el. És képes voltam elhinni, amit mondott.

Ott ültünk egymás mellett vagy tíz percig, felváltva ittunk az alkoholból, de egyikünk sem szólalt meg, míg végül ismét ránéztem, már kellő bevitt rizsbor után. Nem éreztem magam részegnek, csak szabadabbnak. És egy kicsit bátrabbnak, vele szemben.

- Sajnálom… hogy beléptem az életedbe…

- Ne sajnáld. Ez így volt megírva…- nevetett fel merő öngúnnyal.

- Akkor a sorsod a kegyetlen.

- Ki tudja!- sóhajtott, nagyot kortyolva- Igazából… Talán hasznos lehetsz nekem…

- Neked?- pislogtam rá.

- Nekünk…- helyesbített, majd hirtelen kezébe vette a kézfejemet, és a tenyeremet simította végig finoman, hogy a hideg futkározott a hátamon- Első nap még olyan puha volt… most tele van bőrkeményedésekkel, és sebekkel… Nekem kéne elnézést kérnem.

- Talán elfogadnám…- motyogtam, és közben arcát bámultam, ami így kissé közelebb került hozzám. Most is elcsodálkoztam szép vonásain- Figyelj… ha van bármi, amit cserébe tehetek azért, hogy megmentettél, akkor csak szólj. Nem nektek… hanem neked!- mondtam ki. Erre lassan szemembe nézett, egy apró mosoly játszott ajka szélén.

- Igazából, lehet, hogy lenne valami…- mintha elgondolkodott volna.

- Hallgatlak!- támaszkodtam törökülésbe vágott lábaimra, nem eresztve el a szemkontaktust.

- Csókolj meg!- mondta olyan egyszerűen, mintha tíz kiló krumpli hámozására kért volna meg.

- Mi van?- hangom magasabban csenghetett a szokásosnál. Mégis, miért kér ilyenre? Jól hallottam egyáltalán?

- Kíváncsi vagyok, felétek hogy csinálják!- mosolya kiteljesedett.

- Hát nem hinném, hogy nagyon más lenne…- motyogtam legnagyobb zavaromban. Éreztem, hogy arcom vérvörös, és nem csak alkoholtól.

- Ha nem, hát nem…!- húzódott hátrébb, és már megint az üvegért nyúlt volna, mikor hirtelen megfontolásból előre hajoltam, és számat az övére nyomtam. Még a szememet sem hunytam le, és nem is csókoltam meg rendesen, de úgy gondoltam, ez megfelel neki. Alig öt másodperc múlva el is húzódtam, és rápislogtam. Ő sem vette le rólam a tekintetét. Tartott egy kis hatásszünetet, mielőtt megszólalt volna.

- Ez lenne az?- horkantott fel- Ez még csak nem is volt élvezetes! Tifelétek nem tudom, mit élveznek az emberek…

- Ugyan már, itt sem lehet nagyon más- kaptam fel a vizet- Gondolom. Láttam pár koreai sorozatot, és ott sem más a csókjelent- még a kezemmel is gesztikuláltam hozzá- Nagyra nyitott szemekkel, buta arccal, csak állva ott, mint egy fadarab, épphogy csak a szájuk ér össze… Ismerem én az ilyet, és nekem ne add be, hogy te másképp…- azonban nem tudtam tovább mondani, mert az eddigi vidám tekintetébe valami más, valami vadabb vegyült, majd megragadta a tarkómat, és ajkaival az enyémeket támadta meg. Hirtelenen olyan elektromosság járt át, hogy úgy éreztem, még a hajam is égnek áll. Puha párnái valóban nem olyanok voltak, mint ahogy az előbb én imitáltam. Olyan finoman, és egyben szenvedélyesen csókolt meg, hogy a kezdeti döbbenetem hamar elmúlt, és bele sem gondolva, hogy mit csinálok, mit csinálunk, lehunyva szemeimet vezettem karjaimat a nyakába, és csókoltam vissza. Kezei a derekamra csúsztak, mikor éreztem, hogy nem fogok eltávolodni, és úgy húzott bele az ölébe, hogy még közelebb legyek. Dolgozott bennem az alkohol, így teljesen természetesnek tűnt kettőnk között ez az intimitás, és az, hogy egyre mélyebben csókol meg, én meg egyre jobban simulok hozzá.

Végül, mikor elfogyott a levegőnk, kissé hátrább hajolt, miközben én úgy pihegtem, mint egy maraton után lehet szokás. Ajkai csibészes, féloldalas mosolyra húzódtak, amitől legszívesebben visszahajoltam volna, hogy tovább csókoljam, nem törődve azzal a ténnyel, hogy ő tulajdonképpen egy joseoni harcos, és meg egy huszonegyedik századi csirke.

- Valahogy így!- súgta édesen, majd arcomra nyomott még egy puszit- De nagyon neked sem kellett tanítani…- kis kuncogás volt a hangjába, majd alám nyúlt, és arrébb tett az öléből, míg én csak pislogtam rá- Most már menj aludni…!- majd hajamba borzolt, felállt, és vissza sem nézve sétált el egyenesen a lakrésze felé.

Csak bámultam utána, és próbáltam megérteni, hogy pontosan mi is történt most kettőnk között.

13. fejezet

/Szégyellem magam, hogy lassan egy hónapja nem írtam ide, de egyszerűen nem tudtam kisajtolni magamból egy normális mondatot a történethez. De most lett pár új ötletem, így remélem nem lesz ilyen nagy szünet :)/

13. fejezet

Csoszoni csirkecsenés*

검으면 희다 하고 희하면 검다 하네

검거나 희거나 옳다하리 전혀 없다

차라리 귀막고 눈감아 듣도 보도 말리라.

 

A feketét fehérnek mondják, a fehéret feketének.

Fehér ez, vagy fekete: az igazat elhazudják; 

A legjobb: szemed behunyni, füled befogni: ne tudj semmit!

- Yong Gi?- néztem fel rá pislogva.

- Mondom… Ma este szökjünk meg!

- Te itt akarod hagyni a tábort?- ültem fel azonnal, és meglepetten bambultam rá.

- Ugyan, nem végleg, csak az éjszakára. Csináljunk valami mókásat. Ami visszahozza az életkedved, és elfelejted ezt a sok őrültet, rendben?

- Nem is tudom… szabad ezt?

- Azt hittem, hogy olyan lány vagy, akit ez nem érdekel!- nézett rám kihívóan.

- Nem is! Engem nem lehet visszatartani, ha elhatározok valamit. Mikor megyünk?- tudtam, csak azért csinálja, hogy bebizonyítsam, hogy van vér a pucámban, és elmenjek vele, de egye fene, hajlottam már egy kis törvényszegésre. És a napokban Yong Git is láttam néha küzdeni Seon Joonnal, és meg kell, hogy mondjam, lenyűgöztek az ő képességei is. Sokkal pofátlanabb volt, mint eddig bárki, akivel találkoztam, az élet bármilyen területén. Tudtam, hogyha nem barátok lennénk, nagyon tartanék a furfangos eszétől, hogy mit találna ki ellenem. Ezért sem akartam vele semmilyen konfliktusba kerülni. Én húztam volna a rövidebbet.

- Ez a beszéd!- vigyorgott nagyon- A disznó órájában találkozzunk a…

- Várj, várj, várj!- állítottam meg feltartott kézzel- Így nem értem!- csóváltam a fejemet.

- Akkor érted megyek! Csak halkan, hogy ne ébresszünk fel senkit. Da Yat sem, rendben?

Bólintottam egyet.

- És van terved, hogy mit csinálunk?

- Ezt csak bízd rám!- majd nagy vigyorral el is sétált. Kutya legyek, ha megértem a férfiakat!

*

Igazából nem akart álom jönni a szememre. Csak feküdtem ott, és azon gondolkoztam, hogy mikor jön ez a disznó órája. Valamiért felvillanyozott, hogy elhagyhatom a tábort, és egy kicsit kiszellőztethetem a fejemet, valami egészen mást csinálva. Tagjaim már sóvárogtam valami után, ami nem verekedés, és tetőn ugrálás.

Oldalra sandítottam, hogy lássam, Da Ya elaludt-e. Nagyobb volt a meglepetés, mikor nyitott szemeivel találtam magam szembe, amik engem bámultak. Egy rémült sikkantás is elhagyta a számat, de időben betapasztottam a kezemmel.

- A frászt hozod rám! Miért nem alszol?- súgtam felé.

- Ezt én is kérdezhetném… felesleges itt titkolóznod… tudom, hogy ma elmész Yong Gival valahova…

- Ezt meg honnan?- ültem fel hirtelen, mire ő is követte a példámat- Ezt is tudod, mert néha… látsz olyanokat, amit mi nem?- képedtem el.

- Dehogy- sóhajtott- Ilyeneket nem látok. De hallottalak titeket beszélni- hangja kicsit mintha mélázó lett volna- Vigyázzatok, mert én nem hiúsíthatom meg, és nem is akarom, de bárki más igen…

- Azt ígérte, hogy elvisz valahová…- kezdtem hirtelen magyarázkodni.

- Megértem… Yong Gi kedves férfi… ne törd össze a szívét!- nézett rám a sötétben, de így is éreztem, milyen átható a tekintete.

- Ugyan, nem romantikázni megyünk…- legyintettem, de kicsit bele is pirultam. Akármennyire is el akartam magam határolni ebben a korban mindenkitől, kezdtem úgy érezni, hogy van pár ember, akire nem úgy gondolok, mint már háromszáz éve porosodó csontvázakra, hanem mint akár barátokra. Ha egyszer hazamegyek furcsa lesz belegondolni, hogy ők már mind nincsenek a világon…

Gyorsan megráztam a fejem, mert a hazamenetel nem tűnt olyan közelinek, hogy akár már holnap pakolhattam volna.

- Vagyis mégis?- tette fel a kérdést a lány, mert a hosszas tűnődésemet a Yong Giról való gondolkozásomnak vélhette.

- Dehogy! Nem szíveket törni jöttem ide!- majd hirtelen megláttam egy sziluettet az ajtó előtt. Yong Gi- Mennem kell!- súgtam a lánynak.

- Ezt vidd magaddal!- nyújtott felém még valamit, amit a sötétben nehezen tudtam kivenni. Az a tőr volt, amit még kezdetben Seon Joon adott nekem.

- Nem hinném, hogy szükséges lenne…

- Lehet, de nem árthat. Kérlek…- mondta, mire egy mosollyal elvettem tőle, az övembe tűztem, majd egy intéssel majd az ajtónál voltam.

- Gyors voltál!- csodálkozott a férfi, mikor kitártam az ajtót.

- Nem tudtam aludni!- vontam vállat, és az ajtó előtt lévő cipőbe bújtattam a lábamat- És hogyan terveztél kimászni a kerítésen kívülre? Azt hittem, hogy este is őrzik a kaput!- súgtam neki, mire csak halkan felkuncogott, és megragadta a kezemet, és maga után húzott. A sötétben nem láttam az orromig sem, de rábíztam magamat.

Arra a kis tisztásra húzott, ahol délután is felajánlotta, hogy lépjünk le

- Itt fogunk kiszökni!- mutatott a részre, ahol kifejezetten magas volt a sánckerítés.

- És hogy képzelted?- léptem közelebb a kerítést vizsgálni. Sehol nem lehetett felhúzódzkodni rá- Esetleg…- kezdtem el gondolkozni, mikor a fiú felnevetett.

- Mielőtt, még próbálnád magad áttornászni, elárulok valamit…- majd a kerítéshez lépett, és kicsit erősebben megnyomta az egyik deszkát, mire az elmozdult a helyéről, így a lukon, ami alakult simán kifértünk, ha lehajoltunk.

Nem tudtam, hogy szórakozzak, vagy bosszankodjak ezen.

- Yong Gi, te aztán tényleg nem vagy semmi!- ráztam a fejem hitetlenkedve, mire csak még szélesebben elmosolyodott.

- Javíthatatlan vagyok!- vont vállat, majd gyorsan kibújt először a kerítésen. Már rég túl voltam azon, hogy megsértődjek azon, hogy nem engednek előre, mint nőt. Hisz ázsiai országokban még mindig az a divat, hogy a férfi megy előre akárhol… Így csak némán követtem, és mikor visszakerült a deszka a helyéről, akkor egy nagy levegőt vettem.

- Itt még a levegő is jobb!

- Két lépésre vagy csak a tábortól…- nevetett ki- Gyerünk, menjünk…- majd ismét húzni kezdett maga utána a sötétben. Nem mentünk messze, pár perc volt, mikor előttünk egy fához kötözött ló alakja bontakozott ki.

- Na, pattanj fel! Most sajnos egy lovon kell osztoznunk, remélem nem zavar!

- Nem, dehogy! – vontam vállat, és miután végigsimítottam az állat nyakán, a nyerget megragadva felhúztam magamat. Csodálkoztam, hogy a fiú előre idekészítette az állatot. Nem tudtam hova akar menni.

Felhúzódzkodott mögém, egyik karjával átölelte a derekamat, és közelebb húzott.

- Le ne ess itt nekem!- motyogta, mire egy kis mosoly költözött a szám szélére, valamilyen furcsa oknál fogva. Majd hirtelen sarkával elindította az állatot, én meg igyekeztem valóban nem leesni a lóról a nagy tempóban. De kifejezetten élveztem, ahogy az esti hűs szél az estére általában összefont copfomból kilógó tincseimbe kapott.

Nem tudom, meddig vágtattunk, mikor egy emelkedő után Yong Gi hirtelen megállította a jószágot.

- Ide jöttünk?- fordítottam hátra a fejemet, mire, bár közel került az arca az enyémhez, egyáltalán nem volt kényelmetlen. Bár neki liftezett egy kicsit az ádámcsutkája, ami egy kis kuncogásra késztetett.

- Csak pihenjünk egy kicsit!- mondta leugorva a nyeregről, majd segített nekem is lekecmeregnem.

A hegytetőn lehettünk, mert egy helyről, ahol a fák ritkábban voltak, be lehetett látni az egész völgyet. A hold pont megvilágította, ezzel földöntúli látványt varázsolva a látottakra.

- Ez gyönyörű…- sóhajtottam- Pont telihold van?

- Nem, az holnap lesz…- ült le mellettem a földre a fiú, és elbámult az égre, amin rendesen kirajzolódtak a csillagok, és a tejút.

- Tudod..- mondtam elmélázva- Ma már nagyon kevés helyen látszik a tejút…- mutattam fel- A városi fények miatt.

- Fények? Este?- csodálkozott.

- Izé, fogalmam sincs, hogyan kéne megmagyarázni neked az elektromosságot…- haraptam ajkamra- A lényeg, hogy a jövőben már tűz nélkül lehet nagyon nagy erejű fényességet csinálni…

- Mesélj még. Mi van ott, ami még nincs…?

- Nagyon sok mindent- kezdtem bele- Nem kell ló a fogatok elé, megy magától a kocsi. Ma már, ha a világ két pontja között is vagyunk, tudunk beszélgetni egymással azon keresztül, amin a játékot mutattam.

- Tudtok beszélni?- nyílt tágra a szeme.

- Igen. Te belemondod otthon, és ő hallja azon keresztül, a másik oldalon. Aztán vannak repülők. Repülőszerkezet, amivel gyorsan lehet utazni, aztán pedig…

- Te átversz engem!- kiáltott rám.

- Dehogy, ezek tényleg léteznek! Annyi minden fejlődött az utóbbi évszázadban… El sem hinnéd!

- Az alapján, amit mondasz, egy nagyszerű hely lehet… Ha visszamész, vigyél engem is! Akkor le tudom ellenőrizni, hogy igazat mondasz-e.

Erre elmosolyodtam.

- Nem hinném, hogy élveznéd… Ahogy én nem vagyok idevaló… úgy te sem illenél oda…

- Ne lennél idevaló? Napról napra jobban megszokod az itteni életet. Mi lenne, ha nem juthatnál már sosem haza? Nem tudnád teljesen megszokni?- hajolt közelebb, mire homlokánál fogva elpöcköltem magamtól, hogy ne legyen benne az intim szférámban.

- Hiszek abban, hogy okkal születünk oda, ahova. Nem hiába van köztünk háromszáz év… Ó…- akadt meg a szemem apró fényeken a völgyben- Az ott egy kis város?

- Igen, oda megyünk!- állt fel a fiú a földről.

- Nem veszélyes az nekem?- néztem rá kérdőn.

- Nem, késő van már… nem fognak észrevenni.

- Oka is van annak, hogy odamegyünk?

- Van ott valami, ami nekünk nincs!- vigyorgott, majd kérdő tekintetemet látva meg is válaszolta, hogy mi az a dolog- Csirke!

*

A falu határáig mentünk lóval, ott egy biztonságos helyre lekötötte az állatot, majd gyalog folytattuk utunkat. Yong Gi legalábbis nagyon magabiztos volt, hogy merre kell menni, és csak követtem. Br néha különös érzésem támadt, mintha figyelne valaki, ezt betudtam annak, hogy rosszban sántikálunk, és mindenbe belelátom ezért a rosszat.

- Hol van itt csirke?- kérdeztem, és éreztem, hogy a hasam is megkordult, olyan rég ettem már valami jó kis csirkehúst.

- Son bírónál!- súgta vissza.

- Ő meg kicsoda? És minek megyünk hozzá?

- Nem teljesen hozzá megyünk… csak a csirkéihez…

- Most csirkét akarunk lopni?- visítottam fel suttogva, ami elég érdekes produkció volt.

- Gondot okoz?- pislogott vissza rám.

- Nem, de… neked van pénzed, venni is tudnánk!

- Igen, de nem az éjszaka kellős közepén, és így sokkal mókásabb. Ne sajnáld a bírót, rettentő kegyetlen tud lenni. Fel sem fog tűnni neki, ha eltűnik egy csirkéje, mi meg jóllakunk. Nem jár mindenki jól?

- Hát ha eltűnne egy csirkém, akkor szerintem én nem járnék jól…- fintorogtam, de mielőtt meggyőzőbben tiltakozhattam volna, hirtelen megragadta az ingem gallérját, és olyan közel húzott az arcához, hogy egy pillanatig azt hittem, a szánk is össze fog érni.

- Ne legyél már ilyen mulya! Gyerünk, hol az a belevaló lány? Rád sem ismerek!

- Jól van, legyen!- vágtam rá, kissé távolabb hajolva- De tényleg te vagy az, aki belecsábít a rosszba!- vigyorodtam el, mert bármennyire is igyekeztem tisztességesen élni, azért mindig van az emberben egy oldal, ami csábul néha a kihágásra. Meg hát ugye hiányzott a csirke.

Így követtem némán a fiút, aki egy kőkerítés mellett guggolt le végül.

- Mi a pontos terv?- tátogtam felé.

- Az nincs. Ennek az a lényege, hogy rögtönözni kell!

- Ne már, csak van valami stratégia!

- Jól van, rendben! Szóval mi most a hátsó udvar mögött vagyunk, ahol vannak a baromfiak. Előrébb van a ház, szóval senki nem fog erre tévedni, de sosem lehet tudni. Szóval én előremegyek őrködni, te addig fogod az egyik csirkét, és utána futunk!

- Ennyi?- értetlenkedtem.

- Akarsz még egy kakast is?

- Nem úgy értettem, csak… Jó, legyen!- sóhajtottam.

- Ez a beszéd!- veregette meg a vállamat, majd hirtelen füttyentett egyet, ami madárhangnak hallatszott- Ha ezt hallod, akkor futni kell. Akár csirke nélkül is. Értetted?

- Ja, értem!- bólogattam, mire egy mosoly után eltűnt a kerítés mentén a sötétben. Kezdtem bánni, hogy belementem a dologba, de azért adott adrenalint bőven, így csak vettem egy lendületet, és áthúztam magam a kerítés cseréptetején. Egy veteményes ágyás szerűben landoltam, legalábbis valamilyen zöldséget láttam magam körül, így gyorsan elosontam onnan.

Szemem már hozzászokott a sötéthez, így hamar megtaláltam az elkerített részt, ahol a csirkék lehettek. Most valószínűleg aludtak, mert semmilyen mozgolódást nem láttam.

Jól van, Mira, mit neked egy csirkét elemelni…? Semmiség…

Halk léptekkel közelítettem a tyúkólat, és lassan kinyitottam, a kissé recsegő, tákolt ajtaját. Bele sem mertem gondolni, mennyi tyúk ürüléken taposok, és lassan bedugtam a fejem a kis fából készült építménybe. A fa nyikorgására az egyik tyúk adott ki valami tyúkhoz nem is méltó hangot, de szerencsére csak halkan.

- Jól van, tyutyuka, most magammal kell vinnem az egyik csirkét!- motyogtam az orrom alatt, és végignéztem a csirkéken. Volt belőlük pár. Már majdnem fel tudtam emelni az egyiket, reménykedve, hogy végigalussza az egész akciót, mikor meghallottam az élet madárfütty hangot, amit Yong Gi is reprezentált nekem veszély esetére.

Annyira hirtelen jött, hogy hátráltam egy lépést. Csak sajnos így a hátsó lábammal a tyúkok etetőtáljába léphettem, mert az nagy zajjal felborult, halálra rémítve engem, meg persze szerencsétlen állatokat. Több sem kellett, hirtelen az összes jószág rikácsolni kezdett, össze-vissza futkorászva, a szomszéd ólból meg a kakasok zaját hallottam.

- A francba!- morogtam, és egy pillanatig mérlegeltem, hogy mit is kéne tennem. Végül a legkézenfekvőbbet választottam, és kihátráltam a támadó tyúkok elől, pont mikor megláttam egy alakot közeledni az ól felé. Így behúzódtam az épület mögé, és csak reménykedtem, hogy ott nem lát meg senki. Túl rizikós lett volna már átugrani a kerítésen. Az még sötét ruhában is feltűnőbb lett volna.

Egy fél perc múlva érkeztek a tyúkólhoz a léptek. Mivel az ajtó amúgy sem volt zárva, már pár csirke kiszabadult, így csak egy mély férfihang bosszankodását hallottam. Valószínűleg egy szolgáló lehetett. Megfojtalak, Yong Gi...

Mikor láthatta, hogy nincs semmi gond az ólnál, semmilyen ragadozó nem zabálja őket tudatszám, ismét a kis kerítés túloldalára került, majd hirtelen elkiáltotta magát, bár nem tudtam, hogy kinek.

- Nincs semmi probléma, uram!- majd távolodni kezdett. Nem mondom, nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem nézett be mögé, ahol kucorogtam. Egy nagyot sóhajtottam, majd egy kis idő múlva ki mertem dugni az orromat, hogy ellenőrizzem, van-e még valaki a közelben, de mivel nem láttam senkit, gondoltam jobb lesz felvenni a nyúlcipőt. Már majdnem kiléptem a karámból, mikor hirtelen gondolattól lehajoltam, és felkaptam az egyik kis csirkét, majd rohantam is vele a lehető leghalkabban a kerítés felé, igyekezve eltompítani a rémült állat hangjait is. A sok edzésnek köszönhetően sikerült egy kézzel is átlendülnöm felette. Ilyenkor hálát adtam Seon Joon kemény edzésprogramjának.

Ott lekuporodtam a csirkét mellemre vonva, és kifújtam a levegőt, és vártam, hogy Yong Gi újra megjelenjen, és mehessünk már. Lehunytam a szememet, úgy átkoztam magamban a fiút, hogy rávett erre az őrültségre. Ami mondjuk viccesnek is nevezhető volt, de… azért mégiscsak… Elkaphattak volna. És nem akartam, hogy lássanak… egyből lejött volna, hogy nem idevalósi vagyok.

A nagy elmélkedésemből egy erős csípés ábrándított ki, a csirke belevájta a csőrét a kézfejembe, mire a fájdalomtól eleresztettem a kis dögöt, az meg megeredt az egyik irányba.

- Gyere vissza!- sziszegtem neki anyanyelvemen, de az csak rohant tovább, és mivel már ennyit fáradoztam érte, nem akartam veszni hagyni, így utána kúsztam volna, de ebben a pillanatban valaki hátulról befogta a számat, és visszahúzott a földre. Már rémülten kezdtem volna kapkodni, mikor szembefordított magával, és megláttam a hátam mögötti alakot. Pislogtam rá kettőt, mire a sötétben kivettem az arcát.

- Dong Ju?- suttogtam. Mert mellettem tényleg a Sungkyunkwan él diákja kuporgott- Mit csinálsz itt?

- Ezt én is kérdezhetném!- motyogott vissza- Követtelek titeket!- válaszolt végül zavarban.

- Hogy mi? Minket?

- Nem mindig bízok meg Yong Giban és az ötleteiben…- vont vállat kissé.

- Nyugi, nem történt semmi, csak épp elcsórtunk egy csirkét a bírótól… Bármilyen hülyén is hangzik ez…- nevettem fel kicsit szerencsétlenül.

- És most ő hol van?

- Mindjárt itt lesz, biztos vagyok benne!- bólogattam- De el kéne kapni a csirkét, mielőtt messzire megy!- néztem a holdfényes kis útra a házak között.

- Rendben… menjünk!- sóhajtott, de mielőtt egy lépést is tehettem volna, azonnal visszahúzott, mert a ház főkapujában két ember jelent meg.

Yong Gi és, egy nagyobb darab alak, elég díszes ruhában. Lehet, hogy a bíró lenne? Ahogy elnéztem elég kedélyesen beszélgettek, legalábbis Yong Gi testtartásából ítélve nagyon fesztelen volt. Hallottam, hogy mögöttem Dong Ju felszisszen, ezért kérdőn néztem hátra.

- Ez az ember Hui Bin úrnő oldalán áll!- súgta alig hallhatóan, mire összerezzentem, és visszanéztem a beszélgető párosra. 
Nem, az nem lehet... Yong Gi nem... nem hazudna...
Azonban a csirkém ebben a pillanatban rohant feléjük, ami megszakította a diskurálást, és a mi irányunkba kapták a fejüket, amiért kénytelenek voltunk visszahúzódni a fal mögé. Kicsit döbbent ábrázatom lehetett, mert a mellettem lévő férfi kicsit megrázott.

- Figyelj, nem akarom, hogy Yong Gi tudja, hogy itt voltam, biztos megfojtana, amiért utána néztem, de… ne vonj le rossz következtetéseket ebből, rendben? Csinálj úgy, mintha semmit nem láttál volna. Beszéljünk a táborban!

- Rendben!- leheltem ajkaim közül- De...- ragadtam meg a karját- Ugye nincs semmi gond?

- Reméljük!- szorította meg a kezemet bátorítóan, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan is tűnt el. Pár másodpercre rá, meg megjelent Yong Gi, ölében tartva a csirkét.

- Itt vagy!- mosolyodott el, mikor meglátott, én viszont sajnos a gonosz hangnak a hangját hallottam magamban, hogy mi van ha Yong Gi… 

Mégis, ki ez a fiú?

- Mi tartott eddig?- kérdeztem, kicsit vékonyabb hangon, mint beszélni szoktam.

- El kellett bújjak, mert valaki kijött a hátsó kertben. Csak most tudtam átmászni a kerítésen… Ő hozzád tartozik, ugye? Szép darab...- vigyorogva átadta a csirkét, és meg kissé remegő kezekkel vettem el. Miért hazudik?

Yong Gi… te ugye nem… nem akarsz elárulni! Benned bíztam eddig, ne kelljen csalódnom benned.

- Értem…- mondtam halkan, ajkamba harapva.

- Valami baj van?- nyúlt az állam alá, hogy felemelje a fejemet, de érintésétől kicsit összerezzentem.

- Csak… - nyeltem egyet, majd elnyomtam magamban a bizalmatlanságomat- Azt hittem, hogy el fognak kapni! Azt mondtad, hogy nem lesz semmi gond!- ütöttem a mellkasára, a szabad kezemmel tettetett játékossággal, ne tűnjön fel neki, hogy milyen feszült vagyok.

- Bocsáss meg!- mosolyodott el- Én sem számítottam rá… De a csirke megvan. Ha hazamegyünk, akkor megpucolhatod, és megfőzzük!

- Hogy pucoljam meg? Te normális vagy? Megölni nem lenne szívem!- tiltakoztam.

- Hogy akarod akkor megenni? Míg mozog?

- Akkor inkább sehogy nem eszem meg… ha nekem kéne végeznem vele, akkor inkább vega lennél… tudod… csak zöldségeket ennék!- nevettem fel zavartan.

- De akkor most mit csináljunk vele?- vakarta a fejét a fiú. Már megint olyan ártatlannak tűnt...

- Kim mama?

- Elárulna minket, hogy ellógtunk… valamiért sosem kedvelt engem… azt mondta, hogy nem tetszik neki a képem… De tudod mit, hazáig eldöntjük. Csak menjünk vissza. Aludnod is kéne még valamit!- simított végig az arcomon, mire ledermedtem.

A fejemet elöntötték a kétes gondolatok. Miért beszélt Yong Gi Hui Bin úrnő emberével? Miért hazudott róla? Miért hozott ide? Pont ide? Miért kedves velem?

Számtalanszor hangoztatta, hogy az ő családja tisztességtelen. De mivel az egyenes és határozottan királypárti Seon Joon legjobb barátja volt, eszembe sem jutott kételkedni benne sosem. És mindig őszintének tűnt...

Így most csak bámultam rá, néztem, ahogy két keze közé véve az arcomat egyre közelebb hajolt, alig pislogva, pont úgy, mintha meg akarna csókolni.

- Yong Gi!- suttogtam döbbenten, és kissé ijedten, mire egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában, már alig centikre az arcomtól.

Talán ha a saját koromban találkozom vele, és nem kételkedek abban, hogy egy oldalon vagyunk-e, akkor hagyom, hogy lecsökkentse a távolságot, de hirtelen észbe kaptam, és elfordítottam a fejem, így ajka csak az arccsontomat súrolta, kis bizsergést hagyva maga után.

- Mi Ra...- kezdte volna, de nem akartam, hogy tovább mondja.

- Csak menjünk most haza!- mondtam halkan, és nem is mertem az arcára nézni, csak elindultam arra, amerre a lovat hagytuk, magamhoz szorítva a csirkét, akiről lassan úgy éreztem, hogy az egyetlen, akiben megérné teljesen bíznom…

*

A visszafelé vezető út csendben telt, de a hallgatás nem kellemes, hanem feszült volt, rendkívül zavarban voltam.

De valamiért mégsem lepett meg, mikor a lovat megállította, és megköszörülte a torkát.

- Meg kéne beszélnünk…- kezdte.

- Mit?- tettetem az értetlent.

- Hát… - vakarta meg a tarkóját, legalábbis így éreztem, nem mertem hátranézni- Ami történt…

- Semmi nem történt- fordítottam hátra a fejemet végre.

- És miért nem?- nézett mélyen a szemembe.

- Mert… fogalmam sincs, hogy pontosan ki vagy te!- böktem ki, és félretettem minden intelmet, amit Dong Ju mondott- Figyelj Yong Gi, válaszolj őszintén, rendben? Te… igazából…- ekkor azonban éreztem valami furcsát, ami nem volt rendjén- Te is érzed?- lettem rémült szempillantás alatt- Mi ez a szag?- szagoltam bele a levegőbe, amitől az oromban még jobban beleszökött az égett szag.

- Jó ég!- suttogta, mikor ő is megérezte, majd ismét megragadta a derekamat, és azonnal irdatlan tempóra ösztökélte az állatot. Két perc múlva ott is voltunk a tábornál. Illetve… ahol a tábornak lennie kellett volna. A faépületek vörös lángban álltak, az enyhe szél is messzire vitte a pernyét. A katonák igyekeztek a pataktól hozott vízzel oltani, de egyenlőre nem tűnt sikeresnek a harcuk a lángok ellen. Mindenhonnan kiabálás hangja hallatszott.

- Mi folyik itt?- tátogtam, majd leugrottam a lóról, még a tyúkot is elejtve azonnal Seunghoz rohantam, akit megláttam.

- Seung!- ragadtam meg a ruháját, mire kiejtette a kezéből a vödröt.

- Mi Ra! Te itt vagy? Hol voltál, te komolyan…?

- Ez hosszú, de most értem vissza! Mi történt?

- Felgyulladt a tábor, nem tudjuk, miért, és… csak terjed… Nagyjából mindenkit sikerült kimenekíteni, de… akadt pár áldozat!- mondta feszült hangon. Nagyot nyeltem, és végignéztem a tömegen.

- Hol van Seon Joon?- kérdeztem, mert őt sehol nem láttam. Most az sem érdekelt, hogy lehagytam a rangját. Feltűnt, hogy vonakodik válaszolni, mire megráztam.

- Hol van?- szinte visítottam a kérdést, mire egyenesen a szemembe nézett.

- Odabent! Azt hiszi, hogy bent ragadtál… téged keres.

 

*Joseon csak az alliterálás miatt íródott most itt Csoszonnak