13. fejezet

/Szégyellem magam, hogy lassan egy hónapja nem írtam ide, de egyszerűen nem tudtam kisajtolni magamból egy normális mondatot a történethez. De most lett pár új ötletem, így remélem nem lesz ilyen nagy szünet :)/

13. fejezet

Csoszoni csirkecsenés*

검으면 희다 하고 희하면 검다 하네

검거나 희거나 옳다하리 전혀 없다

차라리 귀막고 눈감아 듣도 보도 말리라.

 

A feketét fehérnek mondják, a fehéret feketének.

Fehér ez, vagy fekete: az igazat elhazudják; 

A legjobb: szemed behunyni, füled befogni: ne tudj semmit!

- Yong Gi?- néztem fel rá pislogva.

- Mondom… Ma este szökjünk meg!

- Te itt akarod hagyni a tábort?- ültem fel azonnal, és meglepetten bambultam rá.

- Ugyan, nem végleg, csak az éjszakára. Csináljunk valami mókásat. Ami visszahozza az életkedved, és elfelejted ezt a sok őrültet, rendben?

- Nem is tudom… szabad ezt?

- Azt hittem, hogy olyan lány vagy, akit ez nem érdekel!- nézett rám kihívóan.

- Nem is! Engem nem lehet visszatartani, ha elhatározok valamit. Mikor megyünk?- tudtam, csak azért csinálja, hogy bebizonyítsam, hogy van vér a pucámban, és elmenjek vele, de egye fene, hajlottam már egy kis törvényszegésre. És a napokban Yong Git is láttam néha küzdeni Seon Joonnal, és meg kell, hogy mondjam, lenyűgöztek az ő képességei is. Sokkal pofátlanabb volt, mint eddig bárki, akivel találkoztam, az élet bármilyen területén. Tudtam, hogyha nem barátok lennénk, nagyon tartanék a furfangos eszétől, hogy mit találna ki ellenem. Ezért sem akartam vele semmilyen konfliktusba kerülni. Én húztam volna a rövidebbet.

- Ez a beszéd!- vigyorgott nagyon- A disznó órájában találkozzunk a…

- Várj, várj, várj!- állítottam meg feltartott kézzel- Így nem értem!- csóváltam a fejemet.

- Akkor érted megyek! Csak halkan, hogy ne ébresszünk fel senkit. Da Yat sem, rendben?

Bólintottam egyet.

- És van terved, hogy mit csinálunk?

- Ezt csak bízd rám!- majd nagy vigyorral el is sétált. Kutya legyek, ha megértem a férfiakat!

*

Igazából nem akart álom jönni a szememre. Csak feküdtem ott, és azon gondolkoztam, hogy mikor jön ez a disznó órája. Valamiért felvillanyozott, hogy elhagyhatom a tábort, és egy kicsit kiszellőztethetem a fejemet, valami egészen mást csinálva. Tagjaim már sóvárogtam valami után, ami nem verekedés, és tetőn ugrálás.

Oldalra sandítottam, hogy lássam, Da Ya elaludt-e. Nagyobb volt a meglepetés, mikor nyitott szemeivel találtam magam szembe, amik engem bámultak. Egy rémült sikkantás is elhagyta a számat, de időben betapasztottam a kezemmel.

- A frászt hozod rám! Miért nem alszol?- súgtam felé.

- Ezt én is kérdezhetném… felesleges itt titkolóznod… tudom, hogy ma elmész Yong Gival valahova…

- Ezt meg honnan?- ültem fel hirtelen, mire ő is követte a példámat- Ezt is tudod, mert néha… látsz olyanokat, amit mi nem?- képedtem el.

- Dehogy- sóhajtott- Ilyeneket nem látok. De hallottalak titeket beszélni- hangja kicsit mintha mélázó lett volna- Vigyázzatok, mert én nem hiúsíthatom meg, és nem is akarom, de bárki más igen…

- Azt ígérte, hogy elvisz valahová…- kezdtem hirtelen magyarázkodni.

- Megértem… Yong Gi kedves férfi… ne törd össze a szívét!- nézett rám a sötétben, de így is éreztem, milyen átható a tekintete.

- Ugyan, nem romantikázni megyünk…- legyintettem, de kicsit bele is pirultam. Akármennyire is el akartam magam határolni ebben a korban mindenkitől, kezdtem úgy érezni, hogy van pár ember, akire nem úgy gondolok, mint már háromszáz éve porosodó csontvázakra, hanem mint akár barátokra. Ha egyszer hazamegyek furcsa lesz belegondolni, hogy ők már mind nincsenek a világon…

Gyorsan megráztam a fejem, mert a hazamenetel nem tűnt olyan közelinek, hogy akár már holnap pakolhattam volna.

- Vagyis mégis?- tette fel a kérdést a lány, mert a hosszas tűnődésemet a Yong Giról való gondolkozásomnak vélhette.

- Dehogy! Nem szíveket törni jöttem ide!- majd hirtelen megláttam egy sziluettet az ajtó előtt. Yong Gi- Mennem kell!- súgtam a lánynak.

- Ezt vidd magaddal!- nyújtott felém még valamit, amit a sötétben nehezen tudtam kivenni. Az a tőr volt, amit még kezdetben Seon Joon adott nekem.

- Nem hinném, hogy szükséges lenne…

- Lehet, de nem árthat. Kérlek…- mondta, mire egy mosollyal elvettem tőle, az övembe tűztem, majd egy intéssel majd az ajtónál voltam.

- Gyors voltál!- csodálkozott a férfi, mikor kitártam az ajtót.

- Nem tudtam aludni!- vontam vállat, és az ajtó előtt lévő cipőbe bújtattam a lábamat- És hogyan terveztél kimászni a kerítésen kívülre? Azt hittem, hogy este is őrzik a kaput!- súgtam neki, mire csak halkan felkuncogott, és megragadta a kezemet, és maga után húzott. A sötétben nem láttam az orromig sem, de rábíztam magamat.

Arra a kis tisztásra húzott, ahol délután is felajánlotta, hogy lépjünk le

- Itt fogunk kiszökni!- mutatott a részre, ahol kifejezetten magas volt a sánckerítés.

- És hogy képzelted?- léptem közelebb a kerítést vizsgálni. Sehol nem lehetett felhúzódzkodni rá- Esetleg…- kezdtem el gondolkozni, mikor a fiú felnevetett.

- Mielőtt, még próbálnád magad áttornászni, elárulok valamit…- majd a kerítéshez lépett, és kicsit erősebben megnyomta az egyik deszkát, mire az elmozdult a helyéről, így a lukon, ami alakult simán kifértünk, ha lehajoltunk.

Nem tudtam, hogy szórakozzak, vagy bosszankodjak ezen.

- Yong Gi, te aztán tényleg nem vagy semmi!- ráztam a fejem hitetlenkedve, mire csak még szélesebben elmosolyodott.

- Javíthatatlan vagyok!- vont vállat, majd gyorsan kibújt először a kerítésen. Már rég túl voltam azon, hogy megsértődjek azon, hogy nem engednek előre, mint nőt. Hisz ázsiai országokban még mindig az a divat, hogy a férfi megy előre akárhol… Így csak némán követtem, és mikor visszakerült a deszka a helyéről, akkor egy nagy levegőt vettem.

- Itt még a levegő is jobb!

- Két lépésre vagy csak a tábortól…- nevetett ki- Gyerünk, menjünk…- majd ismét húzni kezdett maga utána a sötétben. Nem mentünk messze, pár perc volt, mikor előttünk egy fához kötözött ló alakja bontakozott ki.

- Na, pattanj fel! Most sajnos egy lovon kell osztoznunk, remélem nem zavar!

- Nem, dehogy! – vontam vállat, és miután végigsimítottam az állat nyakán, a nyerget megragadva felhúztam magamat. Csodálkoztam, hogy a fiú előre idekészítette az állatot. Nem tudtam hova akar menni.

Felhúzódzkodott mögém, egyik karjával átölelte a derekamat, és közelebb húzott.

- Le ne ess itt nekem!- motyogta, mire egy kis mosoly költözött a szám szélére, valamilyen furcsa oknál fogva. Majd hirtelen sarkával elindította az állatot, én meg igyekeztem valóban nem leesni a lóról a nagy tempóban. De kifejezetten élveztem, ahogy az esti hűs szél az estére általában összefont copfomból kilógó tincseimbe kapott.

Nem tudom, meddig vágtattunk, mikor egy emelkedő után Yong Gi hirtelen megállította a jószágot.

- Ide jöttünk?- fordítottam hátra a fejemet, mire, bár közel került az arca az enyémhez, egyáltalán nem volt kényelmetlen. Bár neki liftezett egy kicsit az ádámcsutkája, ami egy kis kuncogásra késztetett.

- Csak pihenjünk egy kicsit!- mondta leugorva a nyeregről, majd segített nekem is lekecmeregnem.

A hegytetőn lehettünk, mert egy helyről, ahol a fák ritkábban voltak, be lehetett látni az egész völgyet. A hold pont megvilágította, ezzel földöntúli látványt varázsolva a látottakra.

- Ez gyönyörű…- sóhajtottam- Pont telihold van?

- Nem, az holnap lesz…- ült le mellettem a földre a fiú, és elbámult az égre, amin rendesen kirajzolódtak a csillagok, és a tejút.

- Tudod..- mondtam elmélázva- Ma már nagyon kevés helyen látszik a tejút…- mutattam fel- A városi fények miatt.

- Fények? Este?- csodálkozott.

- Izé, fogalmam sincs, hogyan kéne megmagyarázni neked az elektromosságot…- haraptam ajkamra- A lényeg, hogy a jövőben már tűz nélkül lehet nagyon nagy erejű fényességet csinálni…

- Mesélj még. Mi van ott, ami még nincs…?

- Nagyon sok mindent- kezdtem bele- Nem kell ló a fogatok elé, megy magától a kocsi. Ma már, ha a világ két pontja között is vagyunk, tudunk beszélgetni egymással azon keresztül, amin a játékot mutattam.

- Tudtok beszélni?- nyílt tágra a szeme.

- Igen. Te belemondod otthon, és ő hallja azon keresztül, a másik oldalon. Aztán vannak repülők. Repülőszerkezet, amivel gyorsan lehet utazni, aztán pedig…

- Te átversz engem!- kiáltott rám.

- Dehogy, ezek tényleg léteznek! Annyi minden fejlődött az utóbbi évszázadban… El sem hinnéd!

- Az alapján, amit mondasz, egy nagyszerű hely lehet… Ha visszamész, vigyél engem is! Akkor le tudom ellenőrizni, hogy igazat mondasz-e.

Erre elmosolyodtam.

- Nem hinném, hogy élveznéd… Ahogy én nem vagyok idevaló… úgy te sem illenél oda…

- Ne lennél idevaló? Napról napra jobban megszokod az itteni életet. Mi lenne, ha nem juthatnál már sosem haza? Nem tudnád teljesen megszokni?- hajolt közelebb, mire homlokánál fogva elpöcköltem magamtól, hogy ne legyen benne az intim szférámban.

- Hiszek abban, hogy okkal születünk oda, ahova. Nem hiába van köztünk háromszáz év… Ó…- akadt meg a szemem apró fényeken a völgyben- Az ott egy kis város?

- Igen, oda megyünk!- állt fel a fiú a földről.

- Nem veszélyes az nekem?- néztem rá kérdőn.

- Nem, késő van már… nem fognak észrevenni.

- Oka is van annak, hogy odamegyünk?

- Van ott valami, ami nekünk nincs!- vigyorgott, majd kérdő tekintetemet látva meg is válaszolta, hogy mi az a dolog- Csirke!

*

A falu határáig mentünk lóval, ott egy biztonságos helyre lekötötte az állatot, majd gyalog folytattuk utunkat. Yong Gi legalábbis nagyon magabiztos volt, hogy merre kell menni, és csak követtem. Br néha különös érzésem támadt, mintha figyelne valaki, ezt betudtam annak, hogy rosszban sántikálunk, és mindenbe belelátom ezért a rosszat.

- Hol van itt csirke?- kérdeztem, és éreztem, hogy a hasam is megkordult, olyan rég ettem már valami jó kis csirkehúst.

- Son bírónál!- súgta vissza.

- Ő meg kicsoda? És minek megyünk hozzá?

- Nem teljesen hozzá megyünk… csak a csirkéihez…

- Most csirkét akarunk lopni?- visítottam fel suttogva, ami elég érdekes produkció volt.

- Gondot okoz?- pislogott vissza rám.

- Nem, de… neked van pénzed, venni is tudnánk!

- Igen, de nem az éjszaka kellős közepén, és így sokkal mókásabb. Ne sajnáld a bírót, rettentő kegyetlen tud lenni. Fel sem fog tűnni neki, ha eltűnik egy csirkéje, mi meg jóllakunk. Nem jár mindenki jól?

- Hát ha eltűnne egy csirkém, akkor szerintem én nem járnék jól…- fintorogtam, de mielőtt meggyőzőbben tiltakozhattam volna, hirtelen megragadta az ingem gallérját, és olyan közel húzott az arcához, hogy egy pillanatig azt hittem, a szánk is össze fog érni.

- Ne legyél már ilyen mulya! Gyerünk, hol az a belevaló lány? Rád sem ismerek!

- Jól van, legyen!- vágtam rá, kissé távolabb hajolva- De tényleg te vagy az, aki belecsábít a rosszba!- vigyorodtam el, mert bármennyire is igyekeztem tisztességesen élni, azért mindig van az emberben egy oldal, ami csábul néha a kihágásra. Meg hát ugye hiányzott a csirke.

Így követtem némán a fiút, aki egy kőkerítés mellett guggolt le végül.

- Mi a pontos terv?- tátogtam felé.

- Az nincs. Ennek az a lényege, hogy rögtönözni kell!

- Ne már, csak van valami stratégia!

- Jól van, rendben! Szóval mi most a hátsó udvar mögött vagyunk, ahol vannak a baromfiak. Előrébb van a ház, szóval senki nem fog erre tévedni, de sosem lehet tudni. Szóval én előremegyek őrködni, te addig fogod az egyik csirkét, és utána futunk!

- Ennyi?- értetlenkedtem.

- Akarsz még egy kakast is?

- Nem úgy értettem, csak… Jó, legyen!- sóhajtottam.

- Ez a beszéd!- veregette meg a vállamat, majd hirtelen füttyentett egyet, ami madárhangnak hallatszott- Ha ezt hallod, akkor futni kell. Akár csirke nélkül is. Értetted?

- Ja, értem!- bólogattam, mire egy mosoly után eltűnt a kerítés mentén a sötétben. Kezdtem bánni, hogy belementem a dologba, de azért adott adrenalint bőven, így csak vettem egy lendületet, és áthúztam magam a kerítés cseréptetején. Egy veteményes ágyás szerűben landoltam, legalábbis valamilyen zöldséget láttam magam körül, így gyorsan elosontam onnan.

Szemem már hozzászokott a sötéthez, így hamar megtaláltam az elkerített részt, ahol a csirkék lehettek. Most valószínűleg aludtak, mert semmilyen mozgolódást nem láttam.

Jól van, Mira, mit neked egy csirkét elemelni…? Semmiség…

Halk léptekkel közelítettem a tyúkólat, és lassan kinyitottam, a kissé recsegő, tákolt ajtaját. Bele sem mertem gondolni, mennyi tyúk ürüléken taposok, és lassan bedugtam a fejem a kis fából készült építménybe. A fa nyikorgására az egyik tyúk adott ki valami tyúkhoz nem is méltó hangot, de szerencsére csak halkan.

- Jól van, tyutyuka, most magammal kell vinnem az egyik csirkét!- motyogtam az orrom alatt, és végignéztem a csirkéken. Volt belőlük pár. Már majdnem fel tudtam emelni az egyiket, reménykedve, hogy végigalussza az egész akciót, mikor meghallottam az élet madárfütty hangot, amit Yong Gi is reprezentált nekem veszély esetére.

Annyira hirtelen jött, hogy hátráltam egy lépést. Csak sajnos így a hátsó lábammal a tyúkok etetőtáljába léphettem, mert az nagy zajjal felborult, halálra rémítve engem, meg persze szerencsétlen állatokat. Több sem kellett, hirtelen az összes jószág rikácsolni kezdett, össze-vissza futkorászva, a szomszéd ólból meg a kakasok zaját hallottam.

- A francba!- morogtam, és egy pillanatig mérlegeltem, hogy mit is kéne tennem. Végül a legkézenfekvőbbet választottam, és kihátráltam a támadó tyúkok elől, pont mikor megláttam egy alakot közeledni az ól felé. Így behúzódtam az épület mögé, és csak reménykedtem, hogy ott nem lát meg senki. Túl rizikós lett volna már átugrani a kerítésen. Az még sötét ruhában is feltűnőbb lett volna.

Egy fél perc múlva érkeztek a tyúkólhoz a léptek. Mivel az ajtó amúgy sem volt zárva, már pár csirke kiszabadult, így csak egy mély férfihang bosszankodását hallottam. Valószínűleg egy szolgáló lehetett. Megfojtalak, Yong Gi...

Mikor láthatta, hogy nincs semmi gond az ólnál, semmilyen ragadozó nem zabálja őket tudatszám, ismét a kis kerítés túloldalára került, majd hirtelen elkiáltotta magát, bár nem tudtam, hogy kinek.

- Nincs semmi probléma, uram!- majd távolodni kezdett. Nem mondom, nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem nézett be mögé, ahol kucorogtam. Egy nagyot sóhajtottam, majd egy kis idő múlva ki mertem dugni az orromat, hogy ellenőrizzem, van-e még valaki a közelben, de mivel nem láttam senkit, gondoltam jobb lesz felvenni a nyúlcipőt. Már majdnem kiléptem a karámból, mikor hirtelen gondolattól lehajoltam, és felkaptam az egyik kis csirkét, majd rohantam is vele a lehető leghalkabban a kerítés felé, igyekezve eltompítani a rémült állat hangjait is. A sok edzésnek köszönhetően sikerült egy kézzel is átlendülnöm felette. Ilyenkor hálát adtam Seon Joon kemény edzésprogramjának.

Ott lekuporodtam a csirkét mellemre vonva, és kifújtam a levegőt, és vártam, hogy Yong Gi újra megjelenjen, és mehessünk már. Lehunytam a szememet, úgy átkoztam magamban a fiút, hogy rávett erre az őrültségre. Ami mondjuk viccesnek is nevezhető volt, de… azért mégiscsak… Elkaphattak volna. És nem akartam, hogy lássanak… egyből lejött volna, hogy nem idevalósi vagyok.

A nagy elmélkedésemből egy erős csípés ábrándított ki, a csirke belevájta a csőrét a kézfejembe, mire a fájdalomtól eleresztettem a kis dögöt, az meg megeredt az egyik irányba.

- Gyere vissza!- sziszegtem neki anyanyelvemen, de az csak rohant tovább, és mivel már ennyit fáradoztam érte, nem akartam veszni hagyni, így utána kúsztam volna, de ebben a pillanatban valaki hátulról befogta a számat, és visszahúzott a földre. Már rémülten kezdtem volna kapkodni, mikor szembefordított magával, és megláttam a hátam mögötti alakot. Pislogtam rá kettőt, mire a sötétben kivettem az arcát.

- Dong Ju?- suttogtam. Mert mellettem tényleg a Sungkyunkwan él diákja kuporgott- Mit csinálsz itt?

- Ezt én is kérdezhetném!- motyogott vissza- Követtelek titeket!- válaszolt végül zavarban.

- Hogy mi? Minket?

- Nem mindig bízok meg Yong Giban és az ötleteiben…- vont vállat kissé.

- Nyugi, nem történt semmi, csak épp elcsórtunk egy csirkét a bírótól… Bármilyen hülyén is hangzik ez…- nevettem fel kicsit szerencsétlenül.

- És most ő hol van?

- Mindjárt itt lesz, biztos vagyok benne!- bólogattam- De el kéne kapni a csirkét, mielőtt messzire megy!- néztem a holdfényes kis útra a házak között.

- Rendben… menjünk!- sóhajtott, de mielőtt egy lépést is tehettem volna, azonnal visszahúzott, mert a ház főkapujában két ember jelent meg.

Yong Gi és, egy nagyobb darab alak, elég díszes ruhában. Lehet, hogy a bíró lenne? Ahogy elnéztem elég kedélyesen beszélgettek, legalábbis Yong Gi testtartásából ítélve nagyon fesztelen volt. Hallottam, hogy mögöttem Dong Ju felszisszen, ezért kérdőn néztem hátra.

- Ez az ember Hui Bin úrnő oldalán áll!- súgta alig hallhatóan, mire összerezzentem, és visszanéztem a beszélgető párosra. 
Nem, az nem lehet... Yong Gi nem... nem hazudna...
Azonban a csirkém ebben a pillanatban rohant feléjük, ami megszakította a diskurálást, és a mi irányunkba kapták a fejüket, amiért kénytelenek voltunk visszahúzódni a fal mögé. Kicsit döbbent ábrázatom lehetett, mert a mellettem lévő férfi kicsit megrázott.

- Figyelj, nem akarom, hogy Yong Gi tudja, hogy itt voltam, biztos megfojtana, amiért utána néztem, de… ne vonj le rossz következtetéseket ebből, rendben? Csinálj úgy, mintha semmit nem láttál volna. Beszéljünk a táborban!

- Rendben!- leheltem ajkaim közül- De...- ragadtam meg a karját- Ugye nincs semmi gond?

- Reméljük!- szorította meg a kezemet bátorítóan, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan is tűnt el. Pár másodpercre rá, meg megjelent Yong Gi, ölében tartva a csirkét.

- Itt vagy!- mosolyodott el, mikor meglátott, én viszont sajnos a gonosz hangnak a hangját hallottam magamban, hogy mi van ha Yong Gi… 

Mégis, ki ez a fiú?

- Mi tartott eddig?- kérdeztem, kicsit vékonyabb hangon, mint beszélni szoktam.

- El kellett bújjak, mert valaki kijött a hátsó kertben. Csak most tudtam átmászni a kerítésen… Ő hozzád tartozik, ugye? Szép darab...- vigyorogva átadta a csirkét, és meg kissé remegő kezekkel vettem el. Miért hazudik?

Yong Gi… te ugye nem… nem akarsz elárulni! Benned bíztam eddig, ne kelljen csalódnom benned.

- Értem…- mondtam halkan, ajkamba harapva.

- Valami baj van?- nyúlt az állam alá, hogy felemelje a fejemet, de érintésétől kicsit összerezzentem.

- Csak… - nyeltem egyet, majd elnyomtam magamban a bizalmatlanságomat- Azt hittem, hogy el fognak kapni! Azt mondtad, hogy nem lesz semmi gond!- ütöttem a mellkasára, a szabad kezemmel tettetett játékossággal, ne tűnjön fel neki, hogy milyen feszült vagyok.

- Bocsáss meg!- mosolyodott el- Én sem számítottam rá… De a csirke megvan. Ha hazamegyünk, akkor megpucolhatod, és megfőzzük!

- Hogy pucoljam meg? Te normális vagy? Megölni nem lenne szívem!- tiltakoztam.

- Hogy akarod akkor megenni? Míg mozog?

- Akkor inkább sehogy nem eszem meg… ha nekem kéne végeznem vele, akkor inkább vega lennél… tudod… csak zöldségeket ennék!- nevettem fel zavartan.

- De akkor most mit csináljunk vele?- vakarta a fejét a fiú. Már megint olyan ártatlannak tűnt...

- Kim mama?

- Elárulna minket, hogy ellógtunk… valamiért sosem kedvelt engem… azt mondta, hogy nem tetszik neki a képem… De tudod mit, hazáig eldöntjük. Csak menjünk vissza. Aludnod is kéne még valamit!- simított végig az arcomon, mire ledermedtem.

A fejemet elöntötték a kétes gondolatok. Miért beszélt Yong Gi Hui Bin úrnő emberével? Miért hazudott róla? Miért hozott ide? Pont ide? Miért kedves velem?

Számtalanszor hangoztatta, hogy az ő családja tisztességtelen. De mivel az egyenes és határozottan királypárti Seon Joon legjobb barátja volt, eszembe sem jutott kételkedni benne sosem. És mindig őszintének tűnt...

Így most csak bámultam rá, néztem, ahogy két keze közé véve az arcomat egyre közelebb hajolt, alig pislogva, pont úgy, mintha meg akarna csókolni.

- Yong Gi!- suttogtam döbbenten, és kissé ijedten, mire egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában, már alig centikre az arcomtól.

Talán ha a saját koromban találkozom vele, és nem kételkedek abban, hogy egy oldalon vagyunk-e, akkor hagyom, hogy lecsökkentse a távolságot, de hirtelen észbe kaptam, és elfordítottam a fejem, így ajka csak az arccsontomat súrolta, kis bizsergést hagyva maga után.

- Mi Ra...- kezdte volna, de nem akartam, hogy tovább mondja.

- Csak menjünk most haza!- mondtam halkan, és nem is mertem az arcára nézni, csak elindultam arra, amerre a lovat hagytuk, magamhoz szorítva a csirkét, akiről lassan úgy éreztem, hogy az egyetlen, akiben megérné teljesen bíznom…

*

A visszafelé vezető út csendben telt, de a hallgatás nem kellemes, hanem feszült volt, rendkívül zavarban voltam.

De valamiért mégsem lepett meg, mikor a lovat megállította, és megköszörülte a torkát.

- Meg kéne beszélnünk…- kezdte.

- Mit?- tettetem az értetlent.

- Hát… - vakarta meg a tarkóját, legalábbis így éreztem, nem mertem hátranézni- Ami történt…

- Semmi nem történt- fordítottam hátra a fejemet végre.

- És miért nem?- nézett mélyen a szemembe.

- Mert… fogalmam sincs, hogy pontosan ki vagy te!- böktem ki, és félretettem minden intelmet, amit Dong Ju mondott- Figyelj Yong Gi, válaszolj őszintén, rendben? Te… igazából…- ekkor azonban éreztem valami furcsát, ami nem volt rendjén- Te is érzed?- lettem rémült szempillantás alatt- Mi ez a szag?- szagoltam bele a levegőbe, amitől az oromban még jobban beleszökött az égett szag.

- Jó ég!- suttogta, mikor ő is megérezte, majd ismét megragadta a derekamat, és azonnal irdatlan tempóra ösztökélte az állatot. Két perc múlva ott is voltunk a tábornál. Illetve… ahol a tábornak lennie kellett volna. A faépületek vörös lángban álltak, az enyhe szél is messzire vitte a pernyét. A katonák igyekeztek a pataktól hozott vízzel oltani, de egyenlőre nem tűnt sikeresnek a harcuk a lángok ellen. Mindenhonnan kiabálás hangja hallatszott.

- Mi folyik itt?- tátogtam, majd leugrottam a lóról, még a tyúkot is elejtve azonnal Seunghoz rohantam, akit megláttam.

- Seung!- ragadtam meg a ruháját, mire kiejtette a kezéből a vödröt.

- Mi Ra! Te itt vagy? Hol voltál, te komolyan…?

- Ez hosszú, de most értem vissza! Mi történt?

- Felgyulladt a tábor, nem tudjuk, miért, és… csak terjed… Nagyjából mindenkit sikerült kimenekíteni, de… akadt pár áldozat!- mondta feszült hangon. Nagyot nyeltem, és végignéztem a tömegen.

- Hol van Seon Joon?- kérdeztem, mert őt sehol nem láttam. Most az sem érdekelt, hogy lehagytam a rangját. Feltűnt, hogy vonakodik válaszolni, mire megráztam.

- Hol van?- szinte visítottam a kérdést, mire egyenesen a szemembe nézett.

- Odabent! Azt hiszi, hogy bent ragadtál… téged keres.

 

*Joseon csak az alliterálás miatt íródott most itt Csoszonnak