6. fejezet

/Sziasztok! Nem igazán akarok magyarázkodni, mert nem tudnék mit felhozni... Lényeg, hogy most már igyekszem majd rendszeresen frissíteni :) Ha pedig hozzáfűznivalótok van, nem tetszik valami, írjatok nyugodtam, mert úgy tudom én is csak, hogy hogyan csináljam :) Szóval ne rejtsétek el a véleményeteket. Remélem még nem felejtettetek el! :)/

6. fejezet

Három számkivetett

산중에 책력없어 절 가는 줄 모르노라

꽃피면 봄이오 잎지면 가을이라

아희들 헌 옷 찾으면 겨울인가 하노라.

Nincs naptár a hegyekben, nem számolom a napokat.

Virág nyílik: tavasz van, levél hullik: itt az ősz.

Gyerekek, ha ruhát koldulnak dideregve: ez a tél.

 

 - Fogalmad sincs, mikről beszélsz…- morogta mérgesen Seon Joon a hosszas monológomra, miután pár másodpercig csak bámult rám, és szerintem próbálta megemészteni mindazt, ami elhagyta a számat. Pedig már azt hittem, enyém lehet az utolsó szó...

- Dehogynem… Nem tudom, ki vagy te… és nem tudom, kik akartak végezni veled, és elvinni engem, ott az erdőben, de nem is fontos. Itt senkit nem tekintek…cimborának…- ráztam a fejem, kicsit elmosolyodva.

- Persze, hogy nem tudod… lehet, hogy a jövőből jöttél, de ott honnan tudnák biztosra, hogy ebben a korban mi történt. Hisz valószínűleg egyetlen egy ember nem maradt, aki ezt elmesélhetné… Háromszáz év hosszú idő. Hosszabb, mint azt gondolnád…- ellépett tőlem, és el is eresztett- Nem fogok kárt tenni benned, bármennyire is kierőszakolnád ezt magadnak. Nem foglak egyenrangúként kezelni, de megvédelek, mindentől, megígérem. De ahogy te is mondtad… nem érted, hanem az országomért. Nekem te nem jelentesz semmit, de ha bármi szereped is van az ország sorsában, hát hálás leszek érte. Addig pedig… itt hagyom neked Yong Git, hogy vigyázzon rád. Valószínűleg egy két napot igénybe vesz a dolgom a fővárosban… de senki nem fog rád találni itt, legalábbis nagyon remélem. Yong Git kioktattam, hogy mit tegyen gond esetén. De ne hagyjátok el a kolostor területét, megértetted?

- Be akarsz zárni…?- tártam szét a karom hitetlenül nevetve.

- Akkor bevetettelek volna a pincébe- sóhajtott- Megbízok benned, hogy nem kevered magad nagyobb gondba, mint amiben eleve vagy.

- Jó, menj… nem nagyon fogsz hiányozni- vontam vállat, közben éreztem, hogy valamelyest lenyugodtam. Hiába kellett volna aggódnom, hogy kettesben vagyok este későn, vagyis korán, ezzel a férfival.

- Mindjárt gondoltam- horkantott fel, majd mintha egy pillanatra elgondolkozott volna, de az övéhez nyúlt, és levett onnan egy kis tokba zárt tőrt- Tedd el, szükség esetére. Kérd meg Yong Git, hogy tanítson neked valamilyen fogást… bár… talán tudsz is valami a harcművészetekről.

Ó, ha tudná…

- Igen, odahaza tanultam még- forgattam meg a tőrt a kezemben- Ne aggódj!

- Ki aggódik?- köszörülte meg a torkát, majd kihúzta magát- Ideje indulnom.

- Senki nem tart vissza!- húztam az orromat.

- Hálátlan kölyök…- morogta, majd elsétált mellettem, elsodorva a vállamat is. Eléggé fájt is, hisz eleve az volt bekötve, de csak ajkamra haraptam, és lenyeltem a szitkomat. Ekkor jutott eszembe valami, így utána futottam.

- Hé, Seon Joon!- ragadtam meg a karját, amit csak egy morgással vett tudomásul.

- Seon Joon parancsnok!- javított ki.

- Franc fog itt a rangoddal dobálózni…- forgattam a szemem, majd legyőztem a büszkeségemet, hogy egy nagyot nyeltem- Hozz nekem egy ruhadíszt, ha megint azon a piacon jársz! Olyan szépek! Nem is tudtam megnézni őket a legutóbb. Ennyi vigaszdíjat igazán megérdemlek mindazért, amit eddig tettél velem. Végül is egy napon keresztül végig megaláztál...

- Hogy ajándékot hozzak? Vigaszdíjat? Neked? Még mit nem! Örülj neki, hogy még a nyakadnak van értelme- nevette el magát hitetlenül- Na vigyázz magadra! És ne fordulj fel, mire visszajövök!- majd a közelben, már felnyergelve álló lovához sietett, és a hátára pattant, de még visszafordult, gúnyos, és egyben kaján vigyorral is.

- Ó, és igaz, Mi Ra kisasszony… Többet ne… ne viseld azokat a ruhákat, amikben ide érkeztél. Mert ez esetben nem tudom a biztonságod garantálni… Már ha érted, mire gondolok!- majd elvágtatott.

- Nem, nem értem, kérlek, tarts egy szexuális felvilágosító órát, és még egyet a női elnyomásról. Ez totál gáz…- tártam szét a karom tehetetlenségemben, de már a senkinek beszéltem.

Nekidöntöttem a hátamat az épületnek, ami mellett álltam, és addig hallgattam a ló dobogást, ameddig azt el nem nyelte az erdő.

- Meddig kell nekem itt maradnom?- suttogtam a csendnek, nem számítottam rá, hogy valaki válaszolni is fog.

- Ameddig az, aki életünk medrét ássa, vissza nem tereli az életed a megfelelő járásba- bevallom, annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet, miközben fejem a hang forrása felé kaptam.

- Da Ya?- pislogtam rá- Te meg hogyan...?

- Szerintem az egész környéket felvertétek!- mosolyodott el a lány. Jobban megnézve, nagyon szép arca volt. Nem egy szokásos arc, de szinte sugárzott.

- Sorry!- tettem fel megadóan a kezemet, de erre csak pislogott rám- Ah… nehéz hozzászokni, hogy errefelé más a szleng…- ráztam a fejem- Szóval bocsi. Nem igazán bírjuk egymást Seon Joonnal.

- Majd megérted, hogy ő milyen. Nagyon… rendes férfi…- bólogatott.

- Csak nem tetszik neked?- sandítottam rá. Hisz úgy megakadt a rendes szó előtt, mintha mást akart volna mondani.

- Hogy ő? Mégis, hogy mernék bármi ilyesmit érezni egy olyan iránt, mint ő…- fordult el.

- Előttem semmit nem kell eltitkolni. Nincs közöm hozzátok, és el is felejtem ezt a világot, mihelyst elhagyom… Tőlem nem kell tartanod!- mondtam, mire megtorpant.

- Hogy tudsz ilyen könnyelműen fogalmazni. A kimondott szavaknak súlya van!- lassan visszafordult felém- Fogalmad sincs, milyen ez a hely. Ha igazán megismernéd, nem tudnál innen elszabadulni… Nézd, én, azért ami vagyok ki vagyok vetve a társadalomból. Engem bűntelenül megölelhetnének. Senkit nem érdekelne. Mégsem megyek el. Mert valami ide kötött. Akarod látni?- lépett közel hozzám.

- Mégis, mi az?

- Gyere, és nézd meg! Elég jól vagy hozzá? Sétálnunk kell!

Kezemet a derekamra szorítottam. Azért keltem fel, mert szétesett a fejem, és vizet akartam inni.

- Be kell vennem egy gyógyszert. Hozol nekem inni valamit? Aztán mehetünk…

- Hamar elfelejtetted a parancsnoknak tett ígéretedet- fonta karba a kezét, kis mosollyal.

- Ó, ez beugratás volt? Nézd, ebben az embertelen órában nemhogy az emberek, de még az állatok is alszanak. Nincs mitől félnem… De ha nincs is olyan hely…

- Dehogynem van. Hozom a vized!- mosolygott, majd elfordult. Te jó ég, mióta Seon Joon elment, a lány sokkal akaratosabb lett, persze nem elviselhetetlenül. Vagy csak azért volt olyan nagyon hiper-szuper kedves, mert épp nem tudták, hogy megmaradok-e?

A szobámba siettem a gyógyszeremért, szerencsére volt még a dobozban pár szem, a tőrt letettem a táskámba, és erősen megkötöttem a conversem cipőfűzőjét.

 Igen, legalább ez emlékeztetett rá, hogy én nem ide való vagyok. Da Ya egy kis tálkában hozott nekem hűsítő vizet, amivel le is húztam a kis gyógyszert.

- Biztos jól leszel? Azért nem olyan rövid az út…- na tessék, visszatért az aggodalmas énje...

- Látni akarom, mi köt téged ide. Mutasd meg!

- Akkor kövess!- intett a fejével, majd elindult az épületek között , arrafelé, amerre a legmagasabb szentély volt. Megint felmentünk azon a lépcsőn, itt meg kell említenem, hogy a sötétben majdnem pofára estem az egyenetlen kövekből kirakott lépcsőn, de nem mentünk be a szentélybe, hanem megkerültük. Mögötte a hegyoldalban volt a keskeny ösvény felfelé.

- Hegyet akarsz mászni?- nyílt tágra a szemem, mire mosolyogva felém fordult.

- Te voltál kíváncsi!

- Igaz…- bólogattam- Menjünk, ma már amúgy sem tudnék visszaaludni.

- Helyes!- majd ismét előre fordult, és haladtunk némán tovább. Nem volt annyira meredek, hogy ne bírjuk ki az utat, de így is elég megerőltető volt, hisz még nem épültem fel közel sem teljesen. Ezek után már kíváncsi voltam, hogy mit akar mutatni Da Ya. Eszembe jutott az arca, ahogy tagadta, hogy tetszene neki a parancsnok. Egészen biztos voltam benne, hogy titkon gyengéd érzések kötik hozzá. Már ha vele kedves. Ha velem kedves lenne, biztosan én is hamar beleszeretnék egy ilyen emberbe. Jól néz ki. Jól szituált. És gyilkos a mosolya. Kell ennél több? De a modora… Ez egy tapló.

Nyilvánvalóan amúgy sem lehetnének együtt a társadalmi eltérés miatt… Ez elég szomorú, hogy ebben a korban ez ment. Bár ha jobban belegondolunk, manapság is ritka a gazdag herceg-cselédlány összeállítás. Csak a filmekben gyakori motívum…

- Mennyit kell még menni?- kérdeztem úgy egy fél óra múlva, mikor némán haladtunk. Valamiért Da Ya semmilyen témát nem hozott fel, látszólag gondolataiba merült. Így nem akartam megzavarni, bár ki akartam faggatni a sámánságáról. Eddig nem tett semmi megbotránkoztatót, amitől félnem kellett volna. Olyan volt, mint egy átlagos lány… Vagyis nyilván ilyenek az átlagos lányok Joseonban.

- Már csak pár perc. Jól vagy?- nézett rám aggódva. Ez a folytonos aggódás... bár nem voltam kicsattanva az egészségtől, mégsem panaszkodtam.

- Hát a cipőm kényelmesebb, mint a tiéd…- néztem a szalmából font lábbelire, amiben a lány menetelt.

- Itt mindenki ilyenben jár, aki nem teheti meg, hogy virágos selyemcipőt vegyen… De a te lábbelid… különös…

- Ez a legátlagosabb viselet… még jó, hogy nem magassarkúban jöttem- motyogtam az orrom alatt- De ha igazán kíváncsi vagy, akkor… ahh!- szökött ki egy nyögés a számból, be sem tudtam fejezni a mondatot, mert felértünk az ösvényen. A hegycsúcson voltunk. És elém tárult a látvány.

Keleten már a nap narancssárgásra festette az ég alját, így ebben a fényben nézhettem körbe.

- Da Ya, ez…

- Ez a hazánk…- terült el egy mosoly az arcán. Csodálkoztam is, minek van oda egy olyan országért, ami ennyire kitaszítja magából. De nem az én tisztem volt megítélni.

A hegy tetején voltunk. A közelben voltak még magaslatok, de messzire el lehetett látni, és…

- Az a tenger…- motyogtam,, ahogy a távolban fodrozódó víztömeget néztem, majd megfordultam. Lehetett látni a kolostor helyét is. Az is elég magasan volt a hegyen, ezért nem kellett annyit jönni nekünk. Én öntudatlan voltam, mikor ide kerültem, így ezt nem érzékelhettem.

Még távolabb a város látszott. Hanyang… az egykori Szöul. Kis, egyforma szalmatetős házak a szegényeknek, pár kivillanó cserepes ház, ami a gazdagoké…

- Ez az, amit sosem lennék képes itt hagyni…

- Ez csodálatos…- motyogtam, és egy percre lehunytam a szemem, hogy felidézzem a mostani helyzetet, és ajkamba haraptam- Örülj neki, hogy nem az én időmben élsz…

- Miért?- nézett rám a lány érdeklődve.

- Ott már ez nincs meg…

- Mi nincs meg?- lett a hangja kicsit élesebb.

- Ez a látvány. Megvan a hegy, a város, a tenger, a Han folyó… De… az egész beépült. Felhőkarcolók, autópályák, gyárak… az Incheon reptér… Rá sem ismernél… el sem lehetne látni odáig. Elég nagy a légszennyezés is, azért mégiscsak Szöulról beszélünk…

- Olyan dolgokat mondasz…

- Igaz… te nem tudhatod…- mosolyodtam el kényszeredetten.

- Tönkreteszik az országunkat?- a lány szemében már majdhogynem könny csillogott, így hiába futott végig az agyamon, hogy még a Koreai-félsziget előtt ott a japán megszállás, a koreai háború, majd a feloszlás... nem tudtam neki ezt mondani.

- Ugyan már!- legyintettem- Joseon a mai napig egy fényesen tündöklő csillag!

- Esküszöl?- tartotta kisujját.

- Így van!- bólintottam, majd beleakasztottam- Da Ya… Hány éves vagy?

- Idén húsz…- felelt.

- Idősebb vagyok nálad… Fogadj meg egy jó tanácsot. Sose hagyd, hogy… Téged ne rontson meg… a világ!- fejeztem be. Igen, ez volt, ami megfogalmazódott a lányt nézve. Nem ismertem. Ő sem engem. De valamiért ha rá néztem, az jutott az eszembe, hogy semmit nem tud a világról. Főleg, ha egész életében itt élt. A kolostorban. Ez a lány elveszne, ha egyedül kéne tennie valamit. Vakon hisz abban, amit mondanak neki. Megvezethető… átverhető… ártalmatlan… ártatlan… Legalábbis ebben a pillanatban szentül meg voltam erről győződve.

- Miért mondod ezt?

- Ha esetleg kikerülnél a kolostorból, az esetben.

- Nem hinném, hogy el fogom hagyni a kolostort… nem lenne biztonságos. A testvérek befogadtak, bár van nekem ez a fura… betegségem. Hálás vagyok. Elég nekem innen látni a világ többi részét. Ez az egyetlen, amit nem vehetnek el tőlem. így te se becsüld le ezt a helyet. És az itteni embereket.

Félrebiccentettem a fejemet.

- Hát legyen… Segíts nekem. Nem tudok erről a helyről sokat.

- Ígérem, mindenben segítségedre leszek, bár én sem… ismerek olyan sokat, mint a többiek… De ha visszamentünk, Yong Gival majd elmagyarázzuk a legfontosabb dolgokat.

- Rendben!- sóhajtottam egyet, majd leültem a földre, és hanyatt vágtam magam, úgy bámultam felfelé az egyre színesedő égre. A lány követte a példámat, és csak így feküdtünk egymás mellett némán.

- Lekésted!

- Micsodát?

- Akit nem lett volna szabad… ajj, te lány, mit fogsz tenni?

- Egy szót sem értek…- ráztam a fejem.

- Persze, még nem… Még nem. Azt hittem, egy apró remény van rá, hogy ne késd le itt… Így nehezen maradhatsz életben.

- Miről beszél? Magánál van? Én is ittam most, de nem hinném, hogy…

- Utálni fog, tartani fog tőled, nem fog úgy viselkedni ezért, ahogy viselkedett volna, ha nem késed le.

- Egy napja vagyok itt, semmit nem késtem még le…

- Van, amit nem tudhatsz… Csak készülj fel, hogy találkozol vele… és el is fogod veszíteni. De utána tudni fogod, mit keress. Ennek meg kell történnie, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba, és mindenki megkapja, amit kell. Tudod, nem kellett volna lekésned, akkor nem kerültél volna ekkora veszélybe. Ismered a Tarot kártyát? Vedd úgy, hogy te vagy a Botok hercege. Akivel most a sors összehoz az a Kardok hercege lesz. Remélem tudod, hogy ez mit jelent!

- Fogalmam sincs…- motyogtam.

- Nézz utána… van még pár napod, mielőtt elkezdődik. Csak egy dolgot tarts észben: Nem mindig azért kell küzdeni, amiből neked hasznod lesz, hisz ki tudja, mikor hova sodor a szél… Senki nem lesz kétszer ugyanaz odabent…

Valamiért ez jutott eszembe. Olyan furcsa volt az a nő. De mégis… valamiért összhangban volt azzal, amit mondott a szerzetes a kolostorban.

- Ennek nem így kellett volna történnie…

- Mit jelent ez?

- Azt hiszem, nem is olyan sokára meg fogod érteni, hogy miért kellett ide jönnöd. Én ne mondhatom el. Kérlek, légy türelemmel…

- Akkor azt mondja el, hogy miért kell itt lennem.

- Tenned kell valami fontosat itt. Valaki más helyett, aki idő előtt meghal…

- Ez valamiféle jóslat?- lettem ideges.

- Bízz a szavamban! Hidd el, ha végeztél a dolgoddal, hazamehetsz…

Itt mindenki csak rébuszokban beszél az életemről, és a sorsomról? Te jó ég, ha ezt elmesélném NaYoungnak, egészen biztosan kiröhögne. Szinte láttam magam előtt a kacagástól kicsordult könnyét. Kár, hogy nekem nem volt ilyen mulatságos.

A hegyen megvártuk a napfelkeltét, míg világos lett, majd Da Ya felállt a földről.

- Ideje mennünk.

Biccentettem, és feltápászkodtam.

- Mióta ismered Seon Joonékat?- törtem meg a már vagy tíz perces néma csöndet, miközben lefelé sétáltunk.

- Már… nagyon régről. Először Yong Gival találkoztam, aki éppen erre csatangolt… Én hat éves korom óta élek itt. Akkor lehettem… nyolc éves. Ő tizenkettő. Azt hitte rám, hogy fiú vagyok először… eléggé fiús lány voltam. Így összebarátkoztunk. Aztán a többiekkel is. Ők már születésüktől egy levegőt szívtak szinte. Elválaszthatatlanok. Teljesen más, mint a három férfi, mégis… felborulna a világ egyensúlya, ha egymás ellen fordulnának.

- És Seon Joon… Ő…

- Hogy miért ilyen veled? Mert te… más vagy.

- És ettől most jobban kéne magam érezni?- horkantottam fel.

- Jó értelemben vagy más…- állt meg, és félrebiccentette a fejét- Talány vagy neki, hisz még egy ilyen nő errefelé nincs, és tudod, elárulok neked még egy titkot… Mikor Seon Joon még MaeHwa…- itt elakadt, és elkerekedett a szeme, majd a következő pillanatban a szívéhez kapott, és hirtelen nagyon gyorsan kezdte kapkodni a levegőt. Legutóbb akkor láttam ilyet, mikor a metrón egy lánynak epilepsziás rohama volt.

- Da Ya! Jól vagy?- akartam azonnal megragadni a vállát, de elhúzódott, és furcsán remegni kezdett.

- Ne érj hozzám! Most menj el… - mondta elhaló hangon.

- Dehogy hagylak itt, mikor így…

- Azt mondtam menj!- kiáltott, szinte visított rám, majd a következő pillanatban a térdére esett, összegörnyedt, és elég fájdalmasan felnyögött.

- Da Ya…- suttogtam, majd eszembe jutott valami- Csak egy kicsit várj! Idehozom Yong Git!- majd sarkon fordultam, és olyan gyorsan, amennyire csak tudtam elkezdtem rohanni. Bár az oldalam eléggé fájt, valamiért pánikba estem, hogy a lány ott szenved, és nem tudok rajta segíteni. Szerencsére már nem voltunk messze a kolostortól, de így is eléggé kifulladtam, mire odaértem. Lerohantam a kis lépcsőn, a szentély előtt, és az egyik épület mögött pont akkor bukkant fel a fiú.

- Yong Gi!- kiáltottam fel, mire döbbenten rám kapta a fejét. Olyan hirtelen fékezett le, hogy nekirohantam, majdnem felborítva. Megragadta a karomat, és kicsit eltolt, hogy a szemembe nézzen.

- Mi Ra-ssi! Már mindenhol kereste…

- Da Ya!- vágtam a szavába- Da Ya… rosszul… lett… összeesett- lihegtem- Segítened… kell…! Menjünk!- ragadtam meg a kezét, és húztam volna vissza a hegy felé, de ő egy centit sem mozdult, sőt, visszarántott, hogy ismét nekicsapódtam.

- Kérlek, Yong Gi!- néztem fel a tanácstalan szemébe.

- Nem tudunk neki segíteni…- mondta lassan.

- Mi az, hogy nem tudunk? Segíteni kell neki, mi van ha…?

- Da Ya nagylány már, megoldja. Na gyere!- akart húzni az ellenkező irányba.

- Hogy mi? Ezt ennyivel elintézed? De hát…?

- Nézd, Mi Ra! Nem tudom enyhíteni a fájdalmát. Nem tudom, mit kéne csinálni. Nem szereti, ha ilyenkor látják. Nem tudom, hogy ilyenkor… mit lát, ez… neki ez a sorsa! Kérlek, értsd meg, mi nem segíthetünk… Nem tehetünk semmit.

- Hogy… mit lát?- döbbentem le, és egy percre még a szerencsétlen fiú karjának rángatását is abbahagytam.

- Együnk… közben elmondom!- ajkamba haraptam, mire kezével a számhoz nyúlt, és kihúzta az ajkamat a fogam alól, amivel meglepett- És is aggódom érte, hidd el…- majd megfogta a karomat, és húzni kezdett egy eddig nem látott helység felé, ami nyilvánvalóan a konyha volt. Edények voltak mindenütt, az egyik sarokba pár zsák, nyilván valamilyen gabonaféle…

És ott már, egy kis asztalkán állt két tál rizs.

Leült az egyik oldalra, és intett, hogy üljek vele szembe.

- Da Ya… már mondtuk, hogy sámán. Tudod, ez mit jelent, igaz?

- Igen… nyilván hasonló, mint a magyar őstörténetben a táltos…- gondolkoztam el.

- Ő az, aki összeköti a világokat az ősi hit szerint. A felsőt, a miénket, és az alsót. Egy közvetítő. Akit az emberek felkeresnek, ha a szellemeknek és isteneknek akarnak üzenni, az pedig a révülései közben közvetít.

- Igen, ez világos.

- A sámánok vagy öröklik ezt a… dolgot, vagy elkapják a sámánbetegséget, és így lesznek sámánok… Azonban Da Ya… egyikbe sem tartozik. Sokan megkérdőjeleznék azt is, hogy sámán-e egyáltalán. Ő… nem örökölte, de… nem is kapott sámánbetegséget. Így született. És ő… nem halt bele abba, hogy nem teljesíti feladatát, mint általában az ilyen mudangok… így hívjuk errefelé a sámánokat. Da Ya harcolt ez ellen. Voltak… látomásai. Néha egyszerűen rájön egy roham, és olyan dolgokat lát, amit mi sosem leszünk képesek. És ő… ezeket szinte senkinek nem mondja el. Nem áll a közösség szolgálatában, ez az olyan különleges benne.

- Senkinek nem mondja, mit lát?- csodálkoztam, és kezdtem érteni, miért nem tudunk segíteni a lánynak.

- Már próbáltuk kihúzni belőle, de ilyenkor teljesen megváltozik. Hideg lesz, mint a jég, és csak elfordul. Így nem tudhatjuk.

- De akkor mi értelme a látomásainak, ha egyszer az lenne a feladata, hogy közvetítsen.

- Ezt csak ő tudhatja…- kanalazott egyet a rizséből.

- De annyira fájt neki… Láttam az arcán!- gondolkoztam el.

- Tudom, én is láttam már. Néha előre érzi, olyankor direkt felmegy a hegyre. Nem szereti, ha valaki megsajnálja. Így leplezi a fájdalmát. Éppen ezért ne csinálj semmit. Ez most kegyetlenségnek tűnik, de… majd megérted.

- Kívülről nem tűnik ilyen erősnek…

- Már meg ne sértődj, de te sem tűnsz annak… Most pedig egyél.

- Értettem…- megráztam a fejem, és próbáltam elhinni a dolgokat a fiúnak, hogy kiűzzem a fejemből a szenvedő Da Ya arcát. Bíztam ennyire Yong Giban, ha valóban barátok voltak, nem hagyta volna a lányt szenvedni- Amúgy nincs valami húsféle?- néztem szét.

- A kolostorban nem esznek húst!- nézett rám úgy, mintha egy ilyen alapvető dolgot nem tudtam volna.

- Oh… akkor mi az átlagos étrend?

- Reggel rizs, ebédre rizs, vacsorára rizs…- felelt mosolyogva.

- Fő a változatosság!- sóhajtottam, majd bekaptam a pálcikámmal a rizst.

- Amúgy pedig…- váltott a hangja hirtelen szigorúra- Ne merd még egyszer elhagyni a kolostort, mert akkor engem Seon Joon megnyúz.

- Sosem tudja meg!- forgattam a szeme- És amúgy is, csak a hegycsúcsra mentünk. Ráadásul pont a múltkor mondtad, hogy mivel ősöreg barát, sosem bántana…

-  Nem érdekel. Ezúttal mindenhez az engedélyemet kell kérned.

- Jézusom, nem vagyok már öt éves.

- Mi az a Jézus…?

- Tudod mit, nem most tartok neked teológiai kurzust- kanalaztam tovább a rizst.

- Semmit nem magyarázol el.

- Mert felesleges lenne tudnod olyan dolgokról és fogalmakról, amik itt még nem… léteztek- ráztam a fejem.

- Pedig kíváncsivá teszel- biccentette félre a fejét, és nézett a pillái alól. Látszólag befejezte az evést, mire én is letettem a pálcikámat. Már tele voltam a rizzsel.

- Hjá, direkt nézel ilyen csábosan? Engem nem hat meg…

- Dehogynem… lassan nem is tudsz majd rám másképp nézni, mint a férfira, akiért megőrülsz…- mosolygott féloldalasan, majd megfogta a kezemet, hogy felhúzzon ültemből, felkapta a kalapját és kiléptünk a helyiségből.

- Hogy lehet ekkora arcod?- nevettem fel, és kikaptam a kezéből a fejrevalót, és poénból a saját fejemre illesztettem- Miből van ez?- kérdeztem.

- Lószőr- felelt, és megigazította a kalapot, majd össze is kötötte az állam alatt- Jól áll!- vigyorgott rám. Biztos voltam benne, hogy csak a lábamról akar levenni ezekkel a gyönyörű mosolyokkal, de bevallom, félig sikerült is neki.

- Legyen. Ha ismerteted velem a jelen kor problémáit és politikai helyzetét, valamit azt, hogy ki akarhat ártani nekem… akkor megengedem, hogy játssz egy kicsit a Candy Crush-ommal.

- A mivel?- értetlenkedett megint.

- Ez egy nagyon misztikus dolog, amit csak a beavatottak kaphatnak meg nálunk. Úgy hívják, hogy telefon… smartphone. Beavathatlak, ha titokban tartod!- hajoltam közel a füléhez.

- Megígérem!- csillant fel a szeme. Elvigyorodtam, és bár nem volt tétje, hogy így átverem, hisz ellenőrizni nem tudja, mégis egy kicsit jó érzés volt. Ha már itt ragadtam, legyen valami szórakozásom. És ez most történetesen az volt, hogy egy huszonnégy éves férfit behülyítek.

Lépteket hallottam a hátunk mögött, és láttam, hogy Da Ya közeledik, sápadt arccal, hatalmas nagy sötét karikákkal a szeme alatt. Máris vége lenne? Ránk nézett egy pillanatig, majd száját összeszorítva gyorsan elsietett a másik irányba. Most mérges lenne, amiért ott hagytam? Vagy csak szégyenli, hogy így láttam?

Azonnal utána iramodtam volna, ha Yong Gi nem fog ismét vissza.

- Ne! Most hagyd. Hagyd, hogy ő közelítsen. Úgy láttad őt, ráadásul ilyen csekély ismeretség után, ahogy nem szokták. Hagyd, hogy megnyugodjon… most kicsit bezárkózik… ki tudja, ma mit látott. Addig gyere velem- húzott  a kolostorba vezető út felé.

Igyekeztem kizárni a fejemből Da Yat, és egyedül Yong Gira koncentrálni.

- Eddig te problémáztál, hogy nem mehetek el.

- Ötven métert, ha megyünk!- nevetett, majd sietett is tovább. A közelben egy kis patak csordogált, mellette egy nagyobb szikla állt. Az egyik oldalról könnyen fel lehetett mászni. Ő ment előre, majd nyújtotta a karját, hogy felsegítsen. Mikor mindketten fent ültünk, ő felsóhajtott.

- Mit is akarsz először tudni?

Egy fél percig gondolkoztam, míg összeszedtem a gondolataimat.

- Szóval Sukjong király uralkodik. 1701 van. Sukjong felesége…

- Inhyeon királyné.

- Igen, és vannak ágyasai, az egyiket láttam… HuiBin?

- Igen, ő a legveszélyesebb. Egyszer már majdnem kitúrta Inhyeon királynét. Besározta, így száműzték. De nem is olyan rég a király visszahívta. Így ő megint háttérbe szorult. De az a nő veszélyes. Nem számít neki senki. Barát, rokon... ő ellene fordul bárkinek, aki az útjában áll. Az a nő... egy gyönyörű gyilkos...- súgta halkan. Nyilván nem illik ilyesmit hangoztatni errefelé.

- Hogy lehet ekkora hatalma egy nőnek a palotában?

- Hogy egy egész politikai frakció áll mögötte. Van a Soron és a Noron párt. A Noron párt áll Inhyeon királyné mellett, a Soron pedig Hui Bin úrnő mellett.

- És a király?

- Ő mindig másikon… Csak így tudja átvészelni a frakcióharcokat…

- És melyik oldal… a jó?

- A jó?- nevetett fel- Talán egyik sem. Nézd, én nem vagyok nemes, hogy bármit is mondhatnék erre. Csak egy kereskedő fia, akinek bejött az élet.

- Értem…

- De jelenleg Sukjong király a Noronok mellett áll. Ez nem tetszik az úrnőnek. Ha esetleg tudja, hogy itt vagy, akkor biztosan ő küldte rátok azt a két katonát. Bár… nem valószínű. Ő biztosabbra menne. Akkor már nem élnétek... Vagyis te már biztos náluk lennél...- rázta a fejét.

-  Szép kilátások- sóhajtottam- Te ha nem is vagy egyik párton… Seon Joon vagy Dong Ju?

- Mindketten a Noron párt tagjai… Vagyis a szüleik. Így ők is.

Erre kicsit megkönnyebbülten felsóhajtottam. Valamiért Inhyeon királyné tűnt a szimpibb oldalnak, még ha nem is láttam.

- Én pedig- folytatta- Ott vagyok, ahol a pénz!- tisztán éreztem a szavában a gúnyt, ahogy ezt kiejtette, de mintha maga is rájött volna, mit tett, gyorsan megköszörülte a torkát- Nem egyszerű manapság a politika. Valami furcsa dolog van készülőben, amit nem nagyon értenek. Seon Joonnak ezért kellett elmennie, vissza a palotába.

- Bevallom, te még mindig jobb társaság vagy.

- Ez csak természetes!- nevetett rám.

- Tudnom kéne még valamit?

- Nos… nem hinném, hogy van más, ami nagyon égető lenne. A buddhizmust épphogy csak megtűrik, nem is olyan rég még üldözték is. A szerzetesek be sem mehetnek a városba, nem léphetik át a kaput.

- De hát miért?

- Konfucianizmus. Az manapság a minden!- vont vállat.

- Látom, nem nagyon érdekelnek a dolgok.

- Mondtam már. Én oda húzok, ahol a pénz van. Undorító egy alak vagyok, igaz?

- Ilyen az emberi természet, nem tudok rá emiatt másképp nézni…

- Mondj még ilyeneket, és akkor feleségül veszlek!- lökte meg a vállam, mire azonnal feljajdultam, és vállamhoz kaptam.

- Bocsáss meg!- ijedt meg azonnal, és rémült szemekkel vizslatott- Nagyon fáj? Esküszöm, jóvá teszem, és…

- Becsaptalak!- nevettem rá- A másik karom fáj!

- Hjá, te! Pimasz vagy!- emelte fel ujját, amire csak fintorogni tudtam- De legalább ma már viszonylag jó kedved van… Eddig olyan elveszett voltál, és indulatos.

- Igaz… kihozott mindenki és minden a sodromból. Igaz is… még egy kérdés. Az a MaeHwa nő… Mondtál róla valamit.

- Nem kéne mindent tudnod lehet… majd idővel, ha szükséges lesz.- lett hirtelen zárkózottabb.

- Rendben!- vontam vállat, de közben már azon gondolkoztam hogy húzzam ki belőle az igazságot.

Seon Joon szemszöge

Lehunyt szemmel hallgattam a gayageum monoton hangját, és igyekeztem a zenére is koncentrálni, de gondolataim folyton folyvást elterelődtek. A mai tanácskozás jutott az eszembe.

A király félt.

Volt is oka rá.

Egy egész ország súlya nyomja a vállát, ráadásul most ez a levél… Az egész ország sorsa meginoghat, ha rosszul dönt. Senkinek nem hiányzik most egy háború...

Észre sem vettem, hogy a gayageum elnémult, és két kar fonódott a derekamra, majd megéreztem a nő finom illatát.

- Elgondolkoztál…- súgta puha hangján.

- Bocsáss meg. Még mindig gyönyörűen játszol, MaeHwa- fordítottam a fejemet a nő felé, hogy lássam gyönyörű vonásait.

- Valami baj van?- simította meg az arcomat, mire a jóleső érzéstől lehunytam a szemem.

- Ne aggódj, minden rendben lesz… 

- Hol a tőröd?- simított végig övemen, amiről most hiányzott egy darab.

- Az új jövevénynek adtam, hogy megvédje magát...

- Az a nő… a kékszemű… Végül mégiscsak hasznát vehetitek?

- Nem is tudom... Talán. Yong Gira hagytam- feleltem szemöldök ráncolva, eszembe jutva, hogyan váltunk el. Még hogy ruhadísz… Mégis, milyen hely lehet az, ahol csak úgy kér egy férfitól egy ruhadíszt...

- Pont rá?- nevetett édes hangon- Lehet, hogy felelőtlenség volt.

- Megbízok a barátomban… Így is aggódok érte eleget. Mármint azért… a nőért.

- Aggódsz érte?- biggyesztette le a száját- Ő nem közülünk való. Ő teljesen más. Nem kedvelem…- sóhajtott.

- Nem is azért vigyázok rá, mert bárki kedvelné…- mondtam kicsit ingerültebben a kelleténél- Mennem kéne…

- De még csak most jöttél. Kérlek, ne menj! Csak ha itt vagy, akkor lehetek önmagam… Seon Joon, kérlek… amúgy csak egy megfagyott nő vagyok- simított végig karomon, egészen a nyakamig. Jól esett, mint mindig, de elkaptam a karját.

- MaeHwa, hagyd abba… Te egy nemes lánya vagy, ne csinálj ilyet…

Hirtelen eltűnt a barátságos arckifejezés az arcáról.

- Ha egy nemes lánya lennék…- állt fel mérgesen, szoknyáját leporolva, arca fájdalmassá vált- Akkor lenne legalább egy valaki, aki még a rendes nevemen szólít. Látod, te sem használod már. Lehet, hogy még fiatal korunkban egymásnak ígértek minket, de… Éljünk a valóságban. Apám kegyvesztett lett, én pedig gisaeng. Aki úgy táncol, ahogy fütyülnek. Ezeken az órácskákon kívül, köztünk nem lehet már semmi… Hiába mondtad, hogy kijuttatsz innen… Engem már ide láncoltak. Így ez az egyetlen dolog, amit tehetek érted!- hátat fordított nekem, de könyökét megfogtam, és magam felé fordítottam.

- Eun Hyo… mondtam, hogy megszabadítalak innen. Higgy nekem!- majd lassan tarkójára simítottam kezemet, ajkához hajoltam, és finom puszit nyomtam rá- Tényleg mennem kell. Vigyázz magadra!- majd még egyszer végigsimítottam fájdalommal teli arcán, majd kiléptem a szobájából.

Ott egy pillanatra megtorpantam, és szorosan összeszorítottam a szememet.

Mennyivel könnyebb lenne, ha a lány sosem született volna Jang HuiBin rokonságába…