10. fejezet

/Lassan, de biztosan haladok vele... Tudom, sok mindent elrontottam ezzel a történettel kapcsolatban, de igyekszem élvezhetőre írni, és ezek után egy  szemszögből végigírni az egészet :) )

 10. fejezet

A döntés

저가 섰는 저 소나무 길가에 설 줄 어찌

직은덧 드리혀 저 굴헝에 서고라저

삿 띠고 도끼 멘 분네는 다 찍으려 한다

Egy fenyő az út mentén büszkén áll: nagyon magas.

Jobb lenne hátrább lépni, a fejet lehajtani,

Jönnek majd fűrésszel-fejszével és ledöntik büszkeségét!

Nem is tudom, mi járt a fejemben, mikor úgy döntöttem, hogy kimenekülök az ablakon keresztül, megpróbálva meglógni a házból, anélkül, hogy ez a tevékenységem bárkinek nagyon szemet szúrna.

De miért is?

Hogy haragudtam volna, amiért nem mondanak nekem semmit? Hogy bántott volna a dolog? Hogy örülnöm kellett volna, hogy lehet egy lépéssel közelebb vagyok az igazsághoz? Magam sem tudtam. Fogalmam sem volt, egyszerűen jött a késztetés, miszerint nekem most el kell mennem. Egyedül. Tudtam, ha Seon Joon rájön, márpedig rá fog jönni, akkor legszívesebben a fejemet venné, és ráírná a konfucianista hülyeségeit, majd kiállítva példát statuálna, de ez sem tudott érdekelni. Hisz az én életemről volt szó, amivel ő nem rendelkezhetett. 

Nekem haza kellett jutnom. Az ő problémáikat oldják meg maguk. Tudtam, hogy az uralkodójukkal is meggondolatlanul tiszteletlenül beszéltem. Talán bántam is. Igen, hülye voltam. Hisz mégis… mégiscsak egy király volt, akivel elpoénkodtam, hiába értette a humoromat. Talán még értékelte is. De… Mégiscsak egy országot vezet, és bár megszoktam a pofátlanságot, elvégre újságírónak készültem, valahogy villogott a vészjelző, hogy sok dolgot megengedtem magamnak, csak mert.... csak mert elnézik nekem, amiért nem vagyok idevalósi.

De leginkább az idegesített, hogy rájöttem, egész életemben egy álomvilágban éltem. Jó otthon, család, akik mindent finanszíroztak. Barátok, akik bárhova velem tartottak. Kilátások. Tehetséges voltam tulajdonképpen bármiben, amibe belekezdtem, még ha kicsit szétszórt csaj is voltam. Jó ég, még bálkirálynő is voltam egy álságos gimis évvégi buliban, a párom pedig a suli leghelyesebb sráca volt!

De ami jó volt, és egyben szomorú: sosem kellett a saját lábamon megállni. Sosem voltak önálló döntéseim, amivel szemben mentem volna bárkivel. Sosem szorultam rá, hogy válsághelyzetből kihúzzam magamat. Én tökéletes voltam.

Egy pillanat alatt szétrobbant a pajzsom itt. Itt nem ismertem senkit. Itt nem ismertem a normákat. Itt egy senki voltam, aki nem ért senkihez. A kinézetem meg egyértelműen felér egy káromkodással. Ez volt az a hely, ahol életem első önálló döntéseit meg kellett hoznom, még ha rossz döntések voltak is.

Talán most is hibáztam, de az ösztönöm azt súgta, mennem kell, ki kell derítenem, mi az, amit nem akarnak elárulni nekem.

Ezért szöktem ki, Seon Joontól elcsórt ruhában, felkötött hajjal, az istállóban meg nem nagyon szúrhattam ebben az öltözékben szemet, így, mikor bármi gyanús lehetett volna, már kivágtáztam, leszegett fejjel a kapun, végig az úton, ami még az előző estéről volt ismerős. Bár ezúttal több ember lézengett rajta. 

Visszagondoltam a levél tartalmára, amit a parancsnok asztalán találtam.

„Drága Seon Joon!

Bár tudom, hiba neked levelet küldeni azok után, ami történt, hisz ami kettőnk között ezután lehetséges, csak magunk hitegetése. Én gisaeng lettem, te pedig egyre magasabbra juthatsz a palotában. Hiába voltam egykor a menyasszonyod, már csak egy nő vagyok, aki azt sem tudja, mennyit fizetnek neki azért, hisz szórakoztassa a kiéhezett férfiakat. Gyűlölöm a világot. Gyűlölöm az életet, amiért ezt tette velünk. Mától a nevem Mae Hwa… Szilvavirág… Mennyivel más, mint mikor te csak viccesen kórónak csúfoltál gyerekkorunkban. Változnak az idők, már csak én maradok ugyanolyan. De te is tudod, hogy az apámat hamisan vádolták meg. Apám nem volt hazaáruló, hiába végezték ki, és hiába küldtek engem ide, hogy itt haljak majd bele én is a szégyenbe. Könyörögve kérlek, ha bármilyen lehetőséget látsz arra, vagy bizonyítékot találsz, ami az igazamat alátámasztja, akkor járj közben, legalább ennyit tegyél meg a szerelmünk emlékére. És ne kergesd a hiú ábrándot, miszerint meg tudsz engem innen szabadítani. Hui Bin úrnő a rokonom, ő juttatott ide engem, ahogy egyszer már elérte, hogy a királyné száműzetésbe kerüljön. Őneki zavarta csak a szemét az apám, így az egész család jogát elvette attól, amit életnek hívnak. Velejéig romlott, és bár fejemet vehetnék, ha ez mások kezébe kerülne, szinte biztosra veszem, hogy meg sem áll, míg a trón az övé nem lesz. Az a nő bármire képes a hatalomért... Nem fogja már sosem engedni, hogy én innen kijussak. Tedd meg nekem ezt a szívességet. Ez az utolsó kérésem hozzád. Eun Hyo, akit azt mondtad, hogy szeretsz, a mai napon meghalt. Már csak egy test vagyok, lélek nélkül…”

Mae Hwa hát nem született gisaengnek. Ő is egy nemes lánya lehetett, és a férfi volt menyasszonya, akit annyira utáltam. Állítása szerint hamisan került oda, ahova.

De nem is ez volt az, ami a legjobban meglepett. Ő Hui Bin úrnő rokona volt. Akárhányszor találkoztunk, csak úgy sütött róla a felsőbbrendűség, mintha tudna valamit, amit én nem. A mosolyát nem tudtam elfelejteni, így… egyszerűen beszélni akartam vele, még ha konkrét oka nem is volt, és őrültség volt úgy elrohanni a biztos pontról. Volt valami abban, ahogy Hui Binről nyilatkozott. Tudott róla valamit már akkor is, és Seon Joont tudtam, hiába kérdezném, az információkkal majdnem annyira gyakran örvendeztet meg, mint a mosolyával. Úgy körülbelül soha. Emlékeztem, hogy a legutóbb is abban a gisaeng házban volt a királyi ágyas és hívei gyűlése, ahol MaeHwa is "dolgozik", így biztosra vettem, hogy ő nyújthatna némi segítséget. Gyanús volt a helyzet, és ha még csak gondolkozási idő is volt, én már most ki akartam deríteni valamit. Igen, valahogy az újságírás belém nevelte a "minél több információ, minél rövidebb idő alatt" nevű betegséget.

De örültem, hogy megtettem. Hisz ha hibásan is, ez már második volt, hogy magamtól döntöttem, merre menjek, még ha veszélyes is volt. A belsőm súgta.

Hiába tettem meg már az utat a pavilonhoz, nem emlékeztem kristálytisztán rá, így, mikor egy kihalt sikátorszerűbe értem, egy rántással megállítottam az állatot magam alatt, és leugrottam róla. Kantáron fogtam, és fejemet lehajtva kezdtem vezetni. A lovon ülve feltűnőbb voltam, mint mellette. Ki akartam érni egy szélesebb útra, hogy tudjam, ismerős-e egyáltalán a környék, de az egyik lépésemnél esküdni mertem volna, hogy nem csak hat láb zaját hallom. Ugye a magamét meg a lóét. Nem, volt még valaki az utcácskában rajtunk kívül, a hátunk mögött.

Gyorsan hátrafordítottam a fejemet, de senkit nem láttam. Remek. Ezek szerint nem is akarja, hogy lássam.

Magabiztosságot tettetve folytattam a lóval az utamat, de a lépteket egyre élesebben hallottam. Átfutott az agyamon, hogy ismét felpattanok az állatra, de túlságosan is feltűnő, könnyebb nélküle elvegyülni, így közelebb léptem az állat füléhez, és, remélve, hogy hűséges, valamint értelmes típus, belesuttogtam.

- Rohanj haza!- majd két másodperc múlva rávágtam egy nagyot a hátsójára. Ez nyilvánvalóan nem tetszett neki, és miután felágaskodott, észveszejtő rohanásba kezdett. A pillanatnyi rémületét én kihasználtam, és egy, a kis utcából elágazó mellékút felé rohantam. Több sem kellett, már hallottam is magam mögött azt, aki követett, szintén rohanvást. Tudtam, ha futás közben fordulok meg, egészen biztosan pofára esek, így csak szememet a célon tartva rohantam tovább. Bár magam sem tudtam, mi is most a célom. Nem tudhattam, mit akar tőlem az, aki követ. Így a tervem azt volt, hogy zsúfolt helyre érjek, ahol lerázhatom. Utána elkezdek majd azon gondolkozni, hogy mi fog történni, ha ott mások látnak meg.

De ahogy ismét egy kereszteződéshez értem a szinte egymásra épített házak között, egy feketébe öltözött, arcát kendővel eltakaró alak jelent meg előttem. Megtorpantam, amint kivont karddal közeledett felém. Hátrapillantottam, ahol egy hasonló látványban volt részem. Bekerítettek. Talán direkt ez volt a csapdájuk.

- Mit akarnak tőlem?- kicsit megremegett a hangom, és az övemhez nyúltam, ahova még jó, hogy beletűztem Seon Joon tőrét, amit kaptam a kolostorban. Ezt hoztam csak magammal, a többi cuccomat a táskában hagytam. Nem feleltek, csak egyre közelítettek, én meg hátrálva, hogy mindkettő látószögemben legyen, az egyik ház faláig hátráltam.

- Hagyjanak békén!- próbálkoztam érthetően, de azt sem tudtam, hogyan süssem le a szememet, hogy ne lássák meg a kékjét.

- Velünk kell jönnie!- hallottam meg ekkor az egyikük mély hangját.

- Hová?- lettem gyanakvó- Ki küldte magukat?

- Ezt nem áll módomban elmondani!

- Nem bízok meg magukban!- ráztam a fejemet.

- Akkor el kell vinnünk. Erőszakkal!- szólalt meg a másik, és közelebb lépett felém, de magam előtt tartottam a tőrömet.

Gyerünk, Mira, tanultál harcolni, az istenért, csinálj már úgy, mintha nem tűnt volna el minden képességed ebben a másik világban. Ugyanúgy tudsz taekwondozni. Sőt, shaolin kung fuzni. Shaolin… templom… bezártság… Hirtelen eszembe jutott, hogy ők valószínűleg ebben a korban még nem ismerhették a kínai templom, mifelénk híres harcművészetét, hisz azt nem lehetett minden utcasarkon tanulni, csak a Templomban. Ezért nyilván ők sem ismerhetik, hiába néz ki a kard a kezükben nagyon otthonosan!

Onnan kell ihletet meríteni! Hajrá, Mira!

Az egyikük biccentett a másiknak a fejével, hogy közelítsen felém, mire az meg is indult. Kétszer akkora volt, mint én, én meg alighogy kinőttem a junior súlycsoportból… Nem, ne érdekeljen ez téged Mira!

Előrelódult, hogy kicsavarja a kezemet, de mivel a felsőtestemre koncentrál, addig én az egyik térdemet behajlítva ki tudtam rúgni a lábamat pont a gyomorszája felé, amire nem számított, így kissé összegörnyedt, én addig pedig saját cselét visszafelé fordítva törtem hátra a kezét, hogy felkiáltott. Nem okoztam akkora fájdalmat, de meglepetésszerűen érte. A bordái felé ütve még egyet a földre küldtem, majd a másik felé fordultam, aki már egy méterre készült lefegyverezni engem, de gyorsan lehajolva kitértem az ütése elől, éppen súrolta a vállamat, majd igyekeztem a karját elkapni, de számíthatott a támadásomra.

- Honnan tudsz ilyesmit?- szűrte a fogai között.

- Tanultam ezt azt, ahonnan jöttem!- feleltem, és már ütöttem volna ismét, elég nagy lendületet véve, de ebben a pillanatban már tudtam hogy késő, mert van még valaki a sikátorban, pontosan mögöttem. De már nem tudtam hátrafelé csapni a kezemet, mert valami hirtelen beleszúródott a tarkóm alatti részbe. Majd csak azt éreztem, hogy elernyednek a tagjaim, és elnyel a sötétség.

*

Ahogy egy szúrás altatott el, úgy is hozott valószínűleg vissza. Mikor eszméletemre tértem, még kóválygott a fejem, nem is bírtam mozgatni a fejem, annyira nem éreztem magam stabilnak. Beletelt pár percbe, mire eljutottak az agyamig a körülöttem mozgó emberek hangjai. Mert nem voltam egyedül. Valahol ültem, de meglepetésemre nem volna lekötözve. A hely, ahol lehettem egy fatákolmány volt, kerek alakú, és lakatlannak tűnt. Elég lepukkant volt, talán régen raktárként szolgálhatott valamilyen kereskedőnek a birtokában. Középen egy nagy kerek faasztal, mellette ülőalkalmatosságok, mindenhol máshol magas, és üresen álló polcokkal ellátott szekrények, amikről lerítt, hogy már nagyon régen porosodnak itt. Pár fekete ruhás tartózkodott a szobában, de nagyon a- látszólag kijárati- ajtó felé orientálódtak. Nyilván feltűnt, hogy magamhoz tértem, mert hirtelen mindenki abbahagyta a tevékenységét, és rám figyelt.

- Hol vagyok?- kérdeztem kicsit ijedten. Hisz ki tudja kinek kellek, és mit akarnak velem tenni. De nem jött tőlük válasz.

- Hagyjanak magunkra!- hallottam ekkor a bársonyos női hangot. Ez a valaki előttem ült a székben, nekem háttal, így nem láthattam egyelőre arcát. De hangja nem volt ismerős.

- Ki maga?- kérdeztem félve, mikor a katonák távoztak a hátunk mögül. Erre felállt, és lassan megfordult. Ruhája, az eddig látott legdíszesebb női ruházat volt, szegélyén sárkány mintázattal, hajában a legdíszesebb hajtű, ami szerintem létezett. De az arca… gyönyörű volt. Bűbájos, kissé törékeny.

- Mi történt?- kérdeztem újra, mikor nem válaszolt- Hogy altattak el?

- Van egy pont, amit ha megszúrsz, akkor a test elernyed... Minek után nem mutattál hajlandóságot, ami igazából helyes is volt, kénytelenek voltunk ezt alkalmazni... Bizonyára különös neked, hogy ilyen módon hívattalak magamhoz.

Legszívesebben rávágtam volna, hogy ezt nem nevezném hívatásnak, de úgy tűnt, az ország uralkodójának vissza mertem szólni, ennek a nőnek viszont nem. Így csak bámultam rá tovább, nagy, kimerevedett szemekkel.

- Kérlek, ne nézz így rám, mint egy gonosz emberre szokás. Inhyeon királyné vagyok!

Ki... királyné? Mi a franc? Sukjong felesége? Akit már egyszer száműzettek? Aki a Hui Binnel teljesen átellenes Noron párt oszlopos tagja? Engem az egész királyi család betalál? És mintha egy cseppet sem lepte volna meg a szemem... Biztos már felkészítették rá, vagy mi...

- Ki…királyné?- kérdeztem vissza.

- Igen… Különös, nem igaz? De mindenképpen beszélni akartam veled, miután hallottam híredet…

- Engem mindenki valami nagyszerű dolognak képzel itt, látni akarnak, de higgye el, felség, bennem… semmi olyan nincsen, ami előrébb viheti ezt az országot, így nem értem…. hogy mit is keresek én itt!- sütöttem le a szememet a tekintete elől, ami némiképp vizsgálódó volt, miközben közelebb lépett.

- Nem is sejted, hogy mennyi mindent tehetsz te itt. Nem is sejted, mennyi mindent tudhatsz… A jövő nagy rejtelem- félrebiccentette a fejét.

- Miért hozatott ide?- néztem fel végre, egyenesen a két szemébe. Elegem volt a köntörfalazásból.

- Szüksége van az országnak rád. És tudom, hogy senki nem akar neked semmit elárulni. De én… szívesen segítek neked.

- Magam sem tudom, mi segíthetne rajtam!- ráztam a fejemet.

- Haza akarsz jutni. De oka van, hogy ide jöttél. Meg kell előbb oldanod, hogy hazajuss. Talán hallottál a hitvesemtől a háborús veszélyről!- nézett el egy pillanatra a szoba túlsó végébe, mintha gondolkozna, mit mondjon- Hui Bin úrnő keze van a dologbon, egészen biztos vagyok benne, ahogy mások is erre gyanakszanak! Már egyszer letaszítottak a trónról, pontosan tudom, mire képes az a nőszemély.

- Volt már szerencsém hozzá, bár ő nem látott még engem közvetlenül. Nekem sem volt túlságosan a szívemhez nőve a viselkedése…

- Kegyetlen, és bármit megtenne, hogy megszerezze az irányítást a trón felett, teljes egészében. De áthatolhatatlan a védelmi fala. Nem tudunk kémeket küldeni hozzá, hogy megtudjunk bármit a terveiről.

- Lehet, hogy ő küldte volna a katonákat?- gondolkoztam el.

- Nem lehetünk benne biztosak, míg nincs bizonyíték…

- Miben tudnék segíteni?

- Nagyon úgy tűnik, a mai szökésed is azt bizonyítja, hogy nem tudsz egy helyben maradni. Így nem maradsz sokáig titokban. Ezért be kell jelenteni téged az udvarnál, hogy mindenki tudjon rólad, és ne kelljen többé lehajtott fejjel járnod. És ha már tudnak rólad, akkor… Hui Bin oldalára kell állnod. Te, mivel nem vagy ide való, kilógsz a sorból, mindenki számára ütőkártya lehetsz a tudásod miatt. Meg akarnak majd szerezni. Így kémkedhetsz utánuk. Segítened kell!

- Ez veszélyesnek tűnik!- gondolkoztam el gyanakodva.

- Az is…- mosolyodott el halványan- De te erősnek tűnsz… majdnem elbántál két testőrömmel. Nem tűnsz ilyen hatékonynak. De az vagy. Ez a te erőd.

- Már csak egy valamit nem értek!- mondtam félrebiccentett fejjel- Ehhez miért kellett egy ilyen helyre hozatnia?

- Nem tudhatja meg a palotából senki, hogy velem beszéltél. Még a végén, ha elfogadod a dolgot, egyszerűen rájönnének, hogy már korábban szövetkeztünk ellenük. Még az ország uralkodója sem tudhatja meg. Add elő az ötletet a testőrparancsnoknak, mintha a tiéd volna. Ha úgy döntesz, hogy megteszed.

- És ha nem?

- Meg fogod tenni!- mosolygott mindenhatóan.

- Miért olyan biztos ebben?

- Mert pont olyan lány vagy, aki meg fogja tenni, hogy bebizonyítsa, hogy van ereje egy egész ország védelmébe kelni.

- Reméljük, jó emberismerő, felség!- mosolyodtam el egy aprót.

- Ezek szerint…

- Haza akarok jutni. Ehhez lehet, hogy tényleg a végére kell járnom ennek.

- Helyes- láttam, hogy valamit a kezében tart, mire feltűnt, hogy a tőröm, amit a sikátorban elejtettem. Hát nem maradt ott- Ez a testőrparancsnok tőre…- mosolyodott el egy kicsit.

- Ezt… honnan tudja?- lepődtem meg.

- Ezt a tőrt mindig magánál hordta. Ezt is elhoztad tőle?

- Nekem adta!- javítottam ki.

- Közel állhatsz ezek szerint hozzá…- biccentette félre a fejét. Nem olyan volt, mint a sorozatokban. Határozottabb annál jóval. Szimpatikus volt az egyenessége, a stílusa.

- Ezt nem mondanám… nem túl… kedves velem! Sőt… egyáltalán nem az, ha őszinte akarok lenni!- nevettem fel kínosan, mire felvonta a szemöldökét.

- Ez különös… Ne aggódj, ő csak a feladatát végzi. De azonnal tudasd velem, ha bármit tesz ellened. Nekem fontos az épséged.

- Köszönöm…- jöttem zavarba, ami furcsa volt. Hisz a férje nem volt rám ilyen hatással.

- Vigyázz magadra. A testőreim hazakísérnek, hogy ne lássanak meg.

- Erre nincs szükség!- hárítottam- Igazából elindultam valahová, de… már talán nem is olyan fontos!- vontam vállat.

- Egy dolgot jegyezz meg!- lépett hozzám közelebb- Meg kell tanulnod, kivel milyen hangon beszélhetsz. Ez egy ilyen világ, ahol ez számít csak. Hogy ki van alattad, és ki van feletted. Nem mindenki lesz elnéző. Ezért kell most megtanulnod, mit engedhetsz meg magadnak, még ha… még ha most te is leszel az, ha elfogadod a tanácsomat, akit mindeni meg akar szerezni magának. De vigyázz. El ne csábulj… Lesz, aki többet ígér, mint az, amit valóban követned kell.

- Ne aggódjon, hűséges leszek magához!- néztem mélyen a szemébe.

- Különös lány vagy… Időnként majd felveszem a kapcsolatot veled. Ne felejtsd, rólam nem beszélhetsz!

- Észben tartom, felség!- hajtottam meg kicsit a fejemet, amit jó néven vehetett, mert elmosolyodott, majd kecses léptekkel elhagyta a szobát, én meg egyedül maradtam, úgy tűnt, hogy teljesen egyedül. De már egy elhatározással.

*

Nem ülhettem ott egymagamban többet, mint öt perc, mikor hallottam, hogy valaki trappolva beront az épületbe, és afelé a szoba felé siet, ahol engem hagytak. Felpattantam a kis fadeszkáról, amire telepedtem, és kijárat után néztem, mikor egy ismerős hang kiáltott rám.

- Mi Ra-ssi!

- Yong Gi?- kaptam az ajtó felé a fejemet, és azonnal meg is láttam a kissé kócos hajú kereskedőfiút- mit keresel te itt?

- Csakhogy megvagy!- sóhajtott fel, majd hirtelen hozzám sietett, és szorosan átölelt, hogy időm sem volt ellenkezni, de még levegőt venni sem előtte. Bár amúgy is kiszorította volna.

Nem mondom, meglepett a közelsége, de még mindig azon pörögtem, hogy mi a fenét is csinált ezen a helyen.

Hamar eresztett a szorításon, és a vállamnál fogva kissé eltolt magától, és édes mosolyát rám villantotta, közben ujjával elkenve valamit az arcomról, ami nyilván a nagy kavarodásban kerülhetett rá. Vagy igazából nem is létezett sosem, csak egy ürügy kellett, hogy hozzám érhessen. Amit nem igazán tudtam hova tenni. Én tényleg azt hittem, hogy ebben a korban még egymáshoz érni sem volt szabad a férfiaknak és nőknek, hacsak ez utóbbi nem gisaeng volt... vagy mondjuk szolga. Bár mondjuk Yong Gi, amilyen casanovának tűnt, nem csodálkoztam volna, ha a palota főudvarhölgyeinél is bepróbálkozik...

- Szóval igaz volt…- suttogta, és már pont rákérdeztem volna, mikor még egy alak jelent meg az ajtóban, aki azonnal elkapta a tekintetemet. És az a szempár cseppet sem volt olyan, mint az előbbi férfinak. Ebből sugárzott, hogy legszívesebben szétkapna, csak kerüljek a kezei közé. Hátráltam is egy lépést Yong Gitól, úgy néztem farkasszemet Seon Joonnal.

- Remélem tudod, hogy mekkora bajban vagy!- aki közelebb lépve el akarta kapni a karomat, de Yong Gi még időben elkapta a csuklóját.

- Biztosan meg tudja magyarázni!- nézett a barátjára, aki viszont rá sem hederített ezúttal.

- Ebből maradj ki, kérlek, ez kettőnk ügye!

- Nincs olyan, hogy kettőnk ügye! Semmi közöm hozzád! Vagy hajlandó lennél végre megmagyarázni, miért viselkedsz úgy, mintha a tulajdonod lennék?- vágtam közbe én is. Bár nem terveztem felháborodni, hisz most tényleg én voltam a ludas, valahogy ezt váltotta ki belőlem. Még sosem idegesített életem során egy ember sem ennyire.

- Nézzenek oda, ő csinált rosszat, és még ő áll neki itt hadakozni! Megkértelek rá, hogy ne hagyd el a házat!

- Nem kérés volt az! Csak úgy odaköpted, hogy nem mehetek sehová!

- Meg sem fordult a fejedben, hogy ez a biztonságod érdekében volt?

- De még élek, nem? Amúgy honnan tudtátok, hogy itt vagyok?

- Da Ya mondta- szólt közbe Yong Gi is, aki egy ideje csak nézte szócsatánkat a még mindig szikrát hányó szemű férfival.

- Honnan tudta?- csodálkoztam- Nem mondtam neki, reggelre eltűnt…

- Ő tud olyan dolgokat, amit mi nem…- legyintett Seon Joon- Most meg elárulhatnád, mi dolgod volt a városban…

- Tudod, a múltkor nem hoztál nekem ruhadíszt….- próbálkoztam, de erős közbevágása torkomra akasztotta a szót.

- Mi Ra! Szerinted ez egy játék?

- Nem, pont ezért döntöttem, mit fogok tenni. Nem leszek tovább a játékszered, akit rángathatsz, és uralhatsz. De segítek, mert végig kell járni az utat, amit valamiért nekem jelöltek ki. De én ezt magamért teszem, nem érted. Nem azért, mert te kérted volna. Azonban szeretnék magam dönteni a módszerről…

- Nem is ismersz itt semmit, nem hogy módszereket…

- Ez nem igaz teljesen. Tudom, hogy a Soron pártra gyanakszanak a Csing üggyel kapcsolatban, de nem sikerült kémet telepíteni közéjük. Azt akarom, hogy bemutassanak az udvarnál, és Hui Bin úrnő mellé állhassak. Talán nem fognak gyanakodni rám. Hisz én egyedi vagyok. És többet tudok, mint az hinnétek. kideríthetem, mi jár a fejükben, és… így tudok segíteni!

A bejelentésemet néma csend követte, a még mindig karomat szorongató férfi csak bámult rám, nagyokat pislogva, mintha most látna először.

- Ezt magadtól találtad ki?

- Nem, egy kobold a fülemhez repült, és belesuttogta…- forgattam a szememet- Beleegyezel?

- Még meg kell beszélnem apámmal, és az uralkodóval.

- Csak nyugodtan! Nem sok ugyan, de van időnk, ha jól értettem.

- Csak tudnám, miért vagy olyan különösen határozott most!- rázta a fejét, majd frusztráltan a hajába túrt, ezzel egy pillanatra magára vonva az amúgy koncentrált tekintetemet. Nehéz volt megállni, hogy ne kalandozzon el a figyelmem.

- De ehhez miért kellett ide jönnöd?- kérdezte Yong Gi, ezzel észhez térítve.

- Beszélni akartam valakivel, mikor eltévedtem, és ide keveredtem- vontam vállat.

- Kivel? Kit ismerhetsz te? Főleg itt a városban. Az egyetlen, ahol voltál eddig, az… Csak nem…?- szűkítette a szemét.

- De igen, a volt menyasszonyoddal akartam beszélni. Igen, aki amúgy Hui Bin úrnő rokona…- csípőre vágtam a kezemet, mikor éreztem, hogy gyengül a szorítása- Nem hibáztatlak, hogy nem beszéltél erről, én sem dicsekednék vele. Valóban ártatlan volt a családja? Biztos nagyon utálod érte a világot, amiért elvették tőled. Hisz mégiscsak az első szerelmed…

- Mégis, mi a…- szeme elkerekedett, és ideiglenesen szava is elakadt.

- Tudok róla, igen… Vele akartam beszélni, de aztán… rájöttem, hogy valószínűleg csak kockázatos lenne berohanni oda, valószínűleg úgysem tudhat semmit az a nő, ami engem érdekelne. Tőle akartam megtudni dolgokat Hui Bin úrnőről. Hát mivel eltévedtem, így leültem kiötleni egy tervet, hogy nehogy oka fogyottan kelljen visszatérnem a házatokba… Elég ennyi?- biccentettem félre a fejemet.

- Több, mint elég! De csak hogy tudd. Jobb lenne, ha nem törődnél MeaHwa ügyeivel, sem az én magánéletemmel. Semmi közöd más dolgaihoz, az istenért!- majd hátat fordított, és kisietett a szobából, háta mögött hagyva minket Yong Gival.

- Nem szereti, ha Mae Hwáról beszélnek. Vagyis Eun Hyoról… hamar hozzászokik az ember a helyzethez, már a gisaeng neve is hamarabb a számra áll…- sóhajtott- Csoda, hogy még mindig így meg akarja védeni az életedet, pedig nagyon sok bosszúságot okozol neki…- csóválta a fejét kissé szomorkásan- Amúgy meg pont a kedvenc lovát vitted el. Nagy szerencséd, hogy hazajött az a jószág. Ha mindketten elvesztek, nem tudom, ki után fájt volna jobban a szíve...

- Te miért nem utálsz engem?- néztem fel rá- Vagy csak jól titkolod?

- Miért kéne utáljalak?

- A barátod miatt…. szolidaritásból.

- Nem foglak utálni, hisz... te nem tudhatod. Meg aztán kell valakinek lennie melletted, akitől legalább egy kicsi életkedvet kaphatsz. Reméltem, hogy lehetek én az a személy.

- Köszönöm, Yong Gi!- néztem az arcára egy apró, kissé fájdalmas mosollyal- Örülök, hogy legalább te is vagy, aki… normálisan viselkedik velem.

Mintha erőt akart volna küldeni a mosolyával, majd az ajtó felé intett, mire elindultunk- Amúgy honnan jött ez az ötlet? Nem is gondoltam volna, hogy már így átláttad a politikai oldalakat, és esélyeket…- mintha magában gondolkozott volna.

- Hát tudod- mosolyodtam el kínosan zavaromban- Néha csak úgy homlokon csókol a múzsa!

- Lehetek én a múzsa?- kérdezte nevetve.

- Hogy mi van?- néztem rá szemöldök ráncolva.

- Csak hogy homlokon csókolhassalak!- vont vállat vigyorogva, mire vagy két másodpercig bírtuk még, aztán, pokolba is azzal, hogy épp a hülye tervvel a saját vesztemben akarok rohanni, hangosan felnevettünk.

*

Seon Joon visszakísért a házukba, és bár nagyon kellett bizonygatnom, tényleg csak egy kicsin múlt, hogy ne zárja rám a raktárajtót. Megígértem neki, hogy egy helyben maradok a szobában, ahol a tegnap estét is töltöttem, és nem szökök el megint, míg ő elmegy megbeszélni a részleteket az apjával, és Sukjong királlyal, akik már időközben visszatértek a palotába.

De mivel ritka unalmas volt egyedül, hisz Yong Gi is hazatért, Dong Ju, a harmadik jómadár meg ugye szintén csak az elején konstatálta megnyugodva, hogy meglettem, aztán ő is felszívódott, bizots dolga volt. De ezek szerint mind tudtak arról, hogy eltűntem. Talán tényleg nagy felelőtlenség volt… Azonban így legalább találkozhattam a királynéval, aki talán a helyes mederbe sodorta az utamat. Bár veszélyes, de egy olyan út, aminek talán egyszer van vége is, és nem végtelenül halad a semmibe.

Mivel nem volt jobb elfoglaltságom, a régi kistáskámban talált, már félig kifogyott tollal (az ecsetet és tintát nem is tudtam volna használni) egy, a fiókban talált üres lapra kezdtem írni a történetemet, ami eddig megesett ebben a világban velem. Na nem mintha képes lettem volna elfelejteni, hisz annyira hihetetlen volt. Főleg másodszor, így írás közben átélve. Mintha már egy éve itt lettem volna, pedig alig telt el pár nap. Milyen régnek tűnik, hogy megjelentem a palotában. Hogy a kolostorba vezető úton valakik ránk támadtak… A mai napig nem tudhattam kik lehettek, akik ilyen fél munkát végeztek. Ma azt hittem, újra ők azok, de ezek csak a királyné emberei lehettek. Ők nem akartak bántani. Bár jobban belegondolva… talán azok sem. Csak foglyul akartak ejteni.

Észre sem vettem, milyen gyorsan telt az idő, és hány oldal tele lett a történettel, mert egyre inkább jutottak eszembe új részletek, amit mindenképpen bele akartam írni. Azt vettem észre, hogy már nem látok olyan jól, mert egyre sötétedik, és hogy hűvösebb levegő csapott meg. Döbbenten néztem fel az irományomból, és megláttam a nyitott tolóajtónak támaszkodni a férfit, aki karba tett kezekkel bámult rám. Ne már, hogy nem hallottam kinyílni az ajtót.

- Nagyon bele voltál merülve, nem akartam zavarni…- mondta kicsit gunyorosan Seon Joon. Pislogtam rá párat, majd megráztam a fejemet.

- Mióta állsz ott?

- Már vagy öt perce…

- Hamarabb is szólhattál volna!- sóhajtottam, majd felálltam az asztaltól.

- Nem akartam. Először látlak olyannak, mint aki kizárja a külvilágot, és teljesen átszellemülve figyel arra az egy dologra, amit éppen csinál. Az első dolog, amivel nem idegesítettél fel. Bájos volt…- száját féloldalas mosolyra húzta, amiből tudtam, hogy mondata teljesen ironikus volt.

- Ha viccelődni akarsz, akkor…

- Nem szokásom viccelődni. Tényleg nem akartalak megzavarni. Meg végre rájöttem, hogy mire jó az a dolog a kezedben. El nem tudtam képzelni, mikor kipakoltam a táskádat- bökött a kezemben maradt golyóstollra.

- Mi ilyennel írunk. Én csak lejegyeztem a dolgokat, amik velem történtek.

- Furcsa… Ti felétek így írnak?- nézett a papíromra, ami tele volt a koreai betűktől teljesen különböző írással.

- Ez angol nyelv…- tűrtem a fülem mögé a hajamat- Az anyanyelvem. De beszélek még magyarul is valamelyest… De te ezeket nem is ismerheted. És megtanultam koreaiul, mert ide jöttem tanulni.

- Jól beszéled, ahhoz képest, hogy nem is kéne tudnod...

- Mit ettél? Ez már a második bók, amit most mondtál!- néztem rá megrökönyödve.

- Nem ettem még ma nagyon semmit. Ahogy gondolom te sem nagyon. De már beszóltam a szolgáknak, hogy hozzanak neked valamit, éhen ne halj itt nekem…

- Az evés igazából másodlagos!- legyintettem- Mi volt a királynál?- léptem az ajtóhoz, és vele szemben, nekitámaszkodtam a másik oldalának. Igazából kényelmes is volt, meg így jobban láthattam a szép vonásait az arcának, amit megsütöttek a lemenő nap sugarai.

- Megszületett a döntés- sóhajtott- A király örült, hogy segítséget nyújtasz, de… Nem engedi meg, hogy felkészületlenül belerohanj az oroszlán barlangjába… És hogy már most bejelentsünk az udvarnál.

- Nem? Már utálok bujkálni mindenhol… hogy senki nem láthatja az arcomat, mert… Mert nem vagyok idevaló… Szóval? Akkor mégis, hogyan oldjuk meg? Másban nem vagyok jó, ha nem engedi, akkor…

- Hé, várj már egy kicsit!- forgatta a szemét- Nem azt mondtam, hogy egyáltalán nem engedi. Engedi, csak előtte… Van egy heted. Hogy felkészülj arra, ami ott vár rád. Ha készen állsz, akkor minden további nélkül az udvar elé tárunk.

- Egy hétig itt leszek?- sóhajtottam fájdalmasan, hisz már így is megőrültem itt a bezártságban.

- Nem itt!- lökte el magát az ajtótól és elém állt- Éppen ezért kezdd el elpakolni a dolgaidat, amit hozni akarsz bár nincs sok, tudom. Pár ruhámat átalakítottam az egyik szolgálónkkal, hogy jobbak legyenek rád. Holnap hajnalban indulunk. Velünk tart Yong Gi és Dong Ju is. És Da Ya is, hogy ne legyél egyetlen lány… Remélem hálás vagy a gesztusért.

- De mégis…- néztem fel arcára, amin ezúttal nem volt gúny, inkább az látszott rajta, hogy fáradt, és nincs kedve vitázni, és reméli, hogy én sem kezdek neki cirkuszolni. És ezt én is el akartam kerülni. Hisz épp most szavazott belém bizalmat- Hová megyünk?- tettem fel a kérdést, ami a legjobban izgatott.

- Eddig, akárhányszor rám néztél, valahogy az jött le, hogy tetszenek neked a katonák…- horkantott egyet- Most boldog lehetsz. Plusz ötven ilyen férfi közé kerülsz. Gyeryongsanba megyünk.

- Mi van ott?- lettem bizonytalanabb, aminek láttán, mintha jól szórakozott volna.

- Mi Ra kisasszony, ezúttal már Mi Ra közlegény. Hiszen ott van a hadügyminisztérium elit katonai kiképző központja. És egy hetünk van arra, hogy belőled egy profi kémet faragjunk. Úgyhogy azt ajánlom, - lépett közelebb, és arcával az enyémbe hajolt, hogy szinte éreztem lélegzetvételét- Hogy kapd magad össze nagyon gyorsan! Holnaptól fogva... újra nem fog érdekelni, hogy igazából csak egy… nő vagy!