9. fejezet

/Annyira sajnálom, hogy nem aktívkodtam, csak... annyi minden közbe jött. Most -igen, augusztusban még- sokat kellett tanulnom, és ehhez í történethez így... hát semmi ötletem nem volt. De ennyire még sosem voltam kifogyva belőlük... én tényleg úgy éreztem pár hétig, hogy azelőtt vége lett az "írói karrieremnek" mielőtt elkezdődött volna >< De ez így most egy kissé rövid, és átvezető fejezet lesz. Októberben nyelvvizsgázok (amire most folyamatosan tanulok...), addig szétszórt leszek, de igyekszem majd a folytatással, de ha kicsit megcsúszok, kérlek nézzétek el nekem... :)/

9. fejezet

Mert oknak lennie kell...

산외는 유상하니 넘도록 산이로다

노중에 다로하니 넬수록 길이로다

선부진 노무궁 하니 멜길 몰라 하노라

Egyik hegy a másik után: végtelen messzibe nyúlnak,

Egyik út a másik után, erekként szétágaznak,

Nincs vége  hegyeknek-utaknak, merre menjek, csak állok.

- Dorama? Mi az a dorama?- kerekedett el a férfi szeme, amikor kiejtettem az ajkaimon azt az őrültséget. Amúgy hogyan jutott egyáltalán eszembe? Aish, komolyan az a hülye, meggondolatlan természetem fog a sírba vinni…

- Inkább hagyjuk!- legyintettem, és érdeklődve, igazából megfeledkezve a körülményekről letelepedtem vele szemben az asztal mellé, hisz hülyén éreztem, hogy állok ott, mint borjú az új kapi előtt, mire éreztem, hogy Seon Joon feje vörös lesz a méregtől.

- Mégis, ki engedte meg, hogy leülj?- förmedt rám ingerülten, hogy megrezzentem hirtelen hangjától. Bevallom, kicsit meg is lepett a vehemenciája.

- Megengedtem magamnak! Már ehhez is engedély kell?- forgattam a szememet, de igyekeztem bizonyos kereteken belül visszavágni, hisz most nem csak magunk voltunk.

- Hogy mersz így viselkedni az uralkodónk előtt?- csattant fel a hadügyminiszter is, aki most jutott szavakhoz, mióta megérkeztem. Biztos sokkoltam a népet… De úgy tűnt, ő volt az, akitől Seon Joon a temperamentumát örökölhette, mivel majdnem olyan elképedt volt, állítólagos pofátlanságom miatt. Helyes, szóval ez itt annak számít, legalább ennyivel is közelebb kerültem a joseoni nép megértéséhez…

- Nem az én királyom!- néztem mélyen a szemükbe, próbálva megértetni velük a helyzetet, miszerint nekem honnan kéne tudnom, mi ildomos egy ilyen helyzetbe, valakivel szemben, akire azt mondják, hogy egy ország uralkodója. Még miniszterekkel sem találkoztam soha, hagyjuk már… De hiba volt, hogy ezt hagytam kicsúszni a számon. Mert a miniszter előrántotta maga mellől a kardját, és olyan hirtelen szegezte a torkomhoz, hogy egy pillanatra megállt bennem az ütő. Most ekkora szentségtörést mondtam volna?

- Halált érdemelsz! Hogy van merszed…- sziszegte a férfi, Seon Joonnak meg még mindig csak az elképedt arcát láttam, így semmi nem lett volna, ami visszafogja a hapsit, hogy lenyisszantsa a fejemet. Élesnek tűnt a kard. Mindez megtörtént volna, mire eljutott volna az agyamig, hogy most benne vagyok a slamasztikában, ha nem hallunk meg valami furcsa torokhangot, ami a szobában tartózkodó harmadik embertől származott. Szemöldököm felrántva fordítottam lassan Sukjong király felé a fejemet, hogy lássam, miért akar megfulladni, de meglepetésemre nem a halálán volt, hanem a nevetését próbálta visszatartani. Majd mikor látta, hogy hasztalan a próbálkozása, olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy mi, többiek csak értetlenül bámultunk rá. Vagy egy percen keresztül kacarászott magának, majd a mély tekintetét rám emelte, és elmosolyodott.

- Tegye le azt a kardot, miniszter, elvégre ha most megöli, nem tud nekünk segíteni. És igaza van, még egy ilyen alattvalóm nincsen… Úgy tűnik, felette nem rendelkezhetek.

- De felség….- próbálkozott.

- Csak tegye el!- parancsolt kicsit határozottabban, mire a kard elkerült a nyakamtól, ezzel mintegy az élet biztonságát adva. És igazából most esett le a dolog…

- Szóval maga tényleg egy király…- álmélkodtam, és hitetlenül vigyorogva rázta a fejemet- Egy nagyon menő… kaphatok egy autogramot?

NaYoung barátosném bepisil, ha ezt megtudja…

- Hogy mit?- ráncolta szemöldökét.

- Csak írja le nekem egy papírra a nevét, kérem!- lelkesültem be. Hisz egy eredeti kézirat ettől a pasitól biztos milliókat érne odahaza.

- Miért írnám le a nevem? Hisz mindenki ismeri…- értetlenkedett. Igaz, itt még nincs sztárkultusz.

- Nekem kéne… emlékbe!

- De miért pont a nevem?- akadt le még mindig itt. Bár úgy tűnt, hogy hiába ez az arckifejezés, magában rendkívül jól szórakozik azon, ahogy próbálok magyarázni neki. Nyilván nem sok ilyenben van része, hisz mindenki az égig magasztalja.

- Igazából akkor mindegy!- ráztam a fejem csalódottan. Szóval nem lesz „sok szeretettel Sukjong királytól” papírosom.

- Hogy hívnak?- kaptam tőle a kérdést ezek után.

- Mira Young, de itt mindenki Yang Mi Rának hív, ez biztosan egyszerűbb…

- Yang Mi Ra… és elvileg a jövőből jöttél.

- Nagyon úgy tűnik!- bólintottam- Háromszáz évet utaztam, ha minden igaz.

- Ez hihetetlen…. Téged biztosan a mostani helyzet megsegítésére küldtek az égiek- derült fel az arca.

- Dehogy is! Engem egy idióta tőr hozott ide, meg az francos MiRae bankos rendezvény… Ha az nincs, akkor én most Szöulban élem az életemet, és nem holmi Kardok hercegét keresgélek… Vagyis talán már nem is kell keresni. Mivel elvileg nagyon kell, hogy utáljon, már valószínűleg meg is találtam- néztem fintorogva Seon Joonra, akinek fogalma sem lehetett, csakúgy, mint a többieknek, hogy miről hadoválok- Felség, ha lehet kérnem, csak egyetlen egy kívánságom, végeztesse ki ezt a férfit itt- löktem fejemmel a srác felé- Mert valami hihetetlenül arrogáns, és olyan megalázó, hogy ha olyan helyzetben lennék, biztosan megfojtanám álmában… és még csak lelkiismeret furdalásom sem lenne.

Erre mindkét férfi a fiatalabbra nézett kérdőn. Nyilván nem értették, hogy miért mondom ezt hirtelen.

- Én csak igyekeztem életben tartani!- tette fel védekezően a kezét az említett, és közben olyan gyilkos pillantásokat lövellt felém, hogy biztos megijedek, ha csak ketten vagyunk. De egy uralkodó előtt csak nem engedi el agresszív hajlamait.

- Ó, hát persze… folyamatosan csak bántottál. És szörnyetegnek neveztél.

- Mert azt hittem, az vagy!- forgatta a szemét, mintha egy idiótához beszélne.

- Felség, kérem, hadd költözzek be magához a palotába, én ezt már nem bírom tovább!- ütöttem az asztalra, és frusztráltan felsóhajtottam. De csak azt vettem észre, hogy mind, szinte pislogás nélkül bámulnak rám. Nem értettem, egészen addig, míg le nem esett, hogy nem éppen a legnagyobb tiszteleti szintben mondtam ki ezt a mondatot. Ó a francba!

- E…elnézést! Kérem ne öljenek meg, még szoknom kell ezt!- haraptam ajkamba, mire a király csak elmosolyodott, és barátságosan pillantott rám.

- Kedvellek.

- Hogy mi?- bukott ki belőlem- Vagyis… tessék?

- Mondom, kedvellek. Jöhetsz a palotába, az ágyasom leszel!- rezzenéstelen arccal mondta mindezt, mire félrenyeltem a saját nyálamat. De ahogy elnéztem, Seon Joon is döbbenten pislogott.

- Ágyas? Én?

- Az, ha mondom! Magas pozícióba emellek. Talán még gyereked is lesz tőlem…- bólogatott, mire úgy éreztem, kiszáradt a szám.

- Én inkább nem…- motyogtam.

- Mit kéne tennem, hogy elfogadd?

- Mondjuk ismerni?- tűrtem hajam a fülem mögé- Amúgy meg…Nincs elég nő minden ujjára? Én nem szeretek osztozkodni…

Erre pislogott vagy kettőt, majd ismételten felnevetett, Seon Joonon meg fél szemmel láttam, hogy legszívesebben belefejelne valamibe, csak ne kelljen tovább ezt hallgatnia. Az apja pedig még mindig megrökönyödve szemlélte az eseményeket.

- Csak szórakoztam veled, nem akarlak ágyasommá tenni, igazad van, van már elég… de egyenlőre biztosan nem jöhetsz a palotában, itt biztonságos neked. Seon Joontól meg elvárom, hogy mindig is figyelmes legyen veled, és teljesítse a kéréseidet.

- De…- szólt volna közbe a férfi, elég vehemensen, de uralkodója egy kézmozdítással elhallgattatta. Ez azért elég menő volt. Legalább van, aki féken tudja tartani ezt az állatot.

- Úgy hallottam, a segítségem kéne, de nem tudom, mit tudhatnék jobban, mint bárki más, ebben az országban. Hisz annyira jól nem ismerem a kort, csak nagyvonalakban- mondtam végül, a tárgyra térve.

- Valóban talán szükség van rád is… Az országunk egy közelgő háború elé néz…

- Ez biztos nem igaz!- szakítottam félbe, mire megint megrovó tekinteteket kaptam, de már csak a szemem forgattam- Ismerem annyira azért a Joseon kort… hisz ez nekem a múlt ugye. És itt… semmilyen háború nem fog történni. Sukjong uralkodása idején…. csak pártharcok voltak. Mondták az egyik múzeumban!- mondtam meggyőzően bólogatva.

- Nincs háború?- szűkítette szemét a hadügyminiszter.

- Nincs… nem tudom, kivel kéne háborúzni…

- A Csing dinasztia… háborúval fenyegetőznek…

- Kínaiak? Nem jó a kereskedelem?- értetlenkedtem.

- A kereskedelem virágzik… úgy tűnik, más probléma van…

- Mi lenne, ha nem kerülgetnénk a forró kását, és elmondanák már végre a problémát, lehet, hogy könnyen tudok rá magyarázatot találni, miért nem fog itt semmilyen háború kitörni?

- A Csing követ azt állította, hogy a katonáink egy csapata randalírozott az egyik határhoz közeli faluban, sok embert megöltek, és gyújtogattak, mikor nincsen semmilyen okunk a támadásra velük szemben, hisz szövetségesek vagyunk most.

- De hát ha nem igaz…

- Az a baj, hogy igaz!- szakított félbe Seon Joon.

- Akkor meg… - néztem rájuk értetlenül.

- Az a probléma, hogy ilyen parancs hivatalosan nem hangzott el, és nem tudjuk, kinek a csapatai voltak. Mert a határról való visszaérkezésük estéjén mindent kegyetlenül meggyilkolták, senki nem tud beszélni. Ezért sajnos nem is tudnánk őket felelősségre vonni.

- És nem lehet valahogy elsimítani a dolgot?- próbálkoztam diplomatikusan.

- Sajnos nem, mert nem ez a legnagyobb probléma…

- Miért, lepisilték a kínai császár gabonaföldjeit is?- igyekeztem poénkodni, de jelenleg nem voltak vevők rá.

- Nem. Hanem mert abban a faluban tartózkodott a császár egyik fia is. És az eseményt követően eltűnt.

- Eltűnt a fia? De hát minek volt egy világ vége közeli faluban, ha a császár fia?- értetlenkedtem.

- A császárnak rengeteg fia van. Több mint ötven ágyassal nem is csodálom…- mondta a hadügyminiszter.

- De mégiscsak a fia, ha nem is a császárnétól van!- tette hozzá Sukjong király.

- Hát az kellemetlen. És már nincs tanú a katonákból, pedig nyilvánvalóan ők vitték valahova- bólogattam- Kinek a parancsára?- néztem fel rájuk.

- Nincs tanú, mint mondtuk!- tagolta Seon Joon.

- Ne nézz ostobának, tudom, hogy nem erre kellenék, hisz én miért tudnám ezt jobban kideríteni. Nem. Van már gyanúsított, és maximum csak bizonyítékot tudnék szerezni.

- Okos lány vagy!- dőlt hátra az uralkodó- De sajnos nem mondhatunk el többet, a te érdekedben, csak ha úgy döntesz, hogy segítesz, biztosan. Más különben jobb, ha tudatlan vagy.

- Ez így nem fair! Vagyis igazságos!- javítottam azonnal magamat, hogy megértsék- Ez… itt valami nekem sántít, itt nem szabad ilyennek történnie, mert az benne lenne a történelemkönyvekben. Én ezt nem értem…- tördeltem a kezem- Időt kérek, nekem ez nem megy ilyen gyorsan. Gondolkoznom kell!

- Mennyi idő kell?- kérdezte a hadügyminiszter.

- Mennyit kaphatok?- néztem rájuk kérdőn.

- Legfeljebb két nap.

- Elég lesz, köszönöm!- majd felálltam, de még egy kényszeredett mosollyal a királyra néztem- Örülök, hogy megismerhettem.

- Hát még én! Remélem jól döntesz! Seon Joon majd vigyáz rád addig is.

- Abban nem kételkedem…- morogtam, de nem hinném, hogy hallotta volna.

- És vigyázz, ne lássanak meg itt.

- Így lesz! Akkor… örvendtem- hajtottam meg kissé a fejemet, és kisiettem a szobából, mielőtt még valaki megszólalhatott volna. De nem tehettem három lépést, a testőrparancsnok már meg is ragadta a karomat, és visszafordított magával szembe.

- Beszélnünk kell!- mondta, majd a karomnál fogva húzott is maga után, egészen a saját lakrészéig, ahol tegnap este is voltunk, majd jól behúzta maga mögött az ajtót, és intett fejével, hogy üljek le a földre. Bár kicsit vonakodtam, nem akartam most veszekedést. Így is össze voltam kavarodva.

- Mire gondolsz most?- kérdezte, mikor látta, hogy magamba vagyok merülve, és az ujjaimat tördelem, rossz beidegződéseim miatt.

- Arra, hogy haza akarok menni!- mondtam halkan- Nem hiányzott a nyakamba egy ilyen kolonc. Könyörgöm… mi van, ha ez nem is a múlt?- néztem fel rá- Hanem valami… alternatív világ, és igazából tényleg háború lenne! Újságírónak készülök, nem haditudósítónak!- túrtam hajamba, ezzel szétzilálva a fonatot.

- Szóval ilyen a jövőből visszanézve, mint ami most van, nem létezik? Honnan tudod ezt bizonyítani? Mi van, ha végig hazudsz?

- Miért tenném?

- Biztos lenne rá okod!- nézett rám összehúzott szemekkel, mire már kedvem sem volt visszavágni, csak számat elhúzva hajtottam fejemet felhúzott térdeimre.

- Inkább hagyj most békén, van elég bajom nélküled is!- morogtam.

- Hé, ne most fordulj magadba, mégis milyen problémád van már megint?

- Már megint?- néztem fel gyilkos szemekkel- Te vagy a probléma. Ez a kor a probléma! Ez a világ a probléma! És hogy nincs egy olyan ember, akihez fordulni tudnék, akihez odabújhatnék, aki megvigasztalna, és…

- Te oda akarsz bújni valakihez?- nyílt tágra a szeme, majd valami nevetésféle is elhagyta a száját, mire még jobban kiakasztott, és éreztem, ahogy a gyűlölet könnyei kitörnek tehetetlenségemben. Ezt észrevéve megakadt a mulatozásban, és félrebillentve a fejét nyúlt volna az arcomhoz, hogy letörölje a könnycseppjeimet, de olyan erővel vertem el magamtól a kezét, hogy az nekem is fájt.

- Nem vigasztalásért sírtál az előbb?- lett érzelemmentes az arca.

- De nem akárkié. Neked sosem fogok megbocsájtani. Nem kérek a szánalmadból sem. Tartsd meg magadnak, és az utcalány szerelmednek!- vágtam vissza, mire szinte végig sem tudtam mondani, máris éreztem, hogy a torkomhoz kapott, és ujjait megszorította nyakam körül. Hirtelen kiszorult belőlem a levegő.

- Vigyázz, mit beszélsz!- sziszegte felém, majd mintha azonnal leesett volna, hogy épp megfojtani készül, elernyedtek ujjai, én meg örömmel kaptam újra a levegő után, és kicsit távolabb húzódtam tőle, ijedten nézve fel az arcára. Ő is engem bámult, majd hirtelen felállt, kisietett a szobájából, de a rizspapíron átszűrődő fény-árnyék miatt láttam, hogy csak megállt a szobája előtt, majd később leült a tornácra, és mozdulatlanná vált.

Felsóhajtottam, és megmasszíroztam halántékomat.

Ez így nem lesz jó.

Ha folyton ki akarjuk nyírni egymást, abból nem fog semmi eredményes születni…. Segítenem kéne nekik? Sukjong király kedvesnek tűnik, pont ilyennek képzeltem. De mi van, ha ez csak a látszat? Ki tudja, hisz végtére ők is csak politikusok… azok meg sosem a nép érdekeit nézik… De máskülönben hogyan jutok haza?

A sokrétegű hanbok nagyon kényelmetlenné vált, így körbenéztem a szobában, és megpillantottam az egyik sarokban egy összehajtott fekete ruhát. Egyértelműen Seon Jooné volt, de mivel kényelmesebbnek tűnt a saját öltözékemnél, így nem is voltam rest átvenni. Nadrágban sokkal kényelmesebben éreztem magamat. Hiába volt jóval nagyobb a mérete, mivel kötni kellett, ezért össze tudtam húzni magamon, az ujját, és a nadrágszárat pedig szintén megkötöttem, miután felhajtottam, hogy ne essek benne pofára.

Eszembe jutott, hogy esedékes lenne elmenni a mosdóba is, mert mióta itt vagyok, nem is voltam, de most nem akartam rárontani a srácra, hisz most beletapostunk a másikba mindketten, és ezt nagyon jól tudtuk is. Most nem akartam a sértődöttséget megszakítani, így csak beültem az asztala mögé, és kezembe véve az ecsetet, és egy üresnek látszó lapot elővéve próbáltam elütni az időt pingálással, de nem nagyon kötött le. Valahogy dűlőre kellett már végre jutnom, hogy mit is tegyek…

A tőrre azt mondták, hogy a Ming dinasztiából való. A Ming már régen volt. Ezek szerint a palotában kéne lennie. Vagy valahol a közelben. De azt csak akkor találom meg, ha segítenek nekem. Talán, ha mindketten tudunk így segíteni a másiknak… Ha beleegyezek, hogy velük leszek, akkor talán ők is hajlandóak megkeresni a tőrt… Míg itt egyhelyben toporgok, addig csak megy az idő… ki tudja, odahaza most hogyan múlik az idő, egyáltalán megy-e, vagy már réges régen rendőrséggel kerestetnek…

Lépnem kell…

Ahogy kinyújtottam a lábamat, beleakadt az asztal sarkába, így kicsit meglöktem azt, ezzel a többi papírlap elcsúszódott, így megláttam alul egy teleírt papirost. Furcsa volt, mert nem kínai írásjegyekkel volt tele, hanem koreai betűkkel, amiket el tudtam olvasni, így azonnal érte nyúltam, és olvasni kezdtem.

Egy perc múlva pedig idegesen csaptam a levelet az asztalra, és mérgesen fújtattam egyet.

Mégis mi folyik itt?

Seon Joon szemszöge

Felbosszantott.

Már megint, pedig megfogadtam, hogy többet nem engedek a csábításnak, miszerint végzek vele. Egyszerűen ő nem illett közénk, annyira más volt. És itt ez nem volt jó dolog. Talán, valakiknek üdítő lehetett volna ezt látni, de… engem kirázott a hideg attól, ahogy beszélt, a tetteitől, a kék szemétől… Minél többet néztem, annál inkább tetszett a külseje, már nem idegenkedtem tőle, de annál inkább ijesztett meg az, ami benne van. Ha történetesen nem a jövőből jött volna, ahogy ő állítja, már rég megölték volna az arcátlansága miatt.

De talán mégsem kellett volna olyan hevesen reagálnom… most meg valószínűleg odabent gubbaszt a szobámban, és a pokolba kíván…

- Nézzenek oda, micsoda agónia!- hallottam magammal szemben egy élcelődő hangot, mire csak fújtam egyet.

- Neked tényleg nincsen soha sem jobb dolgod nálam…- néztem fel Yong Gira, aki mellett azonban a másik barátom, Dong Ju is ott állt, és kis szánalommal vegyes tréfálkozással néztek rám.

- Most éppen nem hozzád jöttünk, hanem a kisasszonyhoz- felelt a fiú.

- Már megint lefárasztott?- kérdezte a Sungkyunkwan éltanulója.

- Szépek vagytok, ennyi év barátság után, leráztok egy ilyen nő miatt…- fújtam, de már én is csak élcelődésként. Örültem, hogy a barátaim mindig mellettem vannak, már gyerekkorom óta.

- Azt mondtad, hogy mostantól nem ereszted el, de ahogy látom, sehol sincsen…- nézett körül Yong Gi.

- Tudjátok, milyen szeszélyesek a nők, kizárt a szobámból…- ferdítettem egy kicsit az igazságon.

- Mit tettél ellene, hogy ezt kaptad?- nevetett Dong Ju.

- Kicsit túllőttem a célon…- néztem el a távolba.

- Pontosabban?

- Bebizonyítottam neki, hogy az ujjaim átérik a nyakát…

- Te megőrültél?- lett kicsit ingerültebb a kereskedő család fia. Fogalmam sincs, miért van annyira elájulva attól a nőtől. Csak mert épp más a szeme… meg a modora…

- Nem tűröm, ha sértegetnek…- morogtam.

- De akkor is… Aissh, ember, nem értesz te a nőkhöz.

- Ó, megszólalt a szakértő!- dobta le magát mellém Dong Ju, majd intett a kezével az ajtó felé- Gyerünk, bűvöld ki őt a szobából, Yong!

- Rendben!- csapta össze a tenyerét, és az ajtó mellé állt, majd megköszörülte a torkát.

- Mi Ra-ssi, magához jöttem!- szólt be, azon a hangján, ami csak úgy csöpögött. Hát, ahogy szokott. Válasz azonban nem jött.

- Mi Ra kisasszony, kérem, jöjjön ki, hisz tegnap este óta nem láthattam az arcát.

- Ő nem olyan nő, akit ez meghat!- szóltam közbe.

- Figyelj, ha jól tudom, eddig te csak megfojtani próbáltad, nem levenni a lábáról… De ha annyira magabiztos vagy, hát kérj bocsánatot tőle, és hozd ki. Bár nem hinném, hogy megbocsájt neked… Amilyen szörnyen viselkedsz vele!- dobta felém a labdát Yong Gi kihívó szemekkel. Pontosan tudta, hogy az ilyenekre úgysem mondanék nemet.

Felálltam, és az ajtóhoz sétáltam, majd teljes erőből bedörömböltem.

- Hé, te… Mi Ra! Nem akartam ám kárt okozni benned. Gyere ki, és beszéljük meg a dolgot… tudod, a reggelit is!

Semmi válasz nem jött.

- Jó, figyelj, sajnálom!- mondtam nagy nehezen- Egyszerűen csak rossz témát feszegettél… mint amúgy mindig- morogtam hozzá, de ezt nem hallhatta- Gyere ki, ha mondom!

Még mindig semmi.

- Hát, látod, nagyon megorrolt rád!- nevetett Dong Ju, amivel végképp kihúzta a gyufát a lány.

- Na jó, vége a türelmemnek, kicsi lány!- majd kicsaptam a szoba ajtaját, és szememmel azonnal a lányt kezdtem volna keresni, de valami sokkal szembetűnőbb dolgot láttam meg, ami egyszerűen felforralta az agyvizemet. A ruhája levetve… A kis ablaka a szobának, ami hátrafelé nézett, az istállók felé, tárva nyitva, és a szoba üres volt. Meglógott…

- Csak megfojtom….

Da Ya szemszöge

Meredten bámultam magam elé, tördeltem a kezemet.

Még korán reggel eljöttem Seon Joon parancsnokék házától, nem vetett volna rá jó fényt, ha a szülei ott találnak. Hisz én mégiscsak a társadalom kivetettje voltam.

De más is volt, ami nem hagyott nyugodni. Éjszaka újra láttam valami olyasmit, amit talán nem kellett volna, és így nem bírtam volna a még alvó, másik lány szemébe nézni.

- Da Ya!- dugta be a fejét a szobámba a kissé bolondos kedvében lévő Mangjong szerzetes, széles mosollyal- A parancsnok szolgája jött, téged keres- mondta dülöngélve a testvér.

- Küldd be!- próbáltam rámosolyogni, hisz szeretetreméltóan volt ostoba.

- És még azt szerettem volna, hogy….- itt elakadt, mintha gondolkozott volna- Igazán semmiség, Da Ya kisaszsony!- majd kiugrált a szobából, utána pedig pillanatok múlva a már ismert arcú inasfiú lépett be.

- Mi Ra eltűnt, igaz?- néztem fel rá, mire tágra nyitotta a szemét.

- Honnan tudod?

- Eltűnt, és a gazdád azért küldött, hogy megkérdezd, itt van-e, így van?

- I… igen..- nézett rám bizalmatlanul. Talán tudta, hogy sámán vér csörgedezik az ereimben, és félt, hogy békává változtatom.

- Nincs itt. De tudom, hogy hol lehet. És azt is, hogy komoly bajba kerülhet, ha nem állítjátok meg. Az a másik nő lehet, hogy olyan dologra beszéli rá, ami szinte öngyilkosság..- csóváltam a fejem végiggondolva, mi is lehet a következménye Mi Ra döntésének. Amit talán még meg sem hozott tudatosan.

- Velem kéne jönnie!- hallottam a szolga ideges hangját.

- Nem. Inkább írok egy levelet a parancsnoknak, az el kell vinned neki, úgy egyszerűbb....- és nekem sem kell az emberek közé mennem...

Gyorsan, sietős betűket mázoltam egy már kissé gyűrött papírra, és már összehajtottam volna, mikor eszembe jutott még valami. Ami nem hagyott nyugodni, mióta láttam ma este valamit. Biztos voltam benne, hogy egy üzenet volt. Először nem voltam benne biztos, hogy ez a valami megtörténhet-e a valóságban. Képlékenynek tűnt. Révüléseim során pedig sosem volt ilyen. Mintha a jövő lett volna. Aminek meg kellett volna történnie, de én nem bírtam volna végignézni egy ártatlan ember halálát... pláne, ha előre tudom is...

Ezért a papírra véstem még egy sort:

Ha életben akarod tartani a lányt, sose engedd őt a tengerhez.