11. fejezet

11. fejezet

Út a hegyekbe

임 고대한다 하고 낮은 데를 웃지 말라

뇌정 대표에 실족함이 괴이 하랴

우리는 평지에 앉았으니 불별 없이 하노라

Ha célba jutsz magasra törve, ne nevesd, ki lent maradt;

Viharral, jég utakkal vár a hegység: könnyen elbotolsz.

Mi itt lent a sima talajon biztonságban éldegélünk.

Másnap még engem is meglepett, hogy bár éjszaka alig tudtam elaludni az izgalomtól, kipattant a szemem, mikor még a nap sem járt fent. Forgolódtam párat a kissé kemény talajra leterített ágyneműn, majd végül sóhajtva felültem. Füleltem egy fél percig, de mivel semmilyen nesz nem szűrődött át az ajtón, ezért kissé megnyugodtam. Legalább nem kell az ágyból kipattanva azonnal indulni. És legalább nem kellett Seon Joonnak ébresztenie. Az kissé megalázó lett volna, hogy még felkelni sem vagyok képes. Így hang nélkül kitoltam az ajtót, miután magamra kaptam valami nadrágfélét, amit tegnap még a parancsnok vágott hozzám. Mert elég meleg volt amúgy, így csak egy hosszabb ingben aludtam. Úgysem látta azt senki, nekem meg kényelmes volt. Bizony megbotránkoztak volna a pucér lábam láttán. Micsoda prűd népség… Még jó, hogy a huszonegyedik századba hozott a gólya. Bár most ezzel a ténnyel sokra megyek.

A város semmilyen zaja nem ért most el hozzám, a sötét égbolt éppen felkészült az újabb nap fogadására. Sóhajtottam egyet, olyan nyugodt volt minden. Lehunytam a szemem, és élveztem a nyugalmat.

- Nem tud aludni?- jött mögülem a hang, mire megpördültem.

- Hadügyminiszter!- hajtottam meg a fejemet egy kicsit, mikor felismertem Seon Joon apját.

- Óvatosabbnak kéne lennie, a szolgák pletykásak. Már így is hallottam, hogy sutyorognak, miféle nőt szállásoltunk el itt, akinek nem látják az arcát…

- Bocsánat, de… Kicsit ki kellett jönnöm szellőzni. Ahogy látom, magának is.

- Így van. Nem hagyott nyugodni az éjszaka, így ilyenkor a kérdésekre a választ nem az álmokban kell keresni.

- Tényleg olyan nagy a veszély, mint mondják?- ültem le a veranda szélére, ő pedig mellém állva nézett le rám.

- Talán nagyobb is, mint hisszük. De remélem, hogy még időben sikerül megállítani…

- Remélem, hogy segítségükre lehetek… és így én is hazajuthatok.

- Nem kedveled ezt a helyet?

- Nem az, hogy nem kedvelném, csak… itt olyan mihasznának érzem magamat. mint egy felesleges elem, vagy… egy kacat, amit csak arra jó, hogy kitegyék a kirakatba… Áh, talán pár szót itt még nem ismernek… De a lényeget talán érti…

Kicsit felnevetett, de nem tette nyilvánvalóvá, hogy mit értett belőle, és mit nem.

- Nem könnyíti meg a helyzetét, hogy éppen a fiamhoz került.

- Nem éppen arról híres, hogy ne szívná a véremet…- forgattam meg a szemem. Azt hittem, megint tiszteletlennek tart majd, de csak elmosolyodott.

- Gyere velem, mutatok valamit!- majd elindult mellettem, és meg felpattantam, hogy kövessem, hisz kíváncsivá tett. Az egyik melléképület felé tartottunk.

- Ez az épület…. Seon Joon anyjának külön része volt…- mutatott előre.

- Csak volt?- kérdeztem óvatosan.

- Igen… bizonyára feltűnt már, hogy a ház úrnőjét sehol nem látod. Tíz meghalt egy rablótámadásban. Seon Joon akkor volt tizennégy éves. Addig az anyjával úgy terveztük, hogy tudós lesz belőle, hisz nagyon eszes gyerek volt. De attól a naptól kezdve azt mondta, hogy addig nem nyugszik, míg el nem kapja az anyja gyilkosait, akik csak egyszerű haramiák voltak, minden hegységben több tucat van belőlük. De ezért minden nap keményen edzett… míg a legjobb nem lett. És már ilyen fiatalon a testőrség élére került. Az elején még próbáltam lebeszélni, hisz nem egy nyugodt élet. De azóta… csak romlott a helyzet. A menyasszonyát egy éve ítélték el, és került gisaeng házba… Talán az volt a végső törés… ha nem lennének barátai, akkor már régen egy könyörtelen, véres harcossá vált volna… Az élete nem volt könnyű, még ha úgy tűnik is, hogy beleszületett a pozíciójába. Kérlek, így ítéld meg, mikor nem viselkedik kedvesen. Persze ez az én nevelési hibám is… nem volt túl sok időm rá, akkoriban lettem hadügyminiszter…

- Magának is hiányzik?- böktem a fejemmel az épület felé.

- Minden nap gondolok rá. Talán ez az, ami miatt közelebb kerültem a fiamhoz. Ezért is kérlek, ha tudsz tenni az országunkért, és választás elé kényszerülsz, kérlek vigyázz rá.

- Ez kicsit kellemetlen…- motyogtam kínosan felnevetve.

- Ezt egy apa kéri tőled, nem a hadügyminiszter!- majd vállamat megpaskolva hátat fordított, és lassan el akart sétálni, de megtorpant. Én is hátranéztem. A fia állt tőlünk tíz méterre, és elgondolkozva nézett minket.

- Lemaradtam valamiről?- kérdezte, mielőtt tisztelettel meghajolt az apja előtt.

- Csak beszélgettünk! Jó utat nektek, vigyázzatok magatokra!- mosolygott az apja, majd elsétált. Ketten maradtunk, így közelebb lépett hozzám.

- Azt hittem, megint eltűntél.

- Mondtam, hogy nem menekülök el többet.

- Bátornak akarsz látszani, de igazából félsz…

- Nem tudhatod, hogy mit érzek, így inkább ne is találgass!

- Miről beszéltél az apámmal.

- Csak a családodról. Mondta, hogy az édesanyád… meghalt. Nagyon sajnálom…- hajtottam le a fejemet.

- Mondtam, hogy ne vájkálj az életemben…- láttam rajta, hogy kezd megint pipa lenni rám, pedig alig kezdődött még el ez a nap. Na szépen vagyunk…

- Nem én hoztam fel a témát, de sajnálom, talán tényleg nem volt közöm hozzá.

- Mindegy! -sóhajtott, majd végignézett rajtam- Irány a felszerelésedért, két perc múlva találkozunk az istállónál.

Biccentettem egyet, majd futó léptekben visszatértem a szobámba. Tegnap már egy kis fehér batyuba eltettem a ruhákat, meg a kis táskát, amit még a saját koromból hoztam. Ennyi volt az ingósságom.

Sóhajtva néztem végig a szobán, hisz nem tudhattam, hogy visszatérek-e, majd gyorsan a lovak felé indultam.

Seon Joon már két, felszerelt ló kantárját fogta, és kicsit idegesen dobogva a lábával várt rám. Az egyike a lovaknak az volt, akit az előtte lévő napon elcsórtam tőle. Kicsit ingerülten fújt rám az álalt, de meg is értettem. Hisz magára hagytam őt. Yong Gi mondta is, hogy ő a parancsnok kedvenc lova.

A férfi mellém lépett, és bár most hajnalban is meleg volt, a vállamra terített egy kámzsás köpenyeget, melynek csuklyáját a fejemre is húzta. Kicsit megigazgattam, hogy a térlátásomból ne nagyon vegyen le, és ha gyorsan kell vágtázni sem legyen túl zavaró hogy lecsúszik. Persze pontosan tudtam, mire kell. Még egy hetet ki kell bírnom bujkálva. Bár kíváncsi leszek, hogy fogják ezt elrejteni egy kiképző központban, ha már oda visznek. Ha egyáltalán el akarják titkolni. Nagyon elbambulhattam, mert kicsit megrázott.

- Indulhatunk végre?- nézett rám, szigorú szemekkel, amiből tudtam, hogy most nem vagyunk egy szinten. Így kicsit beszívtam a levegőt, mielőtt válaszoltam volna.

- Igenis… parancsnok!

*

A városhatáron találkoztunk a többiekkel. Ez ugye jelentette Dong Jut, Yong Git és Da Yát. Előbbi egy biccentéssel, a másik fiú egy széles mosollyal üdvözölt, Da Ya meg csak elfordította a fejét, hogy ne kelljen rám néznie sem.

Nem is kellettek szavak, mindenki az út irányába fordította lovát, és mint egy ki nem mondott parancsszóra indult meg vágtában, hogy egyre távolabb kerüljön tőlünk Hanyang.

Keresztülvágtáztunk egy egész erdőn, majd mikor legközelebb alacsonyabb tempóra kapcsoltunk, azonnal a sámánlány mellett termettem.

- Da Ya!

Rám kapta a fejét, és mint egy villámcsapás, úgy suhant át az arcán egy különös érzelem. Talán ijedtség.

- Igen?- próbált hangjába kellő hűvös érzelmet vinni.

- Honnan tudtad tegnap, hogy hol vagyok? Hogy ott keressenek a többiek? Azt mondták, hogy tőled tudták.

- Legyen elég annyi, hogy tudtam…

- Nekem ez nem elég. Tudni szeretném.

- Láttam- felelte kurtán.

- Nem érdemlem meg, hogy jobban elmagyarázd, ha már rólam szólt a látomásod, vagy mid?- hajoltam közelebb.

- Hagyd őt!- szólt rám az előttünk lovagló Seon Joon, mire legszívesebben visszavágtam volna, egy törődjön a magad dolgával, de inkább visszafogtam magam.

- Talán majd elmondom egyszer!- zárta rövidre a témát a lány.

- Te aztán nem vagy semmi, Mi Ra!- nézett rám nagy szemekkel Dong Ju- Mi eddig arra, hogy megtudjuk, hogy mi van a fejében, még egy halvány ígéretet sem kaptunk… Mitől vagy te más?

- Ühm… nő vagyok?- mondtam a legalapvetőbb különbséget.

- Ne bízd el magad ennyire!- hallottam magam elől Seon Joon morgását, mire kihasználva, hogy hátul nincs szeme, vágtam rá pár fintort, mire Da Ya felnevetett kissé.

- Mitől vagy te ilyen egészségesen pimasz?- meglepett ezúttal felszabadult kérdése.

- Nem tudom, a védőoltások lehetnek!- vontam vállat bolondozva.

- Mi?- nézett rám furcsán Yong Gi.

- Védve vagyok pár betegségtől, az alap védőoltások miatt! Lehet, hogy ez teszi azt, hogy nem hajlongok minden mondatra- bólogattam meggyőzően, de alig tudtam megállni, hogy ne nevessem el magamat. Ezek komolyan elhinnének bármit, amit beadnék nekik…

- Akkor lényegében nem halhatsz meg betegségben?- csodálkozott Da Ya.

- Hát… nem mondanám. Nem volt az mindenható oltás azért… örök életem sem lett tőle… De biztos, hogy pár nagyon elterjedt kórokozó nem tud megtámadni. Bár itt nem tudom, hogy miféle vírusok rohangálhatnak…

- Nem betegségtől fogsz meghalni…- mondta Da Ya, de mintha megijedt volna, hogy ilyet kimondott, azonnal elkapta a tekintetét.

- Hogy érted, hogy nem betegségtől? Hát mitől? Te tudod?- lettem kíváncsi. Hisz mégiscsak az életem végéről volt szó, amitől végigfutott a hideg a hátamon.

- Honnan tudnám?- nevetett fel zavartan- Csak arra gondoltam, hogy amekkora szád van, előbb még valaki még egy váratlan pillanatban kettőt csinál belőled! Most pedig siessünk, ha időben akarunk odaérni!- majd gyorsabb tempóra ösztökélte az állatot, és elvágtázott mellettem. Én csak néztem utána, és arra gondoltam, hogy Da Ya nagyon sok mindent titkol magába, de ne legyen a nevem Mira Young, ha nem derítem ki.

*

Még elég hosszú út ált előttünk. Dél felé haladtunk, ahogy mondták, és egyre inkább magasabb hegyek vettek körül minket. Yong Gi állítása szerint már lassan a Gyeryong hegységben voltunk. Nem a legmagasabb, nem is a legszebb hegyei a Joseon birodalomnak, de azt mondták, hogy jó hely volt arra, hogy elrejtsenek egy katonai bázist. Mert hogy ez nem egy nyilvános kiképzőközpont ugye, hanem a hadügyminisztériumnak a saját támaszpontja. Csak a király és a hadügyminiszter ismeri. Nehéz vizsga árán kerülhet csak valaki addig, hogy ide kerüljön kiképzésre.

Út közben kíváncsi lettem, hogy vajon miért is jön mindenki a csapatból, hisz furcsa volt, hogy hirtelen a három jóbarátnak nem volt más dolga. Seon Joonon nem csodálkoztam, hogy nem ereszt sehová már úgy, hogy nem felügyelhet rám pluszban. Yong Gi elmondása alapján, csak addig van itt, míg nem talál valami mókásabbat, mint az én szerencsétlenkedésem bámulása. De mint kiderült, mind azért vannak itt, hogy megtanítsanak ezalatt a hét alatt valamit, aminek a mesterei. Bár hogy vajon minek lehet ez utóbbi a mestere… hát nem biztos, hogy meg akartam tanulni. Azzal nem volt baj, hogy megtudják, hol van a hely, mert korábban mindhárman jártak itt kiképzésen, és Seon Joonon kívül mindkét fiú még egy fél éves kiképzésen vett részt. Bevallom, hogy meglepett, hisz Yong Gi a tipikus szépfiú volt, Dong Ju meg egy könyvmoly típus.

Da Ya már keményebb dió volt. Őbenne mindenki megbízott, és bár láttam rajta, hogy feszeng, amiért el kellett hagynia a komfortzónáját, valahogy nincs az az isten, ami eltántorította volna őt az úttól. De akárhogy is szerettem volna szóra bírni, egyszerűen nem sikerült rávennem, hogy beszélgetésbe elegyedjen velem. Így jórészt inkább magamba merültem, míg Yong Gi meg volt róla győződve, hogy rá figyelek, míg hosszasan taglalta azt, hogy milyen szórakozóhelyek vannak Hanyangban, ha nagyon unatkoznék. De nem úgy tűnt, hogy mostanában szórakozni lenne időm. Meg unatkozni…

Azt vettem észre, hogy egy fából készült, bár elég magas kerítéshez értünk, melynek kapuját egy fegyveres őr védte. Kettővel szimmetrikusabb lett volna, de nyilvánvalóan nem szükségeltetik kettő ember is egy olyan feladatra, ami ritkán hasznos. De ha hasznos, akkor annál inkább. Szóval ez az egy, katonás lépéssel elénk állt.

- Igazolják magukat!- mondta fa arccal, itt ez nyilván elvárás volt.

Seon Joon sem pazarolt sok szót szavakra, csak felmutatott valami jelvényszerűséget, legalábbis annak tűnt, mire a katona mélyen meghajolt, és kitárta előttünk a kaput. Lehajtott fejjel vezettem be a lovat, hisz egyelőre nem akartam feltűnést kelteni. Mihelyst beértünk a kapun, a három férfi leugrott a lóról, így mi is követtük a példájukat. A tér ahova érkeztünk, egy hatalmas gyakorlóterepnek tűnt, kör alakban. Középen fegyveres harcosok gyakorolták az ökölharcot, körülöttük voltak, akik futva igyekeztek valahova. Sőt, két férfi egy ajtó előtt térdelt, magasra tartva a kezüket, egy jó nehéz zsákot szorongatva. Ez valamiféle bünti? De tény, hogy akárhova csak néztem, mindenhol izmos férfiak rohangáltak. De ettől nem éreztem magam jobban biztonságban. Pont, mint egy világvégére készülő tábor…

- Nézzenek oda!- harsant ekkor egy hang előttünk, mire oda kaptam a fejem. Egy őszes hajú, kissé már köpcösebb idős férfi állt ott, és egy apró grimasszal, ami szerintem mosolynak készült nézte a testőrparancsnokot- Mi szél hozta ide, parancsnok?

- Kapitány!- hajolt meg mélyen, tisztelettel az életem megkeserítője- Sürgős és titkos állami ügyben jöttünk, kérem beszéljünk négyszem… vagyis hatszemközt!- intett fejével felém. A férfi rám nézett, de mivel még mindig a fejembe volt húzva a kámzsa, ezért nem láthatta az arcomat.

- Legyen!- mondta végül, majd intett, hogy kövessük. Hátranéztem a többiekre, akik megindultak az egyik irányba, kantáron vezetve a lovakat. Kikerültük a gyakorlatozó férfiakat, akik néha érdeklődő pillantást vetettek felénk, de mielőtt lemaradtam volna, Seon Joon csuklón ragadott, így húzott maga után. Ha kettesben vagyunk, biztosan gúnyolódva megjegyzem, hogy azért ez a testi kontaktus már nagyon intim, először kérdezze meg a szüleimet, hogy egyáltalán rám nézhet-e, de mivel a helyzet nem kívánta meg az ilyen viselkedést, így hagytam inkább, és magamban fintorogtam a dolgon.

A kapitánynak nevezett öreg kitárt egy ajtót, ami egy főépülethez tartozhatott, majd betessékelt minket.

- És most, elárulnád, ki ez a kis növésű fiú? Talán azt gondolod, itt kéne kiképezni?- mondta, leplezetlenül belevíve rosszallását a hangjába. Nyilván kis szopornyikás gyereknek vélt. Ilyen ruhában…

- Ez egy lány!- sóhajtott Seon Joon, majd egy mozdulattal lehúzta a csuklyát, mire a fejem levegőhöz jutott, de ezzel ellenben a kapitány légzése nehezült el.

- Üdvözlöm!- hajoltam meg kissé esetlenül- A nevem Yang Mi Ra- mutatkoztam már be ezen a néven, hisz így könnyebb nekik.

- Láttam már olyan embert mint te… akinek a szeme más volt, színesebb, a szeme kerekebb… Japánban, mikor jártam. De még egy nőt sem. Csak férfit…

- Mi Rának nem az az egyetlen különlegessége, hogy nem idevaló. Nem ekkorravaló… úgy értem...- kicsit megakadt a parancsnok, hisz elég furcsa lehet közölni egy olyan lehetetlenséget, hogy én, nevezett kék szemű ördögfióka időt utaztam. Bár meglephette, hogy kinézetem nem sokkolta jobban a férfit. Bár ha Japán jobban nyitottabb, akkor ott nyugati kereskedők bőven lehetnek. Kelet Indiai társaság is akár, vagy mi…

- És háromszáz évvel később élek!- segítettem ki.

- Hogyan?- csodálkozott a férfi, szemöldökét az égig rántva, ettől egy kissé vicces jelenség lett.

- Nem ebbe a korból való vagyok. Háromszáz évet utaztam vissza az időben… tudom, képtelenségnek hallatszik, én sem hittem el először, de… higgye el, alá tudom támasztani bizonyítékokkal.

- De akkor… mit keresel itt?

- Ez itt a kérdés, valóban- köszörülte meg a torkát Seon Joon- Ezért is jöttünk, hogy erről beszéljünk… és a segítségét kérjük az ügyben.

A kapitány arca kicsit megkeményedett, mintha eddig lett volna a jóságos mentor, aki meghallgatja a férfit, aki még az is lehet, hogy a tanítványa volt, de most a főnök lett, akinek komolyan dolgokban kell döntenie.

Így csendben, rezzenéstelen, ámde figyelmes arccal hallgatta végig a történetet, majd a végére érve, egy fél perces szünet következett, míg emészthette magában, majd lassan bólintott egyet. Nem tudtam, hogy mindent elhitt-e a történetből, de nem adta jelét, hogy dühöngő őrültnek tartson minket.

- Természetesen, a kisasszony mától a kiképzés tagja. De… ez némi elővigyázatosságot követel. Maradjon itt, Mi Ra-ssi!- majd kirontott az ajtón, és olyan hangosan, hogy még az én dobhártyám is belefájdult, elordította magát.

- Sorakozó lusta csürhe!

Seon Joon ajka kicsit megrándult erre, mintha mosolyogni akarna, majd észrevéve, hogy én is itt vagyok, egy kicsit mintha rendezte volna az érzelmeit, és megköszörülte a torkát, majd kilesett az ajtón, én meg az ő válla felett pipiskedve néztem, ahogy az a sok kinti tesztoszteron hirtelen összeszalad, és katonás sorban megállnak, kihúzva magukat, olyan haptákban, hogy az nekem volt kényelmetlen.

- A kiképzéshez mától egy hétig csatlakozik még valaki. Ő nem olyan, mint ti. Így… a jelenléte a táborban szigorúan titkos. Remélem nem kell ismertetnem magukkal, hogy mit jelent a titkos jelző!

- Nem, uram!- jött az egyöntetű válasz.

- Váó!- nyögtem döbbenten, magam elé suttogva.

- Ha bárki is egy szóval is meg meri említeni kívülállóknak, hogy ez a személy itt tartózkodott, azt biztosíthatom, hogy könyörögni fog a keserves kínhalálért, világos voltam?- ordított.

- Igen, uram!- hallottam megint a precíz választ.

- Rendben. Parancsnok, hozza ki!- kiáltott hátra a háta mögött, mire Seon Joon, mielőtt tiltakozni lett volna időm megragadta a karomat, és kihúzott az ajtón. Nem tudom, ettől a váratlanságtól ki lepődött meg jobban. Én, vagy az előttem álló tetemes mennyiségű férfi. Úgy éreztem magam, mintha egy Victoria’s Secret modell lennék, mindent mutató fehérneműben egy olyan kifutón, amit olyan férfiak vesznek körül, akik legalább öt éve nem láttak nőt. Irtó kínos volt.

Vagy egy perc néma csend után, valaki a hátsó sorból bátortalanul megszólalt.

- De hisz ez egy nő!

- Nagyszerű megfigyelés! Igen, egy nő. Méghozzá egy titkos kémünk. Nem a mi országunkból való, de érti a nyelvet. De tényleg nő. Aki a hadtestből, nem megfelelő módon viselkedik vele, akár egy ujjal is hozzáér, annak meggyűlik velem a baja, világos voltam?- ordította.

- Igenis, kapitány!- jött ezúttal egy kicsit szétszórtabban a válasz, mert mindenki azzal volt elfoglalva, hogy engem bámult. Nyilván a kapitány előtt nem engedhették meg maguknak, hogy jobban elhűljenek rajtam, nyilván a többség még nem látott hozzám hasonlót, erre fel volna nagy szenzáció.

- Van egy kisebb helység, ahova lepakolhatsz, és egyedül lehetsz…- vette halkabbra a hangját- a katonák együtt alszanak, de te ugye most követelsz némi magánéletet…- köszörülte meg a torkát rám nézve- Hisz mégiscsak egy nő vagy. Kísérd oda, Seon Joon, a kiképzése délután kezdődik!- azzal hátat is fordított, és elvonult. Érezhető volt, hogyan lett fesztelenebb hirtelen az összes férfi válla.

- Gyere, menjünk!- mondta Seon Joon, valamiért nem tetszett neki, hogy ennyi pasi bámul engem. Kikerültük az épületet, ahol már végre senki nem volt. Vagyis azt hittem, hogy senki nem jött utánunk, de tévedtem.

- Ez a hely nem egy nőnek való!- jött egy kicsit gunyoros hang a hátunk mögül, mire az előttem haladó férfi megtorpant, így majdnem neki mentem. Én eleresztettem volna talán a fülem mellett, de Seon Joon nyaka, ami most testközelbe került, vörösre váltott, biztos voltam benne, hogy a harag és nem a zavar. Ez a pasi nem nagyon érezte magát zavarban sosem. Hátrafordultam hát én is, és láttam, hogy egy rókaképű, de fiatal férfi méreget minket. Nem volt szimpatikus, azonnal láttam, hogy ő nem velem lesz, hanem ellenem. Emlékeztetett egy interjúalanyomra, akit még az egyetemen gyakorlatom alatt kellett megkérdeznem bizonyos gazdasági témáról. Kirázott tőle a hideg.

- Úgy gondolod?- horkantott fel, és egy lesajnáló mosolyt villantott rá, ami elég jellemző volt rá. Nyilvánvaló volt, hogy nem cimborák.

- Igen, úgy gondolom!- lépett közelebb- Egy óra sem kell, és kiesik. Nézz csak rá… hogy lenne ez a nő veszélyes? Nem tudom, mi van a háttérben, de nem ide való. Még csak nem is a mi országunk lánya. Nem bízok benne.

- Egy hét alatt többet fog fejlődni, mint te az évek alatt- vágott vissza az engem szorongató- Együtt kezdtük, nem rémlik? Te még mindig itt vagy csak, hiába vagy tiszt!

- Nem tehetek róla, hogy nem a hadügyminiszter az apám….

Láttam, hogy a parancsnok arca elsötétül, és legszívesebben nekimenne a másiknak.

- Menjünk, Seon Joon, csak direkt idegesít...- sóhajtottam és hadartam gyorsan, hisz most nem volt kedvem azt nézni, hogyan verekednek össze.

- Seon Joon? Csak így simán?- nevetett fel a rókaképű, nyilván azon fennakadva, hogy errefelé nem illik valakit simán a keresztnevén szólítani- Ilyen bizalmas a viszony? Hát persze… hisz a testőrparancsnok megteheti, hogy az ágyába vigye az ország új üdvöskéjét- bökött a fejével felém.

Már majdnem kezdtem felháborodni, mikor elért az agyamig, hogy pontosan mit is feltételezett, mikor Seon Joon már előtte is termett, és úgy ütött bele a képébe, hogy az nekem fájt. De nem kellett a másikat sem félteni, pillanatokon belül a földön fetrengtek, és igyekeztek minél nagyobbat ütni egymásra. Én csak álltam ott, tágra nyílt szemekkel, és azon gondolkoztam, hogy mit is kéne csinálnom, hogy abbahagyják, mert egyre agresszívabb lett a dolog.

- Na jó, elég volt!- köszörültem végül a torkomat, de egyikük sem figyelt rám- Most komolyan!- szorítottam össze a kezemet, és toporogva egy pár másodpercet végül a lehető legfurcsább módon igyekeztem megoldani a problémát. Egyszerűen rájuk vetettem magam. Vagyis igyekeztem a rókaképű hátára, hogy így lefordítsam Seon Joonról, többé-kevésbé sikerült is. De nem sokáig élvezhettem, hogy rajta fekszem, mert azonnal maga alá sepert, és felemelve a kezét, már emelte is volna fel, hogy egy olyan üssön a képembe, hogy attól eltörik az arccsontom, de mikor meglátta, hogy én voltam a támadója, akkor lefagyott, és csak bámult. Ez pont elég volt nekem, hogy a térdemet felhúzva ott okozzak neki fájdalmat, ahol talán nem is számított rá. Összegörnyedve gördült le rólam, én meg már majdnem kezdtem örülni a sikeremnek, mikor ismét meghallottam az ijesztően harsogó hangot.

- Nem azt mondtam, hogy a kiképzés délután kezdődik?- a kapitány hangja olyan éles volt, hogy a győzedelmes mosolyom le is olvadt, és a fejemet azonnal a hang forrása felé kaptam. A férfi ott állt az egyik ajtóba, és villámokat szóró szemmel bámult ránk. Gyorsan a másik kettőre néztem, azok szintén a földről kaparták magukat- Milyen viselkedés ez? Éjszaka jelentkeznek a büntetésért, most pedig távozzanak, és próbálják meg nem megölni egymást! Felnőtt emberek…- fújtatott, mire az én részemről csak ijedt pislogást kapott- Nem azt mondtam, hogy mozduljanak?- ordított fel, mikor nem reagáltunk. Erre Seon Joon felsegített a földről, vetett még egy gyilkos pillantást a férfire, aki viszonozta azt, majd elkezdett húzni maga után, hogy szinte rohannom kellett utána. Akartam neki szólni, hogy ne ilyen hevesen, mert kiszakad a karom, de esélyem sem volt, hisz levegő után kapkodtam.

Mikor befordultunk az egyik épület mögött, akkor szembejött velünk Yong Gi, aki eddig, a többiekkel karöltve fogalmam sincs, hogy merre járt. Elkerekedett a szeme, mikor meglátott minket, hisz elég ziláltan néztünk ki, Seon Joonnak még az ajka is felszakadt.

- Veletek meg mi a csoda tört…- kezdte volna, de Seon Joon félbeszakította.

- Az a görény Seung már megint… Elrendezem, aztán megkereslek titeket, és elmesélem- intett felém az elintézendő tevékenységet illetően, amiért már meg sem lepődtem.

- Mi Ra-ssi, jó vagy?- nézett rám Yong Gi aggódva, mire csak megrántottam a vállamat.

- Voltam már jobban is! De az a pillanat csak háromszáz év múlva fog eljönni…

- Menjünk már!- bosszankodott Seon Joon, mire még egy intésre volt időm, amit a kereskedőfiú felé intézhettem, jelezve, hogy később látjuk egymást, majd loholhattam is tovább az engem vonszoló férfi után.

- Itt is vagyunk!- tárt ki egy, a tábor központjától távolabbi épületében található kisméretű szoba ajtaját Seon Joon- Nem annyira nagy, de elfértek majd ketten Da Yával.

- Da Yával?- kérdeztem vissza.

- Talán velem akarsz aludni?

- Nem is sejted mennyire!- forgattam a szememet, mire csak fintorogva elsietett volna, de hangom utolérte- Remélem tudod, hogy… nagyon gyerekesen viselkedtél az előbb! Rád sem ismertem.

- Tessék? Inkább… Meg kéne inkább köszönnöd!- fordult vissza villámló szemekkel.

- Mit? Kekeckedett, te pedig bekaptad a csalit. Úgy értem hagytad magadat. Még jó, hogy a katonák nem látták. Hisz te egy tiszt vagy. Egy példakép. És ez cseppet sem volt példaértékű!- néztem mélyen a szemébe, mire láttam, hogy talán már megint abba az irányba haladunk, amit jobb lett volna elkerülnöm.

- Nem hallottad, mit mondott rád? Vagyis ránk… Megvédtem a.... becsületedet!- mondta fújtatva, mintha valami csúnya betegség lett volna- Bár lehet, hogy hiba volt…

- De hallottam! Csak hogy mivel nincs alapja, eleresztem a fülem mellett! Nem péppé verem. Régi rivális, ugye?- horkantottam fel- De ő még mindig itt van, míg te már…- elharaptam a mondatot. Hisz elvégre lehet, hogy tényleg az apja miatt van ott, ahol, annyira nem ismerem a részleteket, hiába mesélt erről az apja aznap hajnalban.

- Ő nem egyszerű katona, kiképzőtiszt itt, nem sokkal van rangban alattam. Így könnyen lehet, hogy az ő bírálása alá kerülsz. És tudod mit? Lehet, hogy hagyni is fogom, hogy szétszedjen- nevetett fel gunyorosan.

- Nem olyan egyszerű engem szétszedni!- fújtam rá, mire közelebb lépett, nyilván azért, hogy rám ijesszen, de nem léptem hátra, nem mutatva félelmet. Kicsit szánakozva elmosolyodott ezen.

- Nagyon megjárod itt, ha itt ilyen magasan hordod az orrodat. Most pedig öltözz át. Egy fél óra múlva kezdődik a kiképzésed. Értetted?

Elfordítottam a fejemet, és magamban próbáltam tartani a kifakadásomat.

- Értetted?- kérdezte nagyobb hanggal, de mintha neki is kellemetlen lett volna, így kénytelen kelletlen kiszűrtem magamból a választ.

- Igen, parancsnok!