13. fejezet

/Szégyellem magam, hogy lassan egy hónapja nem írtam ide, de egyszerűen nem tudtam kisajtolni magamból egy normális mondatot a történethez. De most lett pár új ötletem, így remélem nem lesz ilyen nagy szünet :)/

13. fejezet

Csoszoni csirkecsenés*

검으면 희다 하고 희하면 검다 하네

검거나 희거나 옳다하리 전혀 없다

차라리 귀막고 눈감아 듣도 보도 말리라.

 

A feketét fehérnek mondják, a fehéret feketének.

Fehér ez, vagy fekete: az igazat elhazudják; 

A legjobb: szemed behunyni, füled befogni: ne tudj semmit!

- Yong Gi?- néztem fel rá pislogva.

- Mondom… Ma este szökjünk meg!

- Te itt akarod hagyni a tábort?- ültem fel azonnal, és meglepetten bambultam rá.

- Ugyan, nem végleg, csak az éjszakára. Csináljunk valami mókásat. Ami visszahozza az életkedved, és elfelejted ezt a sok őrültet, rendben?

- Nem is tudom… szabad ezt?

- Azt hittem, hogy olyan lány vagy, akit ez nem érdekel!- nézett rám kihívóan.

- Nem is! Engem nem lehet visszatartani, ha elhatározok valamit. Mikor megyünk?- tudtam, csak azért csinálja, hogy bebizonyítsam, hogy van vér a pucámban, és elmenjek vele, de egye fene, hajlottam már egy kis törvényszegésre. És a napokban Yong Git is láttam néha küzdeni Seon Joonnal, és meg kell, hogy mondjam, lenyűgöztek az ő képességei is. Sokkal pofátlanabb volt, mint eddig bárki, akivel találkoztam, az élet bármilyen területén. Tudtam, hogyha nem barátok lennénk, nagyon tartanék a furfangos eszétől, hogy mit találna ki ellenem. Ezért sem akartam vele semmilyen konfliktusba kerülni. Én húztam volna a rövidebbet.

- Ez a beszéd!- vigyorgott nagyon- A disznó órájában találkozzunk a…

- Várj, várj, várj!- állítottam meg feltartott kézzel- Így nem értem!- csóváltam a fejemet.

- Akkor érted megyek! Csak halkan, hogy ne ébresszünk fel senkit. Da Yat sem, rendben?

Bólintottam egyet.

- És van terved, hogy mit csinálunk?

- Ezt csak bízd rám!- majd nagy vigyorral el is sétált. Kutya legyek, ha megértem a férfiakat!

*

Igazából nem akart álom jönni a szememre. Csak feküdtem ott, és azon gondolkoztam, hogy mikor jön ez a disznó órája. Valamiért felvillanyozott, hogy elhagyhatom a tábort, és egy kicsit kiszellőztethetem a fejemet, valami egészen mást csinálva. Tagjaim már sóvárogtam valami után, ami nem verekedés, és tetőn ugrálás.

Oldalra sandítottam, hogy lássam, Da Ya elaludt-e. Nagyobb volt a meglepetés, mikor nyitott szemeivel találtam magam szembe, amik engem bámultak. Egy rémült sikkantás is elhagyta a számat, de időben betapasztottam a kezemmel.

- A frászt hozod rám! Miért nem alszol?- súgtam felé.

- Ezt én is kérdezhetném… felesleges itt titkolóznod… tudom, hogy ma elmész Yong Gival valahova…

- Ezt meg honnan?- ültem fel hirtelen, mire ő is követte a példámat- Ezt is tudod, mert néha… látsz olyanokat, amit mi nem?- képedtem el.

- Dehogy- sóhajtott- Ilyeneket nem látok. De hallottalak titeket beszélni- hangja kicsit mintha mélázó lett volna- Vigyázzatok, mert én nem hiúsíthatom meg, és nem is akarom, de bárki más igen…

- Azt ígérte, hogy elvisz valahová…- kezdtem hirtelen magyarázkodni.

- Megértem… Yong Gi kedves férfi… ne törd össze a szívét!- nézett rám a sötétben, de így is éreztem, milyen átható a tekintete.

- Ugyan, nem romantikázni megyünk…- legyintettem, de kicsit bele is pirultam. Akármennyire is el akartam magam határolni ebben a korban mindenkitől, kezdtem úgy érezni, hogy van pár ember, akire nem úgy gondolok, mint már háromszáz éve porosodó csontvázakra, hanem mint akár barátokra. Ha egyszer hazamegyek furcsa lesz belegondolni, hogy ők már mind nincsenek a világon…

Gyorsan megráztam a fejem, mert a hazamenetel nem tűnt olyan közelinek, hogy akár már holnap pakolhattam volna.

- Vagyis mégis?- tette fel a kérdést a lány, mert a hosszas tűnődésemet a Yong Giról való gondolkozásomnak vélhette.

- Dehogy! Nem szíveket törni jöttem ide!- majd hirtelen megláttam egy sziluettet az ajtó előtt. Yong Gi- Mennem kell!- súgtam a lánynak.

- Ezt vidd magaddal!- nyújtott felém még valamit, amit a sötétben nehezen tudtam kivenni. Az a tőr volt, amit még kezdetben Seon Joon adott nekem.

- Nem hinném, hogy szükséges lenne…

- Lehet, de nem árthat. Kérlek…- mondta, mire egy mosollyal elvettem tőle, az övembe tűztem, majd egy intéssel majd az ajtónál voltam.

- Gyors voltál!- csodálkozott a férfi, mikor kitártam az ajtót.

- Nem tudtam aludni!- vontam vállat, és az ajtó előtt lévő cipőbe bújtattam a lábamat- És hogyan terveztél kimászni a kerítésen kívülre? Azt hittem, hogy este is őrzik a kaput!- súgtam neki, mire csak halkan felkuncogott, és megragadta a kezemet, és maga után húzott. A sötétben nem láttam az orromig sem, de rábíztam magamat.

Arra a kis tisztásra húzott, ahol délután is felajánlotta, hogy lépjünk le

- Itt fogunk kiszökni!- mutatott a részre, ahol kifejezetten magas volt a sánckerítés.

- És hogy képzelted?- léptem közelebb a kerítést vizsgálni. Sehol nem lehetett felhúzódzkodni rá- Esetleg…- kezdtem el gondolkozni, mikor a fiú felnevetett.

- Mielőtt, még próbálnád magad áttornászni, elárulok valamit…- majd a kerítéshez lépett, és kicsit erősebben megnyomta az egyik deszkát, mire az elmozdult a helyéről, így a lukon, ami alakult simán kifértünk, ha lehajoltunk.

Nem tudtam, hogy szórakozzak, vagy bosszankodjak ezen.

- Yong Gi, te aztán tényleg nem vagy semmi!- ráztam a fejem hitetlenkedve, mire csak még szélesebben elmosolyodott.

- Javíthatatlan vagyok!- vont vállat, majd gyorsan kibújt először a kerítésen. Már rég túl voltam azon, hogy megsértődjek azon, hogy nem engednek előre, mint nőt. Hisz ázsiai országokban még mindig az a divat, hogy a férfi megy előre akárhol… Így csak némán követtem, és mikor visszakerült a deszka a helyéről, akkor egy nagy levegőt vettem.

- Itt még a levegő is jobb!

- Két lépésre vagy csak a tábortól…- nevetett ki- Gyerünk, menjünk…- majd ismét húzni kezdett maga utána a sötétben. Nem mentünk messze, pár perc volt, mikor előttünk egy fához kötözött ló alakja bontakozott ki.

- Na, pattanj fel! Most sajnos egy lovon kell osztoznunk, remélem nem zavar!

- Nem, dehogy! – vontam vállat, és miután végigsimítottam az állat nyakán, a nyerget megragadva felhúztam magamat. Csodálkoztam, hogy a fiú előre idekészítette az állatot. Nem tudtam hova akar menni.

Felhúzódzkodott mögém, egyik karjával átölelte a derekamat, és közelebb húzott.

- Le ne ess itt nekem!- motyogta, mire egy kis mosoly költözött a szám szélére, valamilyen furcsa oknál fogva. Majd hirtelen sarkával elindította az állatot, én meg igyekeztem valóban nem leesni a lóról a nagy tempóban. De kifejezetten élveztem, ahogy az esti hűs szél az estére általában összefont copfomból kilógó tincseimbe kapott.

Nem tudom, meddig vágtattunk, mikor egy emelkedő után Yong Gi hirtelen megállította a jószágot.

- Ide jöttünk?- fordítottam hátra a fejemet, mire, bár közel került az arca az enyémhez, egyáltalán nem volt kényelmetlen. Bár neki liftezett egy kicsit az ádámcsutkája, ami egy kis kuncogásra késztetett.

- Csak pihenjünk egy kicsit!- mondta leugorva a nyeregről, majd segített nekem is lekecmeregnem.

A hegytetőn lehettünk, mert egy helyről, ahol a fák ritkábban voltak, be lehetett látni az egész völgyet. A hold pont megvilágította, ezzel földöntúli látványt varázsolva a látottakra.

- Ez gyönyörű…- sóhajtottam- Pont telihold van?

- Nem, az holnap lesz…- ült le mellettem a földre a fiú, és elbámult az égre, amin rendesen kirajzolódtak a csillagok, és a tejút.

- Tudod..- mondtam elmélázva- Ma már nagyon kevés helyen látszik a tejút…- mutattam fel- A városi fények miatt.

- Fények? Este?- csodálkozott.

- Izé, fogalmam sincs, hogyan kéne megmagyarázni neked az elektromosságot…- haraptam ajkamra- A lényeg, hogy a jövőben már tűz nélkül lehet nagyon nagy erejű fényességet csinálni…

- Mesélj még. Mi van ott, ami még nincs…?

- Nagyon sok mindent- kezdtem bele- Nem kell ló a fogatok elé, megy magától a kocsi. Ma már, ha a világ két pontja között is vagyunk, tudunk beszélgetni egymással azon keresztül, amin a játékot mutattam.

- Tudtok beszélni?- nyílt tágra a szeme.

- Igen. Te belemondod otthon, és ő hallja azon keresztül, a másik oldalon. Aztán vannak repülők. Repülőszerkezet, amivel gyorsan lehet utazni, aztán pedig…

- Te átversz engem!- kiáltott rám.

- Dehogy, ezek tényleg léteznek! Annyi minden fejlődött az utóbbi évszázadban… El sem hinnéd!

- Az alapján, amit mondasz, egy nagyszerű hely lehet… Ha visszamész, vigyél engem is! Akkor le tudom ellenőrizni, hogy igazat mondasz-e.

Erre elmosolyodtam.

- Nem hinném, hogy élveznéd… Ahogy én nem vagyok idevaló… úgy te sem illenél oda…

- Ne lennél idevaló? Napról napra jobban megszokod az itteni életet. Mi lenne, ha nem juthatnál már sosem haza? Nem tudnád teljesen megszokni?- hajolt közelebb, mire homlokánál fogva elpöcköltem magamtól, hogy ne legyen benne az intim szférámban.

- Hiszek abban, hogy okkal születünk oda, ahova. Nem hiába van köztünk háromszáz év… Ó…- akadt meg a szemem apró fényeken a völgyben- Az ott egy kis város?

- Igen, oda megyünk!- állt fel a fiú a földről.

- Nem veszélyes az nekem?- néztem rá kérdőn.

- Nem, késő van már… nem fognak észrevenni.

- Oka is van annak, hogy odamegyünk?

- Van ott valami, ami nekünk nincs!- vigyorgott, majd kérdő tekintetemet látva meg is válaszolta, hogy mi az a dolog- Csirke!

*

A falu határáig mentünk lóval, ott egy biztonságos helyre lekötötte az állatot, majd gyalog folytattuk utunkat. Yong Gi legalábbis nagyon magabiztos volt, hogy merre kell menni, és csak követtem. Br néha különös érzésem támadt, mintha figyelne valaki, ezt betudtam annak, hogy rosszban sántikálunk, és mindenbe belelátom ezért a rosszat.

- Hol van itt csirke?- kérdeztem, és éreztem, hogy a hasam is megkordult, olyan rég ettem már valami jó kis csirkehúst.

- Son bírónál!- súgta vissza.

- Ő meg kicsoda? És minek megyünk hozzá?

- Nem teljesen hozzá megyünk… csak a csirkéihez…

- Most csirkét akarunk lopni?- visítottam fel suttogva, ami elég érdekes produkció volt.

- Gondot okoz?- pislogott vissza rám.

- Nem, de… neked van pénzed, venni is tudnánk!

- Igen, de nem az éjszaka kellős közepén, és így sokkal mókásabb. Ne sajnáld a bírót, rettentő kegyetlen tud lenni. Fel sem fog tűnni neki, ha eltűnik egy csirkéje, mi meg jóllakunk. Nem jár mindenki jól?

- Hát ha eltűnne egy csirkém, akkor szerintem én nem járnék jól…- fintorogtam, de mielőtt meggyőzőbben tiltakozhattam volna, hirtelen megragadta az ingem gallérját, és olyan közel húzott az arcához, hogy egy pillanatig azt hittem, a szánk is össze fog érni.

- Ne legyél már ilyen mulya! Gyerünk, hol az a belevaló lány? Rád sem ismerek!

- Jól van, legyen!- vágtam rá, kissé távolabb hajolva- De tényleg te vagy az, aki belecsábít a rosszba!- vigyorodtam el, mert bármennyire is igyekeztem tisztességesen élni, azért mindig van az emberben egy oldal, ami csábul néha a kihágásra. Meg hát ugye hiányzott a csirke.

Így követtem némán a fiút, aki egy kőkerítés mellett guggolt le végül.

- Mi a pontos terv?- tátogtam felé.

- Az nincs. Ennek az a lényege, hogy rögtönözni kell!

- Ne már, csak van valami stratégia!

- Jól van, rendben! Szóval mi most a hátsó udvar mögött vagyunk, ahol vannak a baromfiak. Előrébb van a ház, szóval senki nem fog erre tévedni, de sosem lehet tudni. Szóval én előremegyek őrködni, te addig fogod az egyik csirkét, és utána futunk!

- Ennyi?- értetlenkedtem.

- Akarsz még egy kakast is?

- Nem úgy értettem, csak… Jó, legyen!- sóhajtottam.

- Ez a beszéd!- veregette meg a vállamat, majd hirtelen füttyentett egyet, ami madárhangnak hallatszott- Ha ezt hallod, akkor futni kell. Akár csirke nélkül is. Értetted?

- Ja, értem!- bólogattam, mire egy mosoly után eltűnt a kerítés mentén a sötétben. Kezdtem bánni, hogy belementem a dologba, de azért adott adrenalint bőven, így csak vettem egy lendületet, és áthúztam magam a kerítés cseréptetején. Egy veteményes ágyás szerűben landoltam, legalábbis valamilyen zöldséget láttam magam körül, így gyorsan elosontam onnan.

Szemem már hozzászokott a sötéthez, így hamar megtaláltam az elkerített részt, ahol a csirkék lehettek. Most valószínűleg aludtak, mert semmilyen mozgolódást nem láttam.

Jól van, Mira, mit neked egy csirkét elemelni…? Semmiség…

Halk léptekkel közelítettem a tyúkólat, és lassan kinyitottam, a kissé recsegő, tákolt ajtaját. Bele sem mertem gondolni, mennyi tyúk ürüléken taposok, és lassan bedugtam a fejem a kis fából készült építménybe. A fa nyikorgására az egyik tyúk adott ki valami tyúkhoz nem is méltó hangot, de szerencsére csak halkan.

- Jól van, tyutyuka, most magammal kell vinnem az egyik csirkét!- motyogtam az orrom alatt, és végignéztem a csirkéken. Volt belőlük pár. Már majdnem fel tudtam emelni az egyiket, reménykedve, hogy végigalussza az egész akciót, mikor meghallottam az élet madárfütty hangot, amit Yong Gi is reprezentált nekem veszély esetére.

Annyira hirtelen jött, hogy hátráltam egy lépést. Csak sajnos így a hátsó lábammal a tyúkok etetőtáljába léphettem, mert az nagy zajjal felborult, halálra rémítve engem, meg persze szerencsétlen állatokat. Több sem kellett, hirtelen az összes jószág rikácsolni kezdett, össze-vissza futkorászva, a szomszéd ólból meg a kakasok zaját hallottam.

- A francba!- morogtam, és egy pillanatig mérlegeltem, hogy mit is kéne tennem. Végül a legkézenfekvőbbet választottam, és kihátráltam a támadó tyúkok elől, pont mikor megláttam egy alakot közeledni az ól felé. Így behúzódtam az épület mögé, és csak reménykedtem, hogy ott nem lát meg senki. Túl rizikós lett volna már átugrani a kerítésen. Az még sötét ruhában is feltűnőbb lett volna.

Egy fél perc múlva érkeztek a tyúkólhoz a léptek. Mivel az ajtó amúgy sem volt zárva, már pár csirke kiszabadult, így csak egy mély férfihang bosszankodását hallottam. Valószínűleg egy szolgáló lehetett. Megfojtalak, Yong Gi...

Mikor láthatta, hogy nincs semmi gond az ólnál, semmilyen ragadozó nem zabálja őket tudatszám, ismét a kis kerítés túloldalára került, majd hirtelen elkiáltotta magát, bár nem tudtam, hogy kinek.

- Nincs semmi probléma, uram!- majd távolodni kezdett. Nem mondom, nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem nézett be mögé, ahol kucorogtam. Egy nagyot sóhajtottam, majd egy kis idő múlva ki mertem dugni az orromat, hogy ellenőrizzem, van-e még valaki a közelben, de mivel nem láttam senkit, gondoltam jobb lesz felvenni a nyúlcipőt. Már majdnem kiléptem a karámból, mikor hirtelen gondolattól lehajoltam, és felkaptam az egyik kis csirkét, majd rohantam is vele a lehető leghalkabban a kerítés felé, igyekezve eltompítani a rémült állat hangjait is. A sok edzésnek köszönhetően sikerült egy kézzel is átlendülnöm felette. Ilyenkor hálát adtam Seon Joon kemény edzésprogramjának.

Ott lekuporodtam a csirkét mellemre vonva, és kifújtam a levegőt, és vártam, hogy Yong Gi újra megjelenjen, és mehessünk már. Lehunytam a szememet, úgy átkoztam magamban a fiút, hogy rávett erre az őrültségre. Ami mondjuk viccesnek is nevezhető volt, de… azért mégiscsak… Elkaphattak volna. És nem akartam, hogy lássanak… egyből lejött volna, hogy nem idevalósi vagyok.

A nagy elmélkedésemből egy erős csípés ábrándított ki, a csirke belevájta a csőrét a kézfejembe, mire a fájdalomtól eleresztettem a kis dögöt, az meg megeredt az egyik irányba.

- Gyere vissza!- sziszegtem neki anyanyelvemen, de az csak rohant tovább, és mivel már ennyit fáradoztam érte, nem akartam veszni hagyni, így utána kúsztam volna, de ebben a pillanatban valaki hátulról befogta a számat, és visszahúzott a földre. Már rémülten kezdtem volna kapkodni, mikor szembefordított magával, és megláttam a hátam mögötti alakot. Pislogtam rá kettőt, mire a sötétben kivettem az arcát.

- Dong Ju?- suttogtam. Mert mellettem tényleg a Sungkyunkwan él diákja kuporgott- Mit csinálsz itt?

- Ezt én is kérdezhetném!- motyogott vissza- Követtelek titeket!- válaszolt végül zavarban.

- Hogy mi? Minket?

- Nem mindig bízok meg Yong Giban és az ötleteiben…- vont vállat kissé.

- Nyugi, nem történt semmi, csak épp elcsórtunk egy csirkét a bírótól… Bármilyen hülyén is hangzik ez…- nevettem fel kicsit szerencsétlenül.

- És most ő hol van?

- Mindjárt itt lesz, biztos vagyok benne!- bólogattam- De el kéne kapni a csirkét, mielőtt messzire megy!- néztem a holdfényes kis útra a házak között.

- Rendben… menjünk!- sóhajtott, de mielőtt egy lépést is tehettem volna, azonnal visszahúzott, mert a ház főkapujában két ember jelent meg.

Yong Gi és, egy nagyobb darab alak, elég díszes ruhában. Lehet, hogy a bíró lenne? Ahogy elnéztem elég kedélyesen beszélgettek, legalábbis Yong Gi testtartásából ítélve nagyon fesztelen volt. Hallottam, hogy mögöttem Dong Ju felszisszen, ezért kérdőn néztem hátra.

- Ez az ember Hui Bin úrnő oldalán áll!- súgta alig hallhatóan, mire összerezzentem, és visszanéztem a beszélgető párosra. 
Nem, az nem lehet... Yong Gi nem... nem hazudna...
Azonban a csirkém ebben a pillanatban rohant feléjük, ami megszakította a diskurálást, és a mi irányunkba kapták a fejüket, amiért kénytelenek voltunk visszahúzódni a fal mögé. Kicsit döbbent ábrázatom lehetett, mert a mellettem lévő férfi kicsit megrázott.

- Figyelj, nem akarom, hogy Yong Gi tudja, hogy itt voltam, biztos megfojtana, amiért utána néztem, de… ne vonj le rossz következtetéseket ebből, rendben? Csinálj úgy, mintha semmit nem láttál volna. Beszéljünk a táborban!

- Rendben!- leheltem ajkaim közül- De...- ragadtam meg a karját- Ugye nincs semmi gond?

- Reméljük!- szorította meg a kezemet bátorítóan, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan is tűnt el. Pár másodpercre rá, meg megjelent Yong Gi, ölében tartva a csirkét.

- Itt vagy!- mosolyodott el, mikor meglátott, én viszont sajnos a gonosz hangnak a hangját hallottam magamban, hogy mi van ha Yong Gi… 

Mégis, ki ez a fiú?

- Mi tartott eddig?- kérdeztem, kicsit vékonyabb hangon, mint beszélni szoktam.

- El kellett bújjak, mert valaki kijött a hátsó kertben. Csak most tudtam átmászni a kerítésen… Ő hozzád tartozik, ugye? Szép darab...- vigyorogva átadta a csirkét, és meg kissé remegő kezekkel vettem el. Miért hazudik?

Yong Gi… te ugye nem… nem akarsz elárulni! Benned bíztam eddig, ne kelljen csalódnom benned.

- Értem…- mondtam halkan, ajkamba harapva.

- Valami baj van?- nyúlt az állam alá, hogy felemelje a fejemet, de érintésétől kicsit összerezzentem.

- Csak… - nyeltem egyet, majd elnyomtam magamban a bizalmatlanságomat- Azt hittem, hogy el fognak kapni! Azt mondtad, hogy nem lesz semmi gond!- ütöttem a mellkasára, a szabad kezemmel tettetett játékossággal, ne tűnjön fel neki, hogy milyen feszült vagyok.

- Bocsáss meg!- mosolyodott el- Én sem számítottam rá… De a csirke megvan. Ha hazamegyünk, akkor megpucolhatod, és megfőzzük!

- Hogy pucoljam meg? Te normális vagy? Megölni nem lenne szívem!- tiltakoztam.

- Hogy akarod akkor megenni? Míg mozog?

- Akkor inkább sehogy nem eszem meg… ha nekem kéne végeznem vele, akkor inkább vega lennél… tudod… csak zöldségeket ennék!- nevettem fel zavartan.

- De akkor most mit csináljunk vele?- vakarta a fejét a fiú. Már megint olyan ártatlannak tűnt...

- Kim mama?

- Elárulna minket, hogy ellógtunk… valamiért sosem kedvelt engem… azt mondta, hogy nem tetszik neki a képem… De tudod mit, hazáig eldöntjük. Csak menjünk vissza. Aludnod is kéne még valamit!- simított végig az arcomon, mire ledermedtem.

A fejemet elöntötték a kétes gondolatok. Miért beszélt Yong Gi Hui Bin úrnő emberével? Miért hazudott róla? Miért hozott ide? Pont ide? Miért kedves velem?

Számtalanszor hangoztatta, hogy az ő családja tisztességtelen. De mivel az egyenes és határozottan királypárti Seon Joon legjobb barátja volt, eszembe sem jutott kételkedni benne sosem. És mindig őszintének tűnt...

Így most csak bámultam rá, néztem, ahogy két keze közé véve az arcomat egyre közelebb hajolt, alig pislogva, pont úgy, mintha meg akarna csókolni.

- Yong Gi!- suttogtam döbbenten, és kissé ijedten, mire egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában, már alig centikre az arcomtól.

Talán ha a saját koromban találkozom vele, és nem kételkedek abban, hogy egy oldalon vagyunk-e, akkor hagyom, hogy lecsökkentse a távolságot, de hirtelen észbe kaptam, és elfordítottam a fejem, így ajka csak az arccsontomat súrolta, kis bizsergést hagyva maga után.

- Mi Ra...- kezdte volna, de nem akartam, hogy tovább mondja.

- Csak menjünk most haza!- mondtam halkan, és nem is mertem az arcára nézni, csak elindultam arra, amerre a lovat hagytuk, magamhoz szorítva a csirkét, akiről lassan úgy éreztem, hogy az egyetlen, akiben megérné teljesen bíznom…

*

A visszafelé vezető út csendben telt, de a hallgatás nem kellemes, hanem feszült volt, rendkívül zavarban voltam.

De valamiért mégsem lepett meg, mikor a lovat megállította, és megköszörülte a torkát.

- Meg kéne beszélnünk…- kezdte.

- Mit?- tettetem az értetlent.

- Hát… - vakarta meg a tarkóját, legalábbis így éreztem, nem mertem hátranézni- Ami történt…

- Semmi nem történt- fordítottam hátra a fejemet végre.

- És miért nem?- nézett mélyen a szemembe.

- Mert… fogalmam sincs, hogy pontosan ki vagy te!- böktem ki, és félretettem minden intelmet, amit Dong Ju mondott- Figyelj Yong Gi, válaszolj őszintén, rendben? Te… igazából…- ekkor azonban éreztem valami furcsát, ami nem volt rendjén- Te is érzed?- lettem rémült szempillantás alatt- Mi ez a szag?- szagoltam bele a levegőbe, amitől az oromban még jobban beleszökött az égett szag.

- Jó ég!- suttogta, mikor ő is megérezte, majd ismét megragadta a derekamat, és azonnal irdatlan tempóra ösztökélte az állatot. Két perc múlva ott is voltunk a tábornál. Illetve… ahol a tábornak lennie kellett volna. A faépületek vörös lángban álltak, az enyhe szél is messzire vitte a pernyét. A katonák igyekeztek a pataktól hozott vízzel oltani, de egyenlőre nem tűnt sikeresnek a harcuk a lángok ellen. Mindenhonnan kiabálás hangja hallatszott.

- Mi folyik itt?- tátogtam, majd leugrottam a lóról, még a tyúkot is elejtve azonnal Seunghoz rohantam, akit megláttam.

- Seung!- ragadtam meg a ruháját, mire kiejtette a kezéből a vödröt.

- Mi Ra! Te itt vagy? Hol voltál, te komolyan…?

- Ez hosszú, de most értem vissza! Mi történt?

- Felgyulladt a tábor, nem tudjuk, miért, és… csak terjed… Nagyjából mindenkit sikerült kimenekíteni, de… akadt pár áldozat!- mondta feszült hangon. Nagyot nyeltem, és végignéztem a tömegen.

- Hol van Seon Joon?- kérdeztem, mert őt sehol nem láttam. Most az sem érdekelt, hogy lehagytam a rangját. Feltűnt, hogy vonakodik válaszolni, mire megráztam.

- Hol van?- szinte visítottam a kérdést, mire egyenesen a szemembe nézett.

- Odabent! Azt hiszi, hogy bent ragadtál… téged keres.

 

*Joseon csak az alliterálás miatt íródott most itt Csoszonnak

12. fejezet

12. fejezet

 A kiképzés

 

형산에 백옥을 얻어 세상 사람 뵈러가나

겉이 돌이여니 속 알이 뉘 있으리

두어라 알 인들 없으랴 돌인듯이 잇거라

Hjong hegyén jádét leltem, sokaknak megmutattam,

De szemük nem csillant föl, úgy vélték, értéktelen.

Nyugodj meg! A jövőtől ne félj. csodált leszel valamikor.

 

Mikor egyedül maradtam a szobában, egy pillanatra elgondolkoztam, hogy pontosan mit is keresek itt, majdnem egyedüli nőként egy ilyen helyen. Ráadásul el sem tudtam képzelni, milyen kiképzést szántak nekem.

Frusztráltan dobtam le magamat a földre, majd a kis batyumból elővettem a kikapcsolt állapotban lévő telefonomat, és csak megszokásból forgatgatni kezdtem, hogy megnyugtasson. Nem is érzékeltem, milyen gyorsan telik így az idő, csak azt, hogy egyre nagyobb görcs nő a gyomromban, és egyre inkább húzom össze magam az egyik sarokban. Hiába tűntem olyan magabiztosnak, magam sem tudtam, hogy mennyi ebből a valódi bátorság…

- Mi Ra-ssi!- nyílt az ajtó, és Dong Ju dugta be a fejét olyan gyorsan, hogy időm sem volt változtatni a pozíciómon, így csak azt látta, hogy a sarokban gubbasztok, és élettelenül bámulok magam elé- Valami baj van?- húzta be maga mögött az ajtót, és leült velem szemben. Amennyire csak tudtam, egy széles mosolyra húztam a számat.

- Ugyan, dehogy, én csak… én csak…- használtam fel kezeimet is a gesztikuláláshoz, de semmilyen ésszerű magyarázat nem jutott eszembe.

- Ijesztő egy kicsit, igaz?- biccentette félre fejét, amitől hirtelen szimpatikusabb lett, mint eddig akármikor. Eddig csak egy okos tojást láttam benne, de most valahogy előbújt a megértő énje is.

- Így van!- vallottam be szemem lesütve.

- Gondoltam, ezért kértem meg Seon Joont, hadd kezdjek én veled, hogy ne dobjunk bele azonnal a mély vízbe… Nos, igazából biztosan tudod, hogy a Sungkyunkwanon tanulok. Azért jöttem, mert ha be akarsz illeszkedni, akkor pontosan tudnod kell bizonyos dolgokat. Nem veszi jó néven mindenki, ha hiányos a tudásod, vagy a viselkedésed von némi kivetnivalót maga után.

- Történelemóra?- csodálkoztam.

- És megtanítom neked a politika mai felállását is.

- Rendben!- fújtam ki a levegőt, hisz ez nem tűnt bonyolultnak- Köszönöm!- tettem hozzá.

- Mit?- nézett az arcomra kérdően.

- Hogy nem hagyod, hogy már az első órámban Seon Joon kinyírjon a maga módszereivel…

- Egy bajba jutott hölgyön kötelesség segíteni!- mosolyodott el, majd a szobában lévő kis asztalra tett egy vastagnak tűnő könyvet, és felcsapta.

- Ezek kínai írásjegyek!- nyeltem egy nagyot.

- Igaz… akkor lehet, hogy meg kell tanítani téged legalább egy bizonyos fokú olvasásra is… Ne aggódj, Mi Ra-ssi! Mire hazamész, rád sem fognak ismerni!

Hát ettől féltem én is…

*

Nem tudtam, mennyi ideig, de vagy két órán keresztül magyarázott nekem, meglepően értelmesen, hogy én is felfogtam. Az utóbbi kétszáz év történelmét mondta el nagyvonalakban, bár uralkodókat, fontos hadvezérek nevét muszáj volt megjegyeznem. Majd előcsapta a gyermeki engedelmesség könyvét, amelyik résznél majdnem sírógörcsöt kaptam a nevetéstől. Nem voltam neveletlen gyerek, de azért azok, amik néha abban benne voltak… hát igen, konfucianizmus…

Még pár régi kínai írásjegyet is sikerült elsajátítanom, mikor a gyomrom áruló módon korogni kezdett, mire mosolyogva úgy döntött, hogy szünetet kell tartani, és enni valamit.

Elindultunk egy távolabbi épület felé, ahol már feltűnt, hogy néhány raktár, vagy kamrahelység van, és az egyik ebből egy konyhafélének felelt meg. Odabent egy nagyobb darab, középkorú nő szorgoskodott, nekünk háttal. Ó, még egy nő a táborban!

- Kim mama!- kiáltott fel a fiú mellettem- Mi lemaradtunk az ebédről!

- Így jártál, fiacskám!- mondta a nő, mély hangon, hátra sem fordulva.

- És hagyja, hogy ez a kislány éhezzen?- nevetett fel egy kissé, mire az asszony azonnal hátrakapta a fejét.

- Ő lenne az?- csodálkozott, ahogy a szemembe nézett- Mondd csak, ahonnan jöttél, csak magokat esznek? Hát normális az, ha valaki ilyen vékony?- csóválta a fejét helytelenítően, majd egy cserépedényhez lépett, és egy nagy fakanállal egy méretes adag rizst tett egy kis tálkába, és egy pálcikával együtt a kezembe nyomta. Majd adott egy ilyen adaggal Dong Junak is.

Azonban nem tudtam levenni a tekintetemet az arcáról. Egy vágás volt rajta a bal szemöldökétől a szeme aljáig. A szeme nem sérülhetett, szerencséje lehetett, de mivel régi hegnek tűnt, bizonyára fájdalmas emlék.

- A vágást nézed?- fordult hirtelen felém.

- Bo…bocsánat, nem akartam…- jöttem zavarba.

- Semmi baj, hozzám tartozik… Tudod, nem nőknek való a harc… Te is egy kis törékeny lány vagy, hiába vagy erős, a lelkedet tönkreteszi. Nem való ez igazából senkinek…- motyogta, majd elfordult, és végezte tovább a dolgát. Felültem egy lefordított szalmakosárra, hisz nem tudtam, hova mehetnék.

- Figyelj, Mi Ra-ssi!- fordult felém Dong Ju- Most el kell mennem valahová, de nemsokára jövök- majd válaszra sem várva sietett a kijárat felé. Én csak néztem utána, majd vissza Kim mamára, ahogy hívta, de mivel ő sem nagyon foglalkozott velem, ezért csak belemerültem a rizsbe. Már igazán hiányzott valami laktató húsétel. Ez a sok rizs már a fülemen jött ki. De ameddig volt étel, addig nem panaszkodhattam.

- Mi Ra!- lökte be az ajtót öt perc evésem után Seon Joon, majd csak rám fintorgott, mikor meglátott ott ülni a kosáron, rizst eszegetve- Állj fel, megyünk edzeni!

- Azt már nem!- állt elém csípőre tett kézzel Kim mama- Az egész lány csont és bőr, előbb megeszi azt az ételt, majd aztán mehet! Ne higgye azt parancsnok, hogy ebből engedek!

Kicsit elmosolyodtam a nő nagy vehemenciáján.

- Kim mama…- kezdte a férfi kedvesebb hangon, de a nő felemelt kezével elhallgattatta. Legalább a konyhában ő parancsolt.

- Inkább egyen maga is, hisz kihagyta az ebédet!- majd a parancsnok kezébe is nyomott egy tálka rizst.

- De én…- kezdte volna, de a nő csak fújtatott egyet, majd hátrament az egyik kamrába. Seon Joon csak sóhajtott egyet, majd leült velem szemben egy másik kosárra.

- Te meg mit vigyorogsz?- förmedt rám, mikor látta, hogy nem tudom elfojtani a mosolygásomat az előző jelenetet látva.

- Ez aranyos volt! Legalább valakinek feletted is hatalma van. Még ha ez a konyhás néni is!- nevettem el, mire tekintetével belém fojtotta a jókedvet.

- Inkább egyél gyorsan!- bökött tálkám felé, majd ő is enni kezdett.

- Figyelj!- néztem fel újabb két perc után- Lehet, hogy túl keményen fogalmaztam… Nem azt mondom, hogy nem volt igazam, de… mégiscsak igazságot akartál szolgáltatni afelett a barom felett…

- Szóval köszönöd?- pillantott rám unottan.

- Nem ez mondtam, csak… azért nem akartam bíráskodni feletted, mikor nekem is sok hiányosságom van!

- Legalább ezt belátod!- forgatta a szemét, de nem ez volt az, ami ismét nevetésre késztetett. Egy rizsdarab ragadt a szája szélére, de ezt ő nem vehette észre- Komolyan már, mit röhögsz?- förmedt rám erre, de most valahogy nem tudtam komolyan venni.

- A nagy parancsnok sem tud szépen enni!- próbálkoztam gunyoros nézéssel, de mivel nem vette a lapot, ezért a pálcikámmal a szája sarka felé böktem.

- Mit mutogatsz?- lett ingerültebb, mire csak a szememet forgatva nyúltam oda a szája sarkához, hogy lesöpörjem a rizsszemet. De abban a pillanatban, ahogy az ujjam hozzáért, mintha összerezdült volna, és tágra nyílt szemekkel nézett rám, mire zavaromban hirtelen én is lefagytam, ujjammal az arcán. Bámultuk egymást pár másodpercig, mintha először látnánk a másikat, majd hirtelen, és túl nagy erővel csapta el kézfejemet az arcától, levágta a rizses tálját az asztalra, elkapta csuklómat, majd álló helyzetbe rángatott, és meg sem várta, hogy kérdőre vonjam, mi a fene ütött belé, hirtelen kezdett el húzni a kijárat felé, hogy még a saját tálkámat is elejtettem. Végigrángatott két épület mellett, majd arra a helyre értünk, ahol előtte láttuk a közelharcot gyakorlókat. Kicsit olyan volt, mint egy karám, oldalt tartókban fegyverekkel, de főleg fa botokkal. Berántott oda, és szembefordított magával, majd két másodperc múlva egy fabotot vágott hozzám, amit még éppen idejében kaptam el, majd a következő pillanatban a saját fegyverével suhintott felém, hogy éppen elugrani volt időm.

- Mi a francot művelsz?- ordítottam rá ijedten, mire csak gúnyosan elmosolyodott.

- Edzünk! Ahelyett, hogy felesleges dolgokra fecsérelnénk az időt.

- Komolyan, te őrült vagy!- hátráltam tőle, mire csak még jobban elsötétült a tekintete. Most, hogy a tényleges parancsnokot játszotta, bőven ijesztőbb volt, mint korábban.

- Tudod, milyen kevés időnk van?- majd ismét felemelte a botját, és ezúttal oldalra suhintott vele. Direkt megálltam, hogy ne ugorjak el, kíváncsi voltam, mit tesz, ha nem csinálok semmit. Azt hittem, meg fogja állítani az ütést, de mikor oldalamba éles fájdalmat éreztem, és kicsit meggörnyedtem, rájöttem, hogy tényleg megütött úgy is, hogy nem védekeztem. Szemembe könnyek szöktek a fájdalomtól, és keserűségtől is, de igyekeztem tartani magamat, nem akartam, hogy gyengének lásson.

- Szedd össze magad, ha haza akarsz menni, és állj fel. Védekezz!

- Azt mondtad, hogy megvédesz, nem pedig megölsz!- szűrtem fogaim között.

- Azt mondtam, hogy harcost faragok belőled!

- Akkor faragj, és taníts, ne csak élvezd, hogy jobb vagy nálam!

- Kíváncsi vagyok, mennyire az alapoktól kell kezdeni- mondta fölényes mosollyal.

- Utállak!- fakadt ki belőlem.

- Az jó, akkor még elszántabb leszel!- köpte szinte a szavakat, majd meg sem várta a választ, sem reakciót, újabb csapást intézett felém, de ezúttal felemeltem a karomat, benne a bottal, hogy hárítsam az ütést. Nagyon kiszámítható helyről jött. És a fenébe is, odahaza a legjobb voltam. Még ha itt az nem is leszek, de nem hagyom magamat!

*

Meg nem mondom, meddig strapálhatott Seon Joon, de már a nap is lement, mikor végül nem azt kiáltotta, hogy álljak talpra, mikor földre estem, hanem hogy mára végeztünk, majd ott is hagyott. Nagyon sok ütés ért, még ha sikerült párszor nekem is eltalálnom őt. Bár ő mintha meg sem éreztem volna, hiába volt minden haragom benne azokban az ütésekben. Néha mintha elkaptam volna egy elismerő pillantást, de nem nagyon foglalkoztam vele. Hisz én ismertem olyan technikákat, amit ő nem, ezért sikerült néha győzelmet aratnom. De a gerincemen és oldalamon éreztem, hogy tele lesz kék-zöld foltokkal. Sőt, egyszer még arcomat is érte az ütés. Nem voltam elég figyelmes, ő meg tényleg nem törődött azzal, hogy egy lány vagyok. Kegyetlen volt. De lehet tényleg csak ez az, ami megerősít.

Időközben volt nézőközönségünk is, de mivel mindenkinek feladata volt, ezért senki nem maradt ott sokáig. Viszont mikor végül elkezdtem fájós tagjaimat a szállásom felé vonszolni, egy ismerős hang megállított.

- Kegyetlen hely, igaz? Máris hazavágysz, ugye?

A ház falának támaszkodó Seung felé fordultam.

- Eddig is hazavágytam. Ezért vagyok itt! – mondtam halkan, de hűvösen.

- Jobban bírtad, mint hittem volna… De holnapra szedd össze magad. Reggel közös edzés van mindenkinek, amit én tartok. Ez alól te sem vagy kivétel- lökte el magát, és közelebb lépett hozzám- Teljes engedelmességet várok.

- Igenis, uram!- suttogtam gyengén, hisz nem akartam konfliktust, mire összevonta a szemöldökét. Nyilván nem számított ilyen együttműködésre, de a fenébe is, majd szétestem, nem volt kedvem leállni még vitázni. Meg már rájöttem, hogy úgyis én húznám a rövidebbet.

- Elmehetsz!- majd elsétált mellettem, magamra hagyva. Még a következő épület faláig eljutottam, majd ott lekuporodva dőltem a kemény fának, hogy kifújjam magamat.

- Mi Ra? Jól vagy?- hajolt bele az arcomba egy perc magány után Yong Gi. Szemeiben rémület látszódott, és ahogy végigmért, ez csak megkétszereződött- Mi történt? Valaki bántott?- fújta fel magát.

- Ugyan már!- nevettem fel gyenge hangon- Csak Seon Joon kiképez…

- Ez komolyan… mégis, mit művelt veled?- lett ingerültebb.

- Yong Gi, ő a barátod, mellé kell állnod!- valamiért ezt préseltem ki magamból, hisz semmi szükség nem volt arra, hogy Yong Gi aggodalma miatt még azt is nézhessem, hogy nekimegy az elvileg legjobb barátjának. Miattam. Egy ilyen… betolakodó miatt.

- Akkor is elbeszélgetek majd a fejével!- morogta, majd hirtelen térdem és hátam alá nyúlt, és felkapott. Fájdalmasan kiáltottam fel, mert pont sérült részt sikerült fognia- Lehet több is lesz az, mint beszélgetés!- szűrte fogai között, majd nagy lépésekkel elindult velem a szobám felé. Ott lábával betolta az ajtót, és belépett velem.

- Yong Gi, ez meg…?- pattant fel az odabent ülő Da Ya.

- Kicsit kikészítette az edzés… Rád bízhatom? Keresek valamilyen gyógynövényt Kim mamánál!- majd gyengéden letett az ágyneműmre, és lassan kihátrált.

- Ki volt az?- guggolt mellém a sámánlány, és együtt érzőn nézett végig rajtam.

- Az a beképzelt parancsnok…- mondtam dühtől fortyogva- Nagyon komolyan veszi a feladatát…

- Hol fáj?

- Hol nem?- nevettem a saját nyomoromon, arcomat a párnába fúrva, de a nevetést lassan a könnyek váltották fel. Pár perc múlva Yong Gi besietett valamilyen gyógy-kenceficével, majd azonnal távozott is. Én lassan leszenvedtem magamról a felsőt, és hasra fordulva hagytam Da Yának, hogy a zúzódásokat lekezelje vele. Jól esett, hűsítő volt, és a lány sem csinálta túl erősen.

- Vége lesz egyszer ennek is!- suttogta közben.

- Ha nem halok bele közben…- motyogtam a párnába.

- Nem, nem fogsz belehalni.

- Honnan tudod ilyen biztosan?

- Tudok egy s mást…- fordította el a fejét.

- Hát persze… nálam itt mindenki többet tud!- a fal felé fordultam fájós testemmel, magamra húztam az inget, majd igyekeztem kizárni a fejemből mindent.

*

- Gyerünk, Mi Ra, védd magad!- rontott nekem ezúttal karddal Seon Joon. De a fenébe is, nekem csak egy egyszerű fabotom volt megint. Kiugrottam előle- Védekezz, ne menekülj!- ordított rám.

Rémülten néztem körbe, hisz az egyszerű fát könnyen átvágja a kardja. És akkor, ha a penge tovább halad, bennem komoly kárt is tehetne.

- Gyáva vagy? Akkor meg miért kezdted el?- jött oda mellém, és hajamnál fogva rántott közelebb, hogy a könnyeim is kibuggyantak- Hallod, amit mondok, Mi Ra?

Szemeimet elhomályosították a könnyek.

- Mi Ra!- hallottam ezúttal ugyanezt a hangot, mintha víz alól jött volna- Mi Ra!- lassan tisztult a hang, és a szemeim kipattantak.
Álom volt… csak egy rossz álom…

Valaki ököllel verte az ajtót. Ugyanaz a hang, ami álmomban is. De ezek szerint megint egyedül ébredtem a szobában.

- Mi Ra nyisd ki, vagy betöröm!

Sóhajtva feltornáztam magam álló helyzetbe, magam is csodálkozva, mennyivel jobban vagyok, mint tegnap. Tényleg csodát művelt az a szer.

Az ajtóhoz botorkáltam, és kitártam egy gyors mozdulattal, és álmosan pislogtam az előttem álló parancsnokra.

- Mit akarsz?- motyogtam még félálomban, de váratlanul ért, hogy beljebb tolt a szobában, és belépett ő is, az ajtót gyorsan bevágva maga mögött, ismét nem tűnt túl nyugodtnak.

- Te komolyan így akartál…- mutatott végig rajtam. Valóban csak a hosszú ing volt rajtam, lábamat szabadon hagyva. El is időzött szemeivel a combjaimon. Végtére ő is pasiból volt. Még ha utálatos alapanyagból is.

- Meleg volt. De felveszek valamit…- vontam vállat, majd a tegnap letett ruhakupachoz indultam, de zavart, hogy még mindig úgy bámult rám, mintha nem értenék valamit, így szembefordultam vele- Mi az? Nem volt elég tegnap terrorizálnod? Már ma is az őrületbe akarsz kergetni? Szeretnélek tisztelni, mint a felettesemet, de nehéz ez kényszerből, és nem azért, mert komolyan gondolom, szóval légy oly kedves, és…- de nem tudtam tovább mondani, mert két lépéssel előttem termett, és a falhoz szorított, csuklómnál fogva.

- Hát nem veszed észre, hogy mennyire kiszolgáltatott vagy így? Itt férfiak vannak! És lehet, hogy a te korodban megszokott, ha egy nőnek látszik az egész csupasz lába, de itt… egyáltalán nem!- hajolt közelebb az arcomhoz, amitől gyorsan kezdett el verni a szívem, és a levegőt is kapkodva vettem- Ne akard, hogy egy életre elvegyem a kedvedet attól, hogy így jelenj meg!

- Oh, ez fenyegetés volt a javából!- leheltem ki, még amennyi pofátlanság volt bennem. Erre kicsit elnyílt a szája, mintha még mondana valamit, majd csak lassan eleresztett, egy lépést hátrálva.

- Ha nem sietnénk, most hamar befognám a szádat! Öltözz fel, sokáig aludtál. Öt perc múlva legyél a kapunál!- majd kilépett volna az ajtón, de még visszafordult- Az arcodat pedig… sajnálom!- majd már ott sem volt.

Az arcomat?- finoman az arcomhoz nyúltam, és megéreztem, hogy egyik helyen még az is fájt, ha hozzáértem. Biztos teljesen lila volt…

Bosszankodva vettem magamra a nadrágomat, közben gerincemet próbálgatva, hogy vajon mennyit bírhat. Hát még azért nem volt a toppon, de jobb volt, mint előtte lévő nap.

Komolyan, azt hiszi, hogy itt érzékeltetheti a kiszolgáltatottságomat? Simán be kellett volna húzni neki! Csak tudnám, miért blokkoltam le, mikor úgy a falhoz szorított a testével. Volt már dolgom olyan férfiakkal, akik nagyszerű külcsín alatt nagy parasztok voltak, és őket teljesen ignorálni tudtam. Erre itt van ez a, nem is az én koromba tartozó férfi, aki meg belém rekeszti a szót.

Lehet, hogy félek igazából tőle. Mert ő nem csak bunkó, hanem még idegbeteg is… Vagy nem is tudom… nem félek tőle annyira, hisz akkor nem mernék vele pimaszkodni. Magam sem tudom, mit akartam elérni nála, de valamit akartam. Talán teljesen felidegesíteni, hogy meglássam, mit tesz akkor, milyen a legdurvább foga fehérje.

Gyorsan a kapu felé igyekeztem, miután a fejem tetejére fogtam a hajamat, sőt, még egy olyan idióta fejpántot is felbiggyesztettem, hátha akkor kevésbé néznek majd rám csúnyán, mikor megláttam ott egy nagyobb tömeget.

- Végre Yang barátunk is megtisztelt minket a jelenlétével!- hallottam egy éles hangot, és felismertem benne Seung tónusát. Már csak ő hiányzott… Hallottam, ahogy összesúgnak a katonák, néhány megjegyzést el is kaptam. Pár közötte arra vonatkozott, hogy fogalmuk sincsen, mit keresek itt, pár meg eléggé a női mivoltomra utalt. Próbáltam mindkettőtől függetleníteni magamat, hisz nem akartam egyhamar beleőrülni. Viszont se Seon Joont nem láttam, sem Yong Git a katonák között, így úgy éreztem, kicsit egyedül vagyok, még ha az előbbinek a társasága egyáltalán nem hiányzott. De akkor  meg miért ő ébresztett fel, ha nincs is itt? Azt hittem, ő is itt lesz a reggeli edzésen.

- Elnézést a késésért- szűrtem a fogam körül Seung felé fordulva, aki csak egy biccentéssel vette tudomásul.

- Pontos voltál… Csak épp a legutolsó. Ha késtél volna, akkor most komoly büntetés járna. A barátaid ma nem lesznek itt velünk. Nincs aki megvédjen…

- Kitől? Azt hittem, mi egy oldalon vagyunk, és bízhatunk egymásban!- néztem mélyen a szemében. Erre összevonta a szemöldökét, és közelebb lépett. De szememet nem sütöttem le.

- Különös nő vagy- mondta elgondolkozva halkan- De még nem döntöttem el, hogy ez tetszik-e vagy sem- majd hirtelen elkiáltotta magát- Mindenki felkap a vállára egy zsákot, és futás a hármas kereszteződésig, és vissza! A legutolsó ma nem kap ebédet!

Erre elkezdődött a mozgolódás, mindenki, a kapu melletti tömött zsákok közül egyet a vállára kapott, és már futott ki a kapun. Előre féltem attól, hogy milyen nehéz, de számat összeszorítva kaptam fel én is egyet, mikor odakerültem, és valóban megrogyott a vállam a terhe alatt. Hogy fogok ezzel gyorsan futni? Pláne, hogy nem vagyok teljesen jól…

Már épp ki akartam lépni a kapun, mikor éreztem egy rántást vissza. A zsáknál fogva húztak.

- Ezt hagyd itt!- mondta Seung, mikor kettesben maradtunk.

- Miért?- néztem rá idegesen. Hisz ha húzom az időt, tényleg utolsó leszek.

- Hiába vezetem ezt a kiképzést, azért ember vagyok. Nem szörnyeteg. Láttam, mennyire rosszul voltál tegnap. Nő létedre így is sokat bírsz.

- Bírom, nem vonom ki magam alóla!- mondtam határozottan.

- Nem akarom, hogy az én hibámból legyél még rosszabb állapotban! Én nem vagyok Seon Joon!- majd elrántotta tőlem a zsákot, és a helyére hajította- Na mi lesz? Nem mész?- mondta erőteljesebb hangom, mikor csak pislogtam rá. Végül ajkamba harapva indultam ismét kifelé, közben igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi ütött a táborban lévő férfiakba.

*

Vagy három órás lehetett a reggeli erőnléti edzés. Végül nem lettem utolsó a futásban sem, de mivel könnyítve is voltam, aligha volt fair play. Seung néha megkönnyítette a feladataimat, de alig észrevehetően. Valahogy a kezdeti utálatom iránta kezdett megváltozni. Hisz nem velem volt a baja, és most sem nekem akart kedvezni. Seon Joont utálta, és mivel ő rosszul bánt velem, ezért ő az ellenkezőjét tette. Fordított esetben most nagyon szívtam volna. Még jó, hogy nem voltam a parancsnok kis kedvence, mint ahogy azt ő először képzelte.

Egy gyors ebéd (előtte még egy órát Dong Juval töltöttem könyvek felett) után, amit úgy kutyafuttában kaptam be, és mi más lett volna, mint rizs, már rohantam is a megbeszélt helyre.

- Na, tőled mit fogok tanulni, Yong Gi?- tettem csípőre a kezem, és vártam a választ, ami talán legjobban izgatta fantáziámat. Hisz az addig ismertek alapján Yong Gi egy bajkeverőnek tűnt.

- Sok mindent tanulhatnál- húzta sokat sejtető mosolyra a száját- De ezúttal annyira nem lesz izgalmas.

- Azt ne mondd, hogy veled is könyveket bújunk majd!- fintorogtam egy kicsit.

- Ó, dehogy!- lett egyre inkább titokzatoskodó, majd biccentett a fejével- Gyere, menjünk egy nyugodtabb helyre!

Végül a tábor háta mögött lévő kis füves területen egyszer csak ledobta magát törökülésbe.

- Ez most mi?- pislogtam rá.

- Csüccsenj le!- mosolygott biztatóan, mire mellé ültem- Szóval tőlem csupa becstelenséget fogsz megtanulni, mert annak koronázatlan királya vagyok!

- Hogy mi?- nevettem fel. Mégis, a becstelenséget tanulni kell?

Erre elővett valamit, amit eddig nem is láttam, hogy nála van, és odadobta nekem. A kezembe vettem a tárgyat, és kérdőn pislogtam rá.

- Egy lakat?

Erre két fémpálcika szerűséget nyomott még a kezembe.

- Nyisd ki!

- De hát én…- lepődtem meg.

- Igen, kulcs nélkül, törd fel! Gyerünk! Ha nem sietsz, akkor szigorúbb leszek!

- Szigorúbb, te? És mivel ösztönöznél a gyorsaságra?- nevettem fel.

- Hmm…- egészen közel hajolt az arcomhoz, hogy éreztem a lélegzetvételét- Mondjuk minden egyes sikertelenül eltelt perc után meg kéne szabadulnod egy ruhadarabtól…- még meg is nyalta a szája szélét.

- Aissh!- két kezemmel löktem el mellkasánál, mire ő csak nevetve arrébb gurult a fűben. Én meg lassan csatlakoztam a ragadós nevetéséhez, majd kézbe vettem a szerszámokat, amivel fel kéne törnöm a lakatot.

- Előbb meg kéne tanítanod, hogyan kell! Aztán számon kérni!

- Látni akarom a technikáidat, a logikádat, hogyan kezdenél neki. Úgy hamar ki lehet ismerni az embert.

- Jó, legyen, megpróbálom!- mondtam, majd míg ő hanyatt feküdt a fűben, engem bámulva, ami nem töltött el zavarral, inkább megnyugvással, én próbáltam a filmekben látottak alapján feltörni a lakatot.

- Nem megy!- fakadtam ki vagy fél óra után

- Sejtettem!- sóhajtott, majd hirtelen a kezemre simította a sajátját, egészen a hátamhoz húzódva, ami meglepően puha volt- Annyira erőszakosan próbálod csinálni! Sokkal inkább érzéssel kell!- majd elkezdte vezetni a kezemet, és azzal együtt a fémeszközöket, és belevezette a kulcs helyére- Érzed, ott van egy kis bemélyedés? Azt löki meg a kulcs is…- suttogta halkan a fülembe, amitől most kis libabőr keletkezett a nyakamon - Azt kell elmozdítani, és onnan már nyílik. Ez egy nagyon egyszerű lakat- majd elvette az egyik kezét az enyémről, és hagyta, hogy egyedül csináljam.

Már szinte éreztem, hogy nyílik, mikor megéreztem valamit, ami megzavart.

- Yong Gi drága!- fordultam hátra a fejemmel vérszomjasan- Megtennéd, hogy leveszed a kezedet a hátsómról?

- Ó, bocsánat, fel sem tűnt!- tette fel a kezét védekezően, de vigyora elárulta.

- Te perverz, kujon szatír!- estem neki, és ledöntöttem a még mindig röhögő srácot a fűbe, és felé kerekedve kezdtem el püfölni a mellkasát.

- Ez aztán nagy büntetés!- somolygott továbbra is, mire leesett, hogy tulajdonképpen majdnem rajta fekszek!

- Aissh, ember, moderáljad magad!- nevettem én is már.

- Bocsáss meg, de te vagy az egyetlen nő itt!- vont vállat pimaszul.

- Ott van Da Ya is!

- Mintha a kishúgom lenne!

- Na és Kim mama?

- Az annál frissebb húst szeretem!

- Te tényleg hihetetlen vagy!- vágtam még rá egyet a vállára- Na és amúgy miért tudsz zárakat feltörni?

- Ki tudja, mikor lehet rá szükség, nem igaz? Nem vagyok túl becsületes ember… és ez hozzátartozik a becstelenséghez.

- Szégyelld magad össze, meg vissza!- mosolyogtam.

- Lehet, hogy kéne!- viszonozta a gesztusomat, de ezúttal mintha egy kis fájdalmat is láttam volna a mosoly mögött.

*

Yong Gival való időtöltésem, és végül a lakat feltörése pihenésnek bizonyult ahhoz képest, mikor utána Seon Joon kezelésbe vett. Ezúttal nem volt olyan agresszív vadállat, mint előző nap, fogásokat tanított, és a közelharcot gyakoroltuk. Bevallom, eléggé mérges voltam még rá azokért, amit tett, így megtettem, amire kért, de egy szót nem szóltam hozzá. Még azt is fapofával tűrtem, hogy épp szidjon, ha ahhoz volt kedve.

Végül megelégelhette, mert mérgesen földhöz vágta a botját, és megindult felém. Akár meg is üthetett volna, hisz nem tudtam, mikor fordul úgy a kedve, hogy egy atyait lekeverjen. De csak megállt előttem, és bámult rám pár másodpercig.

- Ez így nem lesz jó!- fújta- Mára ezt befejeztük!

- Elmehetek?- néztem fel rá lassan.

- Nem. Azt mondtam, a közelharcot. Az edzést még nem. Mássz fel oda!- mutatott kezével felfelé. Követtem ujja irányát.

- A tetőre?- értetlenkedtem.

- Igen, oda! Gyerünk! Van egy perced!

Bár magamban nem tudtam hova tenni a dolgot, azért megindultam a fegyverraktár felé, hogy felmásszak a tetejére. Nem volt létra, sem zsákok, amin egyszerű lett volna felkapaszkodni. Így az oldalán lévő, kijjebb álló fákon próbáltam meg feljebb húzni magamat. Megcsúsztam párszor, de végül sikerült felhúznom magam a szalmatetőre.

- Lassú!- kiáltott fel utánam a lent maradt, majd, mintegy mókusokat megszégyenítő gyorsasággal, szinte két pillanat alatt fent volt a tetőn, mellettem. Intett, hogy üljek le mellé. Ő lazán lelógatta a lábát, én, bár nem voltam tériszonyos, azért repülni sem tudtam, így a tetőgerincen kétoldalt dobtam szét lábaimat, tisztes távolban tőle.

- Mire volt ez jó?- kérdeztem.

- Ha üldöznek, akkor az egyik legjobb útvonal, amin menekülhetsz a fővárosban, az a házak teteje. Annyira közel vannak egymáshoz az épületek.

- Én nem vagyok valami nagy parkeurös- nevettem zavaromban, de csak értetlenül nézett rám, mire felsóhajtottam- Gyakorolni fogok!

- Helyes!- támaszkodott meg egyik kezével a gerincen, de nem figyelve, hova teszi a tenyerét, pont az én kacsómra helyezte. De azonnal, mintha megégette volna, úgy kapta el, ami nem kerülte el a figyelmemet.

- Pontosan mi velem a bajod?- kérdeztem halkan. Amúgy sem volt most zajos a tábor- Valami oka kell, hogy legyen, amiért olyan magas és erős falat húzol közénk, hogy sem létrával, sem faltörő kossal nem tudom kicselezni. Valami kell, hogy legyen, amiért… amiért magad mellett tartasz, de kellő távolságban! Pedig talán még barátok is lehetnénk! Nagyon talán!- tettem hozzá, mert belegondoltam, milyen lenne, ha leállnánk cimbizni. Ha már a barátom lenne, akkor ilyen kinézettel, még a végén belezúgnék, vagy mi….

Felém fordult a fejével, és egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy komolyan válaszolni fog, de ekkor hirtelen csörömpölés rázta meg az egyik közeli épületet. Valaki bénázott a fegyverekkel, és ez éppen elég volt, hogy kizökkentse a mellettem ülőt.

- Azt mondtad, hogy gyakorolni fogsz! Kezdj neki!- biccentett, hogy másszak le a tetőről, majd vissza. Csak egy nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy most sem lettem okosabb.

*

Ahogy eltelt egy-két nap, kezdtem megszokni, hogy férfiak vesznek körül, nem zavart már annyira bámész tekintetük. És lassan ők is megszokták, hogy ott vagyok körülöttük, hogy kék a szemem, és hogy hiába kérdezik, úgysem tudhatják meg, honnan a jó égből pottyantam az országukba, és mire fel a kiképzésem.

A csoportos kiképzések Seunggal egyre erősebbé és kitartóbbá tettek, bár nagyon lefárasztottak, Dong Ju egyre jobban nyomatta az anyagot, Yong Gi egyre nehezebb lakatokat adott, és megtanított az itteni üzleti élet csínyjára-bínjára. Igen, ebben a csalások egész sora benne foglaltatott. Seon Joon, meg néha a kapitány is néha a harcművészeti mozdulatokat tanítottak. A lovaglást látták, hogy megy, és én, mivel fel is akartam vágni, és mert tengett bennem a harci kedv, ezért megmutattam, hogy mennyire raj gyerek vagyok még a lovasíjászatban is. Igaz, a legutóbb is majdnem combnyaktörés lett belőle. Ezért lepődtem meg, mikor sikerült. Még Seon Joonból is kiváltott egy elismerő biccentést. Akivel azóta sem javult a kapcsolatunk, csak éppen kevesebb ordított velem, de ez annak volt köszönhető, hogy fejlődtem, egyre gyorsabban futkorásztam a háztetőn is, halálfélelem nélkül. De még így is sokszor hálát adtam az égnek, hogy túléltem a napot.

Akihez igazán fordulhattam, ha kellett, az Da Ya volt. Ő nem nagyon csinált semmit a táborban, de bármikor valamilyen problémám volt, csöndben meghallgatott, fűzött hozzá pár szót, de nem oktatott ki. Pontosan arra volt szükségem. Egészen jóban lettünk. Yong Gi is segítőkész volt, és gondoskodott a jókedvemről, mikor vele voltam, de néha nagyon zavarba tudott hozni a megjegyzéseivel, amit végül mindig elütött valamilyen poénnal.

A negyedik nap este már úgy éreztem, mintha ezer éve ott edzettem volna.

- Ülj mellém a vacsoránál! Beszélni akarok veled!- mondta Seung, mikor az edzésről támolyogtunk visszafelé. Vagyis pontosabban én támolyogtam. Ő még most is elég friss volt. Csak bólintottam egyet bágyadtan, és közben azon gondolkoztam, hogy mára még milyen programot találnak ki nekem, ha kitaláltak egyáltalán.

- Pontosan honnan is jöttél ide? Eddig nem beszéltél róla- nézett szembe velem a férfi, mikor leültünk egy rozoga faasztalhoz, a zöldséges rizsünkkel. Most sem volt benne hús, a legnagyobb bánatomra.

- Ezt sajnos nem mondhatom el…- feleltem, amit a fejembe vertek.

- Még nekem sem?- sandított fel rám az asztal fölött.

- Még neked sem.

- A többiek, akikkel jöttél, ők tudják…- állítás volt, nem kérdés.

- Igen, tudják. De nem azért, mert az orrukra akartam kötni.

- Miért atyáskodik feletted Seon Joon?

- Mire fel ez a sok kérdés? Én is megkérdezhetném, hogy miért utálod ennyire!- tettem le a pálcikámat, mert a válaszadási késztetés miatt úgysem tudtam használni egyelőre.

- Mert egy idióta!- fújtatott- Mindig mindent megkapott, amit csak akart. Mert jó helyre született. Igazságtalan a világ, kislány!

- Ja, az!- értettem egyet, majd egy falat után, amit muszáj volt legyűrnöm, mert már kilyukadt a gyomrom, folytattam- Fogalmam sincs, miért foglalkozik velem, és miért nem nyírt ki, mikor először meglátott, és szörnyetegnek gondolt.

- Azért attól messze állsz!- mosolyodott el.

- Ez most bók volt?

- Ugyan már, minek bókolnék neked? Hisz csak egy kis közlegény vagy!- köszörülte meg a torkát, majd tovább evett.

Végül a továbbiakban nem esett szó ilyen témákról. Inkább mesélt az itteni életükről, hogy milyen nehéz, ritkán jár vissza Hannyangba a családjához. Éppen egy vicces történetet mesélt, mikor elindultunk megkeresni azt, aki kitűzi nekem a következő feladatot, vagy elküld aludni.

- És amikor végül megjelent újra a táborban, csak úgy dőlt belőle a bor szaga, akkor végül a kapitány…- csuklott el hangja a kitörő nevetésétől, ami engem is kuncogásra sarkallt, de ebben a pillanatban más is félbeszakította.

- Mi Ra!- harsan mögöttem, mire hátrakaptam a fejemet, és megláttam, a dühösen felénk siető Seon Joont. Mellém érve elhúzott Seung mellől, és szemeivel szikrákat szórt.

- Maradj távol tőle, ha nem követeli meg a kiképzés!- köpte a régi társa felé, bár még higgadtabb volt, mint az első napi verekedésüktől. Szerencsére azóta nem nagyon volt konfliktus, elkerülték egymást, ezért szívtam most a fogamat.

- Miért is? Azt hiszem, mellettem nagyobb biztonságban van!- gúnyolódott a másik is, és megragadta a másik karom, hogy visszahúzzon. Kezdtem úgy érezni, hogy szét fognak szakítani.

- Ó, igen? Rosszul hiszed! És most tűnj el!

- Nézzenek oda, milyen nagyra van magától. Én legalább próbálok kedves lenni vele!

- Egy számító patkány vagy, azért! Ne csapd be!

- Mi lenne, ha nem úgy beszélnétek rólam, mintha nem lennék itt?- kérdeztem ingerülten, de úgy tűnt, nagyon belemerültek a csatájukba, mert egyik sem figyelt rám.

- Becsapni? Számító? Te vajon miért kötözöd ennyire magadhoz? Te vagy a mintaférfi, vagy mi? Adod itt a megfontolt, hideg férfit, pedig nem is olyan régen még te voltál a leglehetetlenebb tanítványa a kapitánynak, ó igen!- erre megdermedtem az ellenkezésemben, és csak figyeltem arra, amit a másik fejére olvas- Csak úgy faltad a könnyű nőket, ügyet sem vetve a menyasszonyodra. Lehet, hogy szeretted, sőt biztos! Ki ne szeretné azt a gyönyörű nőt. Igaz, már bárki megteheti, micsoda közkincs lett!- nevetett fel gunyorosan- De téged nem riasztott vissza a gisaeng házaktól Eun Hyo létezése attól, hogy kiszökj innen többször is, hisz az csak egy afféle szórakozás volt. Igaz? Nem voltál jó ember, olyan sok mindenkit megaláztál. Csoda, hogy Yong Gi meg Dong Ju nem hagytak még ott. Pedig biztosan őket is taszította párszor a viselkedésed... Ó, igen! Mi Ra nyilván nem tud arról sem, ami Jejun van, ugye? Micsoda mintapéldány! Találnánk még dolgokat bőven a múltadban, parancsnok!- köpte a szavakat felé. Eddig megkövülten bámultam az arcát, de most átkaptam Seon Joonéra. Megdöbbentett, amit hallottam, hisz nem ilyen embernek ismertem meg. Általában senkivel nem volt gonosz, rajtam kívül. amit szintén nem tudtam megérteni.

- Az már a múlt- mondta halkan, de annál fenyegetőbben a parancsnok- És ha bármiről is eljár a szád, a saját kezemmel nyírlak ki! Most pedig engedd el!- rántott rajtam egyet, de a másik csak nem akart engedni. Kezdtem egyre jobban elbizonytalanodni, hogy kiben is kéne bíznom.

- Mi Ra-ssi!- jött hirtelen a hang oldalról. Már szinte hisztérikusan nevettem fel, mikor megláttam Yong Git és Dong Jut közeledni.

- Már csak ti hiányoztatok!- mondtam a lehető legkeserűbben- Van még két lábam, kapjátok meg, hátha akkor tényleg sikerül itt a nagy kakaskodásban szétszakítani!- majd egy erőteljes rántással kitéptem a karomat a kétoldali szorításból.

- Te ezt nem érted, Mi Ra, szóval inkább maradj csendben!- szólt dühösen Seon Joon, de csak fújtam rá egyet.

- Persze, a ti rongybabátok vagyok, vagy mit hiszel? Szánalmas ez az egész. Verjétek szét egymást, bánom is én, de engem hagyjatok ki belőle. Bármily hihetetlen, megvan a saját akaratom, még ha kényszerből fejet is kell előttetek hajtanom párszor. A gondolataimon nem uralkodtok!- majd vállal nekimenve a rám pislogó Seungnak, elsiettem tőlük, mielőtt még akármelyik feleszmélhetett volna.

A következő épület mögött azonban a kapitányba botlottam. Így szinte kötelességem volt megállni, pedig szívesen futottam volna a világ végéig, de legalábbis a nagyimék hazájáig, hogy végre kisírhassam magam, és megegyek egy tál töltött káposztát.

- Mi Ra-ssi! Meg kéne beszélnünk még a…. Mi Ra-ssi, maga sír?- nyílt nagyra a szeme. Az arcomhoz kaptam, ahol valóban folytak a könnyeim, fel sem tűnt.

- Nem, ez csak… ez csak allergia. Biztos a… pollen- töröltem le őket, kicsit szipogva- De maga úgysem tudja, hogy mi az… tök mindegy…

- Valami probléma van?

- Probléma? Igen, az van bőven… Tudja, én nagyon szívesen segítek az országának, egyrészt, hogy hazajussak, másrészt meg hogy a múlt úgy történjen, ahogy annak lennie kell. De… hogy akarnak bármit is sikeresen végrehajtani, ha még ebben a rohadt kis táborban is olyan széthúzások vannak, hogy azt nem lehet csak meg toldozgatni-foldozgatni. Lehet bármilyen tehetséges csapat… a csapatmunka valami félelmetesen gyenge!- majd otthagytam őt is. Bár már fogalmam sem volt, hova menjek, hogy megnyugodjak kissé. Bárhová mentem, tele volt olyanokkal, akiket nem ismertem, akikben…. nem bíztam.

A tábor mögötti kis tisztásig menekültem, ott pedig hátra dőltem, és a már esteledő égbolton bámultam a csillagokat. Ebből csak az ismerős hang zökkentett ki nem sokkal később.

- Mi Ra-ssi! Ma este szökjünk ki a táborból!