2. fejezet

Köszönöm, hogy már ennyien feliratkoztatok a blogra :) Ez még a bevezetőbb részhez tartozik, annyira még nem sok dolog történik benne, de innentől nem lesz megállás... :) Ha hozzáfűznivalótok van, ne fogjátok vissza magatokat!

둘

2. fejezet

Elfecsérelt alkalom?

중서당 백온배를 십년만에 고쳐 보니

맑고 흰 빛은 어제몬둣 하다마는

어떻다 사람의 마음은 조석면 하느뇨

Tíz éve vettem észre a jáde-csészét a könyvtárban;

Fehér volt, miként most is, áttetsző színe változatlan.

Miért van, hogy az emberi lélek reggeltől estig színeit váltja?

- Gondolkoztam, Na Young!- motyogtam, miközben éppen délutáni sziesztánkat töltöttünk az egyik Hangang parkban.

- Megnyugtató, hogy azért néha szoktál!- nevetett a lány, mire megdobtam a ramenem üres dobozával.

- Te kis piszok!- nevettem fel én is.

- Na de mire gondoltál, amit így be kellett jelentened?

- Mégiscsak szeretnék elmenni a Changdeok palotába.

- Mondtam, hogy azért annyira nem érdekes… Voltunk a másik palotában, szinte ugyanolyan.

- Nem érdekel! Valamiért szeretnék odamenni. Magam sem értem, pedig utálom a múzeumokat.

- Semmi értelme pont ezért… sokkal jobb dolgok is vannak, amik még felfedezésre várnak.

- Na, legalább a programot nézd meg, meg hogy mikor van nyitva!- unszoltam gyerekesen, szépen pislogva rá.

- Legyen… de csak mert annyira aranyos vagyok- majd előkapta a mobilját, és bepötyögött valamit a naver keresőjébe, és várt, míg betölt. Rá is nyomott az első találatra, majd szinte felvisított.

- Mehetünk, Mira, holnap.

- Hirtelen miért mész bele?- ültem fel érdeklődve- Koncertezik a Super Junior a közelben?

- Nem, de egy nyílt ünnepség is lesz odabent, amit a Mirae bank és csoport vezérigazgatója tart!- lelkesedett.

- Hurrá!- igyekeztem én is megérteni, hogy ez miért olyan nagy szó.

- Azt mondják, hogy a fia annak a hapsinak valóságos álom, igazi tökéletes férfi, tökéletes chaebol fiú…- ábrándozott el.

- Remek, és ő is ott lesz?

- Minden valószínűséggel…

- Ez szuper! Te megnézheted a pasit, én meg a palotát. Mennyire király!

- Hé, ne pimaszkodj! Lehet, hogy te nem buksz a gazdag ficsúrokra, inkább a kedves srácokra, akik könnyebben elérhetőek, de… nekem az ilyen az esetem… Ha meglátod holnap, biztos másképp vélekedsz te is!

- Legyen így!- mosolyogtam- akkor holnap?

- Így van!

*

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam új lakásunkban egyik oldalról a másikra, és próbáltam megfejteni, mi lehet az álmatlanságom oka.

Kávé?

Csak reggel ittam.

Erős tea?

Nem iszok…

Kóla?

Nem mentem ma Mekibe…

Gondolatok?

Rengeteg…

Pont ezért álltam fel, hogy átnézzek Na Young szobájába, de mikor megláttam ahogy az ágyon terpeszkedve durmol, inkább csak elkuncogtam magamat, és előkapva telefonomat, gyorsan lefotóztam, hogy legyen mivel zsarolnom, majd visszatérve a szobámba, úgy gondoltam, akkor véglegesen kipakolok a bőröndből, hisz még maradt pár dolog az alján, hátha belefáradok.

Már csak pár füzet volt hátra, mikor megpillantottam az alján valamit. Egy beszorult papírlapocskát. Erővel, mert azért kellett hozzá egy kicsi, kiszedtem a helyéről, és mikor megláttam, hogy egészen pontosan mit is tartok a kezemben, hirtelen tágra nyílt a szemem.

Ezt meg hogyan…?

Mert a kezemben nem más volt, mint az otthoni tarot kártyám Kard Hercege. Onnan tudom, hogy néha átpörgettem a paklit, tetszettek a képek rajta, és egyszer betépődött a széle ennek a kártyának. De hogy kerül pont ez a lap a bőröndömbe? Nem hittem semmiféle okkult erőben, de eszembe jutott a nő, az a sámán, aki pont ezt a lapot emlegette.

Hiába volt tarot kártyám, nem tudtam a jelentésüket, így a még bekapcsolt állapotban lévő gépemhez nyúltam, és bepötyögtem a keresőbe.

Azt mondta, hogy valakivel találkozok, aki olyan, mint a Kardok Lovagja. Hát lássuk…

A Kardok Lovagja fagy, keménység, álnokság, viszály és viták légkörét jelzi, mely az élet eddig kellemes területeit áraszthatja el. Bár a lehűlés tisztánlátást és józan felismeréseket is eredményezhet, általában a kártya levegő elemének negatív oldalát érzékeljük. Ez hűvös távolságtartást, késhegyre menő vitákat, álnokságot, maró gúnyt és keserű iróniát jelenthet. Ezért a Kardok Lovagja gyakran elválás, viszály, éles szóváltások és megfontolt aljasság előfutára.

Te jó ég, mekkora hülyeség! Én az ilyen embereket távolról elkerülöm, nem hogy kapcsolatba kerüljek velük… De már kíváncsi lettem, így rákerestem a másik lapra is. Azt mondta, ha ő a Kardoké, akkor én a Botok Hercege vagyok… Ó, milyen sablonos…

A Botok Lovagjának meleg, sőt forró légkörében pezseg az életkedv, a szenvedély és a rajongó lelkesedés, nem hiányzik azonban belőle a türelmetlenség, forróvérűség, impulzivitás a féktelen túlzás sem. Ezért nagymértékben a kártya által jellemzett életterülettől függ, hogy simogató melegét élvezzük vagy forróságától és változékonyságától rettegünk. A kártya a türelmetlenséget fejezi ki, mindent akarunk, mégpedig azonnal. Ha ez nem sikerül vagy nem kapjuk meg amit akarunk, fortyogva, dühösen, agresszívan reagálunk. Másrészt a Botok Lovagja sugározta serkentő és magával ragadó melegség feloldhatja a fagyos légkört, és kimozdíthatja az elakadt ügyet a holtpontról.

Ó, te szent ég! Tényleg megtalálta a két ellentétet a nő… De hogy én türelmetlen lennék? Nos… lehet volt valami alapja, de akkor sem voltam agresszív… vagyis az ilyesmit levezettem a sportban.

Szórakozottan pörgettem a lapot az ujjaim között, majd hirtelen vágyat éreztem, hogy ismét felkeressem a sámán nőt, és megmondjam neki, hogy mennyire sületlenségeket beszél.

Szinte nem is gondolkozva kaptam le magamról az otthoni melegítőmet, és vettem fel egy rövidnadrágot, egy laza felsővel, hisz nyár volt, és még este is hihetetlen meleg.

Úgy csuktam magam mögött az ajtót, hogy az ne adjon ki túl nagy zajt, ne ébresszem fel vele a barátnőmet.

A lépcsőházban már éreztem a friss levegőt, ami jót tett a fejemnek. Csak akkor vettem észre, hogy a kártya a kezemben maradt. De végül csak a zsebembe dugtam, és kinyitottam a főbejáratot, és már kint is voltam az utcán.

Mint mindig, most is zsúfolt volt a környék, de közel sem annyira, mint szokott, hisz már éjfél is elmúlt, szerencse, hogy a ház nem kihalt helyen volt.

Nagyjából emlékeztem az útra, ami oda vezetett, ahol a múltkor iszogattunk, és a sámánnő is lakott, így arra felé vettem az irányt.

Voltak, akik megbámultak- ezeket a pillantásokat amúgy megkaptam egész héten, míg várost néztünk- nyilván mert külföldi voltam, és egyedül is. De annyira most nem foglalkoztam vele.

Tizenöt perc alatt ott voltam azon a sétálóutcán, ahol a legutóbb is, és a cégéreket kezdtem figyelni. Dari mudang… hol van?

Valahol erre kellett lennie! De csak bárokba és szuvenír boltokba botlottam. Hol a francba…

Ekkor megláttam a kopottas kis cégért, egy szűk sikátor mellett. Nem is emlékeztem, ittasan nyilván nem tűnt fel, hogy így néz ki teljes fényében az épület. Akkor talán nem mentem volna be.

Az ajtó zárva volt, és nem volt senki előtte, mint legutóbb, nem volt életre utaló jel. De az ajtóhoz siettem, és mivel nem volt csengő, a kopogtatót kellett használni. Ez kicsit furcsa volt a hightech fővárosban…

Kétszer is kopogtam, de válasz nem jött. Talán ő is alszik? A sámánok olyan éjszakai lényeknek tűnnek pedig… vagy nem?- gondolkoztam el. Igazából nem sokat tudtam még Korea múltjűról, és a hagyományokról. akartam ilyen témával foglalkozó órát felvenni az egyetemen, csak sajnos pont nem volt olyan kurzus, ami passzolt volna az órarendemhez, így ezt ki kellett hagynom. De így… kicsit tanácstalanul álltam a kulturális dolgokhoz. Na Young meg ízig vérig városi lány volt, az amcsi virtus is jócskán meglátszott rajta, tőle sem nagyon tudtam meg az ilyen dolgokat. De kíváncsi voltam, mert nagyon színesnek tűntek a hagyományok…

- Hé, cica, mit keresel?- jött a hátam mögül a hang, hátrafordulva egy dülöngélő alakot pillantottam meg. Na, majd pont ő lesz nekem ellenfél…

- Nem téged!- válaszoltam hűvösen.

- Nem tanítottak jómodorra a szüleid?

- A szüleimet nem szidni!- fintorogtam.

- Mégis, ki vagy te, hogy ilyen nagy a szád?- lépett közelebb.

- Szeretnéd tudni?- tettem meg én is egy fenyegető lépést. Általában nem kezdtem konfliktust, mert azzal alapértelmezetten folt esett rajtam is, és én nem voltam olyan lány. De most valamiért elkapott a virtus.

- Ó, én…

- Nem, nem szeretné!- morogta ekkor egy hang mögötte, mikor felnéztem, egy kapucnis alakot láttam, aki a férfi vállára tette a kezét, mire az is hátrapillantott- Jobb lenne, ha most elmenne! Keressen ma este másvalakit, akit elszórakoztat!- majd lökött egyet a férfin, aki arrébb esett, és szitkozódva elvonult.

- Megvédtem volna magam!- húztam a számat, és igyekeztem a férfi arcát kivenni, de a sötétben nem ment.

- Nem téged védtelek. Útban volt. Vigyázz egy kicsit!- intett a kezével, hogy menjek valahova, majd kikerülve egy kulccsal kinyitotta a sámánnő ajtaját, és besétált, mielőtt kettőt pisloghattam volna.

- Hé, vá…- megakadtam, mert be is csapta előttem az ajtót- Ez szép volt…- motyogtam.

- Ne aggódj, nem mindig ilyen!- jött egy vidám hang mellőlem, mire meglepetten kaptam oda a fejemet, és egy másik baseball sapkás fiatal férfit pillantottam meg, arcát annyira nem tudtam szintén kivenni, ahhoz minimum egy zseblámpa kellett volna, de a hangja kedves volt- Ó, egy amerikai… vagy európ…

- USA… és félig európai…

- És még koreaiul is tudsz… Nagyszerű- lelkendezett kicsit túlzottan is. Kicsit erőltetettnek tűnt, amit nem értettem- Vársz valamire?

- Csak a sámán asszonnyal akartam találkozni- motyogtam zavaromban.

- Nem hinném, hogy lenne értelme az ilyesminek…

- Szóval semmi igazság nincs benne?

- Dehogy, csak kamuzik! Telebeszélte valamivel a fejedet? És elszedte a pénzed?- nevetett kicsit.

- Nem, nem kért pénzt!- vontam vállat.

- Akkor különleges vagy! Középiskolában a barátommal, aki az előbb robogott be, egy osztályba jártunk a lányával, és jó barátok vagyunk, ezért jöttünk hozzá. De nem hinném, hogy az anyja még tudna fogadni. Kicsit rosszul volt a napokban.

- Értem… azért köszönöm…

- Semmiség! De egy hölgy ne mászkáljon ilyen későn egyedül… Esetleg hazakí…?

- Meg tudom védeni magamat, de azért hálás vagyok… A nevem amúgy…- nyújtottam volna a kezem, ha nem csapódik ki az ajtó megint.

- Nem jössz, te szerencsétlen?- szólt ki a mérges hang, nyilván az előző srác.

- Sajnálom!- tátogta felém a mellettem álló- Most mennem kell! Esetleg… összefussunk holnap? Akkor találkozhatsz a sámánnővel is, oké?

- Rendben! Este, 10 körül itt?

- Tökéletes!- mosolygott rám, legalábbis száját ki tudtam venni, majd bent is volt az előszobában, és az ajtó megint zárult.

Ez… mindenképpen fura volt…- döntöttem félre a fejem, majd körbenéztem, és hiába volt pár ember az utcán, hirtelen nem akartam már annyira hősiesen konfliktusba keveredni, így szedtem a lábaimat… vagyis szedtem volna, ha a kis lépcsőn nem pillantok meg valami papírlapot, ami fénylett egy kicsit az utcalámpák fényében. Közelebb léptem, és akkor pillantottam meg…

A Botok Hercege…

Velem szórakozik ez a sámánnő? Direkt ki akar akasztani?

Dühösen kaptam fel a lépcsőfokról, zsebembe nyúlva előszedtem a saját lapomat, majd egybe fogva őket egyszerre téptem szét a kettőt, és dobtam le a lépcsőre.

Velem ne szórakozzon senki!- majd átlépve a tépett lapok felett sietősen a házunk felé igyekeztem. De még esküdni mertem volna, hogy a felső ablakból egy nő nevetését hallottam.

*

- Ébresztő… Csipkerózsika! Mennünk kell!- húzogatta a takarómat Na Young, mire morcosan visszahúztam magamra az anyagot, és visszamorogtam neki- Ugyan már, csajszi! Mennünk kell lassan, ha meg akarod nézni azt a palotát!

- Már annyira nem is akarom…- motyogtam kedvtelenül.

- Én viszont kíváncsi vagyok a chaebol fiúra, szóval kelj fel! Vagy kérdezzem meg, hogy hol voltál tegnap este?- engedte el az anyagot, és csípőre vágta a kezét.

- Nem voltam sehol!- ültem fel hirtelen, mire félrebiccentette a fejét.

- Azt hiszed, hogy be is veszem! Hallottam, mikor visszajöttél. Belerúgtál valamibe. Nem tudom, hogy véletlen volt, vagy dühből… te a hátam mögött máris bepasiztál?- nézett csalódottan.

- Dehogy! Csak… ki kellett szellőztetnem a fejemet, elmentem egyet járni… De csak jobban összezavarodtam…

- Akarsz róla beszélni?- ült le mellém az ágyamra.

- Akkor elkésünk a palotából…- löktem meg a vállát.

- Igaz… induljunk, vagy lekéssük a gazdag pasit…

- Mi amúgy a neve?- pillantottam rá kérdőn.

- Franc tudja. Jól néz ki, nekem ennyi elég…

- És ha hülye neve van?- kaptam fel a mai napra tervezett kis toppomat, és rövidnacimat, majd a fürdőbe indultam.

- Ennyi pénzért felőlem a neve kutyaszart is jelenthet!- de már csak a nevetésemet hallhatta az ajtón keresztül. Ez a csaj nem komplett.

Végül csak egy órába telt, mire elviselhetőnek kiáltottuk ki magunkat, felkapva táskánkat, amibe tényleg csak a legszükségesebb dolgokat tettük. Ezt nálam egy üveg kóla, a pénztárcám, a telefonom, kulcscsomóm, kis-bicskám, legalapvetőbb sminkjeim, kis határidőnaplóm, pár gyógyszer, és okmányaim tettek ki, a táska alján heverő pár tökéletesen használhatatlan kis vacaksággal egyetemben. Nagy nehezen elindultunk Szöul bonyolult földalatti hálózata felé, reménykedve, hogy nem fogjuk a metróvonalakat összekeverni. Talán térképet is kellett volna hozni?

Elég messze volt ez az épület, a másik kicsit közelebb, de annyit már tudtam, hogy a Gyeongbok palota leégett régen, és azt úgy újították fel. Viszont a Joseon korban a kormányzás a Changdeok palotából folyt. Szóval valódi uralkodók taposták azt a talajt. És már nagyon kíváncsi voltam a Biwon kertre, ami az uralkodó családjának saját, mások által sosem láthatott titkos kertje volt.

- Mit vigyorogsz?- bökött meg az épület előtt a barátnőm.

- Ez annyira király!- sóhajtottam fel.

- Ez csak egy épület… én nem nagyon vagyok oda érte…

- Bocs, újságíró vagyok, muszáj, hogy érdekeljenek az új dolgok! Na, menjünk be, szerintem jó ide az a jegy, amit vettünk a múltkor a múzeumokra közösen! Este 10-ig mindenképpen végeznünk kell ma, és mint látom, elég sok érdekes dolog van.

- Lesz valami 10-kor, amiről nem tudok?- sandított rám, miközben a kapun léptünk be, ahol tolongtak a turisták.

- Igazából…- jöttem zavarba- Egy sráccal…

- Tudtam, hogy bepasiztál! És nem is mondtad!

- Azt sem tudom, mi a neve! Csak tegnap este futottunk össze, és…

- Jól néz ki?

- Nem tudom igazából- tűrtem zavaromban a hajamat a fülem mögé.

- Nehogy itt elraboljon nekem…

- Amilyen társaságba jár, maximum békává változtat…- morogtam az orrom alatt, de tovább nem nagyon volt időm ecsetelni a dolgot, mert belekerültünk egy embertömegbe, ahol csak azért nem tévesztettük szem elől a másikat, mert megragadtuk egymás karját, és igyekeztünk kievickélni körülöttük. Nagy nehezen sikerült is megtalálni a befelé vezető utat rajtuk keresztül, és végre fellélegezhettünk. És a szavam is elállt, mikor megláttam a palota épületeit.

- Ez csodás!- sóhajtottam.

- Jó, tényleg az!- bólogatott a lány- Nézzünk körül itt, aztán 10 perc múlva menjünk a főépület elé, hadd lássam azt a pasit, utána mehetünk is tovább nézelődni.

- Legyen így!- egyeztem bele mosolyogva, majd az épületeket kezdtük bámulni, és fotózni. Én mondom, nem semmi kérók voltak. Azért tudtak élni egykoron is.

Végül megindultunk, a nagy tömeggel együtt afelé, amerre azt a rendezvényt tartották, amire drága barátosném is kíváncsi volt. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam a nagy tömegben, de lenyeltem a békát, és hagytam, hogy vigyen a tömeg. Egy helyen azonban elszakadt a karom Na Young-étól, és a tömeg arrébb taszított. A lány rémülten nézett hátra rám.

- Majd megtalállak, menj!- kiáltottam neki távolról, majd el is nyelte a tömeg, én meg szerencsésen a tömörület szélére kerültem, és végre levegőt is kaptam.

Most hogy a francba fogok bejutni? Aish, komolyan, hogy ennyien vannak. Mi lesz itt? Ingyen cukordobálás?

Végül úgy gondoltam, hogy az emberáradat végén majd én is bemegyek, addig megkerültem az éppen mellém került épületet, ami ugyanolyan volt, mint az összes többi. Ugyanolyan szép, és legalább a túloldalon alig voltak emberek. Mögötte egy elkerített részt láttam, aminek kapuja most tárva-nyitva volt. Nagy dobozok álltak előtte, valamit pakolhattak éppen. Unottan néztem őket, de ekkor észrevettem, hogy a kupac tetején az egyik doboz vészesen imbolyogni kezdett. Nem akartam vele foglalkozni, de mikor eszembe jutott, hogy talán értékes és törékeny dolgok vannak benne, akkor odaugrottam mellé, be, az elkerített részen belülre, és megtartottam.

- Ó, te jó ég, nagyon köszi!- futott oda mellém egy fiatal srác, kifújva a levegőt megkönnyebbülten- Vagyis… öhm.. Thank you… ööö… so much…

- Értem a nyelved- tartottam még mindig a dobozt.

- Megkönnyebbülés…- sóhajtott kis mosollyal- A főnököm kinyírt volna, ha széttörik, ezek nemzeti kincsek. Nem értem, miért a banzájuk alatt kell pakolni…

- Segíthetek… vagyis ezzel a dobozzal, ha már a kezemben van…- ajánlottam fel hirtelen, magam sem tudom, miért. Legalább addig hasznosnak éreztem magam.

- Igazából ide illetékteleneknek belépni tilos, de… ezt senki nem fogja megtudni. Ha már így megmentetted a csészéket… olyat láthatsz, amit mások még nem. Vidd ezt a dobozt be azon az ajtón!- mutatott egy hosszúkás épület nyitott ajtajára- És tedd a többi mellé. Mindjárt megyek én is…

Bólintottam, és a dobozzal együtt megindultam a mutatott hely felé. Közben igyekeztem nem pofára esni, és széttörni a törékeny cuccot. Odabent nagy volt a kupi, sok doboz, de a terem felét már berendezték, nyilván egy újabb múzeumi szárnyat akartak berendezni itt. Az üveg elválasztófal is a földön hevert, nyilván nem lesznek majd ennyire tapinthatóak a bent lévő kincsek.

Valahogy különlegesnek éreztem magam, amiért hozzájuk is érhettem. Gyorsan közelebb is sétáltam hozzájuk, és szemügyre vettem őket. Kezemet végig húztam a serlegek, csészék, kardok felett, míg megakadt a szemem egy értékesnek, bár már elég tompának tűnő tőrön. Gyönyörű volt. Kicsit egyszerűbb, nem túl csicsás, de… elképesztően vonzott.

- Szép, igaz?- hallottam a hátam mögül a fiú hangját végül- Az egyik nagy kincs, nemrég került elő. A Kínai császár küldte Joseonba, a 18. század elején. Még nem tudjuk, miért, és kinek a tiszteletére, de még folynak a kutatások ez ügyben…

- Elképesztő…- motyogtam a szememet le sem véve róla, és csak hallottam, hogy a fiú ismét eltávolodik.

Égető vágyat éreztem, hogy hozzáérjek. Sosem voltam az a nagyon taperolós, de úgy éreztem, hogy megpusztulok, ha nem érek azonnal hozzá ehhez a tőrhöz.

Lassan nyújtottam felé a kezemet, már majdnem hozzáértem. Szinte éreztem a bizsergést az ujjaimban, és a vonzóerőt, ami sugárzott, és még a fülembe is súgta, hogy: Gyere, érj hozzám!

- Ne! Nagyon értékes, ne nyúlj a…- hallottam a srác hangját a hátam mögül, de már késő volt. Az ujjbegyem már hozzáért ahhoz a csodához.

És ebben a pillanatban, mintha kirántották volna a talajt a lábam alól, annyira megszédültem, forgott velem minden. Mintha darabjaimra szedtek, és újra összetettek volna. A gyomrom felfordult, mintha egy hullámvasúton ültem volna, fejem meg úgy forgott, mintha egy fél órán át pörögtem volna a tengelyem körül.

A kép eltűnt a szemem elől, csak sötétséget láttam, és csak azt éreztem, hogy arccal lefelé valami keményre esek. Valamilyen fára… az illatából éreztem.

Elájultam volna?

Rémült kiáltást hallottam, ami nem az enyém volt. Az én torkomból csak egy fájdalmas nyögés szabadult fel.

- Mi a fene…- motyogtam, de nem hallhatta senki. A karommal akartam magam feltolni a padlóról, mikor valami hideget éreztem meg a nyakamnál. Valami hideget, ami egyszerre volt fájdalmas is. És éles?

Lassan, nagyon lassan fordítottam arrafelé a fejemet, és amit akkor pillantottam meg, az überelt minden eddig élményt. Előttem egy rakás, régi, koreai ruhába, alias hanbokba öltözött ember állt, és meglepetten pislogott rám. Valamiért, mintha a tér is teljesen más lett volna, mint rémlett. 

Hol a francban vagyok, és mi történt egészen pontosan? 

Egyikük- katonának öltözhetett- elől állt, és egy kardot szegezett a nyakamhoz. Ez volt a hideg, éles dolog. Mi a fene…? Majd lassan szólásra nyitotta a száját.

- Te meg… ki vagy és honnan a pokolból jöttél?