셋
3. fejezet
Kifordult valóság
굼벵이 매미되어 나래 돌혀 날아 올라
높으나 높은 나무에 소리는 좋거니와
그 위에 거미줄 있으니 그를 조심하여라
A szélben hull a
meggyszirom, repdes erre, repdes arra,
De a fára nem jut
vissza; nézzed csak: pókhálóra szállt.
A pók meg, aki a
hálóját szövi, fogolynak látja: pillangónak.
- Én…- motyogtam- Szóval én… én
nem tudtam, hogy ma cosplay parti is lesz- igyekeztem távolabb kúszni a
pengétől, de az csak jobban simult a nyakamhoz. Te jó ég, ennyire komolyan
veszik, hogy koreai szuperhősöknek öltöznek? Ez közveszélyes! Hárman voltak összesen, kettő még azon kívül, aki fegyvert szegezett nekem.
- Meg ne moccanj!- sziszegte
felém a pasi, majd kicsit közelebb hajolt az arcomhoz- Mi vagy te?
- Én nem öltöztem be semminek…-
motyogtam.
- Beszélj normálisan! Mit keresel
itt? Miért van kék szemed?- ordított rám.
- Én… csak…- egyre jobban
megijedtem, és a fejemet óvatosan elfordítottam. Egy hosszúkás teremben voltam,
oldalt polcok voltak, könyvekkel tele. Talán valami könyvtár lehetett? De… a
mérete olyan volt, mint a teremnek, ahol éppen voltam, amikor…
- A tőr… Én tényleg nem akartam
hozzáérni! Hol a srác, aki az előbb itt volt? Vagy… mi történt egészen
pontosan? Az új múzeumi részben voltam, éppen a Mirae bank partija ment
odakint, én meg kint maradtam, segíteni akartam, de ott volt az a tőr, és…
- Ez meg miről beszél?- morogta
hátulról az egyik másik középkori ruhás.
- Egyszer csak megjelentél itt!
Még egyszer megkérdezem, mi vagy te? És miért jöttél ide?
- Ti valami fanatikusok vagytok?-
forgattam a szememet- A nevem Mira Young, és Kanadából jöttem. És azért vagyok
itt, hogy rendet tegyek az országotokban, leverjem az undorító lázadó csoportokat,
és az uralkodót szolgáljam!- gondoltam, hogy elütöm egy poénnal dolgot, mert
kezdett az egész helyzet nagyon furcsává válni.
- Kanada? Az a pokol, vagy az
ég?- kérdezte az egyik, mire akaratlanul is felnevettem.
- Ti tényleg ennyire hülyék vagytok,
nem hiszem el, hogy ennyire beleélitek magatokat, most már hagyjatok elmenni,
és nem szólok senkinek, amiért egy elkerített részen bandáztok!- ütöttem volna
el a fegyvert a kezemmel, de ebben a pillanatban az belevágott a kezembe, hogy
felvisítottam, és magamhoz szorítottam tagomat, tenyeremet babusgatva. Ez meg...
- Ez igazi?- hüledeztem-
Közveszélyes barmok!- kúsztam egészen hátra a falig rémülten. Most kezdett leesni, hogy a helyzet talán súlyosabb, mint gondoltam.
- Mint mondtál?- kérdezte a
vezetőjüknek tűnő alak, és vicsorogva lépett közelebb. Okés, stratégiaváltás!
- Ha még egy lépést közelebb lép,
akkor lesújt magára az ég haragja!- kiáltottam végső elkeseredettségemben- Engedjenek
innen ki! Látni akarom… a királyotokat, vezessetek oda!- magam sem tudom, honnan
szedtem ezt a sok sületlenséget, de úgy gondoltam, ha kijutok innen, ebből a szobából, akkor
elfutok valahogy, és megkeresem Na Youngot.
Hiába tanultam verekedni,
senkiben nem akartam kárt tenni. Meg persze akkor én lettem volna a hunyó, hogy
kárt tettem valakiben. Nekem kellett volna a papírokat aláírni, ehhez aztán
abszolút nem volt kedvem. Meg aztán… szerettem verekedni szabályok szerint. Nem
igazán önvédelemért tanultam. Így, élesben teljesen lefagytam volna. Ahol
tényleg veszélyeztethettek volna.
- Rendben, odaviszünk hozzá!-
hajolt le hozzám a férfi, és megragadta a kezemet, elég szorosan.
- Ez már erőszak! Azonnal
engedjen el!- förmedtem rá, de nem nagyon tudtam ellökni fájós kezem miatt.
- Be kéne kötni a szemét ennek a
gumihonak?- morfondírozott.
- Hogy mi? Amerikai vagyok, nem
gumiho… fúj, nem is szeretem a májat… Mármint nincs kilenc farkam, és nem
vagyok róka. Ezt láttam egy sorozatban… Lee Seung Gi volt benne…. ismerik?-
próbálkoztam nyöszörögve, de nem nagyon tudtam ellenkezni, mert -szerencsére
a szememet szabadon hagyva- erőszakosan felrángattak a földről, majd a
vezetőjük egészen közel hajolt a fülemhez.
- Akkor mi ez a szem? És a ruha…
alig takar valami! De itt nem fogsz senkit elcsábítani, szörnyeteg! Nem hozol
romlást a királyi családra. Végzünk veled, te korcs!- majd erős rántást éreztem
a karomban, és elkezdtek húzni az ajtó felé. Vergődtem a két férfi tartásában,
de nem tudom, min nevelkedtek ezek, anyatejen biztos, és nem tápon, mert meg
sem bírtam mozdulni.
Okés, eddig bírtam. Én nem fogok
meghalni, itt a Changdeok palotába, mert pár idióta fanatikus… fel akar
áldozni, a… nagyobb jóért.
- Rendőrség!- kezdtem el kiabálni,
ahogy a torkomon kifért, de csak azt értem el vele, hogy alig, hogy kiértünk a szabad ég alá, a földre löktek, én
meg éreztem, hogy felsérti a karomat a föld, sőt valaki még az oldalamba is
rúgott. Összegörnyedve nyögtem fel.
- Fogd be a szádat, te
szörnyeteg! Vagy szeretnél itt és most meghalni? Lehet, hogy az lenne a
legegyszerűbb, ha levágnám most a fejedet!- hallottam a fegyverek hangját, majd
a férfi közelebb is lépett a félelmetesen éles kardjával- Esetleg valami utolsó
kívánság?
- Engedjenek el…- motyogtam, és
már bántam, hogy az elején ennyire nem akartam erőszakhoz folyamodni… de
valahogy… furcsa volt az egész. Akkor talán még rosszabb helyzetben lettem
volna. Bár a mostaninál rosszabb…
Éppen ezért nyúltam hátra a
kistáskámhoz… igen, eszembe jutott, hogy ilyennel is rendelkezem. Tudtam, hogy
benne kell, hogy legyen a svájci bicskám, amitől remélni mertem még valamit, de
egy egészen más tárgy akadt a kezembe. De egye fene, most ez is megteszi.
- Nincs semmi? Akkor… búcsúzz e…-
folytatta volna egészen közel hajolva az arcomhoz, mikor előkaptam a kis
üvegcse Bruno Banani parfümömet, és egyenesen a szemébe fújtam egy nagy adagot, és lábamat meglendítve még gyomorszájon is rúgtam.
Azonnal felordított, én meg kihasználva, hogy senki nem értette, mi történt,
gyorsan visszadobtam az üveget a tatyómba, és felpattanva a földről igyekeztem
kereket oldani. Nem is néztem, milyen irányba futottam, az számított csak, hogy
újra a tömegben legyek, és elkeveredjek közöttük. Vagy öt méter előnyben
lehettem, mire észrevették, hogy meg akarok lógni, és ordításukat, és futó
lépteiket hallottam csak menekülésemben. Az egyik boltíves kapu felé rohantam,
de közben éreztem, hogy a hellyel valami nagyon nincs rendben.
Furcsa, hogy egy embert sem
láttam arrafelé, ahol voltunk. És eltűntek a kis útbaigazító táblák is. Valami
nagyon különös volt ezen a helyen. Mintha egy alternatív dimenzióba kerültem
volna, de hát az ugye nem lehet…
De akkor miért nincs semmi, ami
kicsit is… modern? Mintha nem egy múzeum lett volna, hanem egy használatban
lévő palota. Lehet, hogy kéne egy cikket írnom róla?
Francba, Mira, koncentrálj már
arra, hogy még mindig a nyomodban loholnak!
Hol a fenében van itt a kijárat?-
torpantam meg egy helyen, ahol szinte biztosra vettem, hogy alig tíz perce
eljöttem a nagy tömeg elől. De most egészen másképp volt a fal.
- Kapjátok le!- hallottam a
kiáltást, mire megrázva a fejemet, elkönyvelve, hogy a memóriám sem a normális
stressz helyzetben, így balra fordultam, és rohantam tovább. Valahol csak lesz
egy kijárat, vagy egy biztonsági őr!
Futás közben hátrafordultam, hogy
lássam, körülbelül mennyire tudom lerázni őket, de nem volt jó ötlet, mert
szinte azonnal felbukkant valaki előttem, akinek nekirohantam. Így ebben a sebességben kiestem a
ritmusomból, és az ütközéstől fenékre estem, hiába kalimpáltam a kezeimmel.
- Parancsnok, állítsa meg!- jött
a hang a hátam mögül, mire csak kóválygó fejjel vettem tudomásul, hogy
feleslegesen pazaroltam a parfümömet.
- Mi folyik itt?- szakította
félbe a gondolataimat ekkor az újabb férfihang, velem szemben. Te jó ég, mondd,
hogy egy biztonsági őrbe szaladtam bele!
- Elfogtunk egy behatolót.
Valószínűleg egy gumiho…
- Hogy mi?- nevetett a férfi. Nevetése
kellemes tónusú volt, és ezért bizalmat szavaztam meg neki, de az ütközéstől
még mindig nem tisztult ki a látásom, így csak pislogtam magam elé, és inkább,
biztos, ami biztos, belecsimpaszkodtam az előttem álló férfi lábába.
- Kérem, segítsen, elkaptak, és…
ki akarnak végezni, de ha ez a kandi kamera, esküszöm, hogy kinyírok valakit,
és perelek, mert megsérültem miattuk! Minek képzelik ezek magukat?- fúrtam a
fejem a nadrágjába… várjunk, ez ugyanolyan vászon, mint… ne már, hogy ez is
ilyen joseoni fan club tag legyen…
- Ez meg miről beszél?- hallottam
újra az új férfinek a hangját, és meglendítette a lábát, hogy akadjak le róla.
Sikerült így állkapcson is rúgnia. Köszönöm.
- Teljesen zavarodott dolgokat.
De mint a ruhájából is láthatja, parancsnok, nem idevaló. El kell távolítani.
Azt mondta, azért jött, hogy rendet tegyen az országban…
- Tényleg tébolyodott lehet… De
vigyétek palotán kívülre, ott végezzetek vele!
- Kérem, ne hagyjon itt!-
visítottam rémülten, és összekuporodtam- Megteszek bármit, csak engedjenek el!
És mondják el, hogy juthatok vissza a barátnőmhöz…- hajtottam le még jobban a
fejemet, de csak egy fújtatást hallottam magam elől.
- Te…- éreztem, hogy két kar
megragad, és amit az előbb kellemesnek hallottam, most visszataszítóvá vált-
Tényleg zavarodott lennél? Vagy csak az a célod, hogy megsajnáljanak, de…-
ebben a pillanatban végre felnéztem rá, és mikor találkozott a szemünk, belefagyott
a szó.
De belém is a visszavágás.
Előttem egy férfias arcú, de mégis fiatalnak tűnő férfi állt, az arcomhoz egész
közel tartott arccal. Rajta is ugyanezek a nevetséges ruhák voltak, fekete-kék színben, mégis valamelyest díszes volt, kard az oldalán, még
homlokpánt is része volt az outfitnek, felfogva az amúgy hosszabb haját, ami nem tudom, milyen célt szolgált, de… nagyon szép arca volt,
még úgy is, hogy volt egy apró heg a bal szeme felett, ami még valószínűleg nem
gyógyult be. Mi van, csatolta már őket le a rendőrség?
- Te…- motyogta döbbenten, mint
aki nem hiszi el, amit lát- Te vagy… A kékszemű…?
- Komolyan, nem láttatok még
embert, aki nem húzott szemű volt?- motyogtam- Hol éltek ti, a Joseon korban?-
nevettem fel.
- Tulajdonképpen… igen- felelt a
férfi, mire összeráncoltam a szemöldökömet. Ez komolyan ebben a tévhitben él?
- Parancsnok, mi legyen vele?-
kérdezte az, aki eddig annyira vezéregyéniség volt, de a fiatal férfi előtt ő is
meghunyászkodott- Elvihetjük?
- Nem- vágta rá azonnal a fogva
tartóm, ez az új, ez a…. parancsnok, és magához rántott- Ő az én foglyom! Nem érhet hozzá senki!-
majd egy kötéllel, ami fogalmam sincs, honnan került ide, de biztos ilyenekkel
volt tele a zsebe, szorossal megkötözte a két csuklómat, hogy egy fájdalmas
nyögés hagyta el a számat. Hisz a tenyerem is megsérült már. A férfi pislogott
rá két másodpercig, azt hittem a látványtól majd kicsit megkönyörül rajtam, de
csak szorosabbra fogta a kezemet, és jól meg is húzta a kötelet. Már nyitottam
a számat, mikor gyilkos szemekkel rám pillantott.
- Egy hangot se halljak!- mordult
rám, majd a többi férfi felé fordult- Erről a lényről nem beszélhettek
senkinek! Ismétlem, senkinek- felém intett, és olyan hangsúlyban beszélt, hogy én ereimben is megfagyott a vér.
Torkomból kikívánkozott, hogy
ember vagyok, nem egy korcs, ahogy bánnak velem, de féltem, hogy akkor jobban
megszívom, így összeszorítottam a számat, és igyekeztem magam nem elsírni. Már
nagyon kikívánkozott volna. Annyira össze voltam zavarodva, mert ilyen… ilyen
általában csak a filmekben szokott történni. Vagy még ott sem.
- Így lesz, parancsnok!- mondta az, akinek még mindig patakzottak a könnyei, a támadásom emlékére. Amúgy... Miért hívja mindenki
parancsnoknak? Ez… ez annyira idejét múlt.
- Amúgy minek van ilyen furcsa
szaga?- szagolt bele a levegőbe.
- Ez a parfümöm…- motyogtam, mire
csak értetlenkedve rám pillantott, majd felsóhajtott.
- Menjünk!- ragadta meg a
csuklómat, és elkezdett maga után húzni. Furcsa volt, mert mintha a keze
remegett volna az enyémen. Tart valamitől? Csaknem tőlem? Miért kezel mindenki
szörnyetegként? Basszus, eddig mindenki odavolt attól, hogy milyen kedves és
szép lány vagyok. Szörnyeteg volt az, amit utoljára gondoltak volna rólam… Sosem szúrtam senki szemét, a fenébe is, engem mindig, mindenhol szerettek az emberek... Sosem gondoltam volna, hogy ilyen érzés lehet, ha valaki undorodva néz az emberre...
- Hova… hova visz?- kérdeztem
halkan, mikor áthaladtunk egy kis kapun, és eltűntek a többiek a hátunk mögött-
Hol van a tömeg?
- Milyen tömeg?- torpant meg, és
szembe fordult velem. Csak ketten voltunk egy kis belső kertben. Talán, ha más környezetben
lettem volna ott, egy ilyen jó kiállású férfival, mondjuk egy olyannal, aki
inget és farmert visel, és a haja sem olyan, mint amilyen a történelmi
sorozatokban megszoktam, akkor romantikus is lehetett volna. De így, azon
gondolkoztam, hogy nem tudnám-e kiszabadítani a kezemet, és tárcsázni a
rendőrséget, mert ez már nem állapot.
- Akik az ünnepségre jöttek…-
motyogtam, erőmet vesztetten.
- Nem volt ma ünnepség- rázta a
fejét, még mindig hideg és gyanakodó arckifejezéssel. Feltűnt, hogy egyik keze
is mindig a kardján pihen. Attól tart, hogy valami még durvábbá változom?
- Akkor mi történt? Hogy kerültem
ide?
- Azt hiszem… nem te vagy az
egyetlen, aki erre kíváncsi- sóhajtott, és bosszankodva körülnézett. Nyilván ment volna már.
- Ezt hogy érti?
- Tudod, miért maradtál most
életben? Tudod, miért nem hagytam, hogy végezzenek veled?
- Alig várom, hogy tudjam!-
morogtam.
- Mert kék a szemed…- felelte
egyszerűen- Elviszlek valahová, ahol megmondják, hogy te vagy-e az, akinek
jönnie kellett. Ha nem, akkor minden ellenvetés nélkül hagyom, hogy
szétszedjenek. Ha meg mégis te vagy… akkor…- mintha ő is elgondolkozott volna.
- Akkor?- pislogtam rá.
- Majd meglátjuk. De nem
menekülhetsz semmiképpen. Te már az én felelősségem vagy- nézett mélyen a
szemembe, hogy egésze megijedtem. Volt valami ebben a férfiban, amitől
megijedtem.
- Biztos csak álmodom… ez az
egész… olyan zavaros. Először azt hittem, hogy csak egy vicc, de most kezdem
azt hinni, hogy itt mindenki azt hiszi, hogy… hogy ilyen ruhák kell hordania,
és… úgy kell beszélnie, mint a középkorban, de ez már sok… én, fogalmam sincs,
mi folyik itt, de vissza akarom kapni a régi dolgokat… szóval remélem, hogy
csak álmodom!- bólogattam a magam meggyőzésére.
- Figyelj, nem tudom, hogy mit
hiszel, milyen ruhába kéne járni, és hogy kéne beszélni… de itt most te vagy,
aki furcsán öltözködik, elég hiányosan, és olyan dolgokat mond, amit senki nem
ért. Nem tudom, honnan kerülsz ide, hisz még soha életemben nem láttam kék
szemű embert, bár a japánok már meséltek furcsa nyugati emberekről… Sárga
hajjal és színes szemekkel… de ide nem juthatott volna el egy sem… hacsak nem
valami furcsa lény, aki ártani akar…
- Japánok… Tudom, hogy Korea
később nyitott nyugat felé, és engedett be idegeneket, de… ez már a 21. század!
- Hogy mi?
- 2015-öt írunk!- ráztam a
fejemet.
- Nem írunk annyit. Ez Sukjong
király uralkodásának 27. éve.
- Hogy Sukjong? Ez… az nem lehet.
Ne viccelődjön…- nevettem fel erőltetetten.
- Tényleg az van… És ha azt
hiszed, hogy…- de nem tudta tovább mondani, mert zajokat hallottunk a kis kert
egyik bejárata felől, és berántott egy kis beugróba, ahol rejtve voltunk a
szemek elől. Ami azt illeti, teljes testével a falba lapított, és talán…
igyekezett eggyé válni a természettel. Én mindenesetre nehezebben kaptam
levegőt, de már meg sem lepődtem.
Kilestem, hogy ki közeledhetett.
Hátha valaki, aki tudott volna rajtam segíteni.
De csak egy nagyon díszes ruhába
öltözött nőt láttam meg átsétálni a kis kerten keresztül, mögötte egy rakás
egyforma ruhába öltözött nővel.
Olyan volt, mint a királyos
melodrámák a tv-ben. Mikor a királynő meg ilyenek vonulnak egyik épületből a
másikba. Ennyire azért képzett voltam.
- Ez…- motyogtam.
- Ez Hui Bin úrnő, a király egyik ágyasa- suttogta a
fülembe feszülten- Biztos nem örülne egy ilyennek, mint te, főleg a palotában…
az kell még, hogy a kémei megtudják, hogy egy hozzád hasonló tartózkodik itt.
Bár szerintem nem kell sok idő, és tudomást szerez róla. Ki kell jutnunk innen.
De ilyen ruhában nem fog menni…
- Hui Bin úrnő…?- ragadtam le az
első mondatánál- Őt láttam egy sorozatban… nem lehet, hogy ez is egy sorozat
forgatás? Bár nem látok kamerákat…
- Ne mondj olyan szavakat, aminek
nincsen jelentése!
- Figyeljen, nagyon úgy tűnik,
hogy nagyon nem egy világban élünk…
- Kezdem én is ezt hinni!- nézett még mindig olyan közelről az arcomra, hogy kicsit még így is zavarba jöttem, hogy valószínűleg egy őrült, idegbeteg, aki elszabadult valahonnan, felemelte a kezét, és kisöpörte a szememből a hajamat, ami a nagy rohanásban teljesen csapzott lehetett.
- Nagyon remélem, hogy a testvér tévedett. Te nem lehetsz egy olyan személy, aki itt bárminek meg tudná változtatni a kimenetelét... Te még magadat sem tudod megmenteni. Te csak... véletlenül keveredhettél ide- kicsit felnevetett- De majd
megbeszéljük, honnan jöttél, de most ki kell jutnunk innen!- húzódott végre el
tőlem, hogy nyugodtan lélegezhettem. Huh, ez a pasi aztán intenzív hatást tud kiváltani... Mondjuk azért egy Stockholm szindrómától messze voltunk, csak épp... különös érzés volt.
- Honnan?- léptem egyet oldalra, hogy enyhítsek a dolgon.
- A palotából.
- Miért kéne akár egy percre is
bíznom olyanban, aki… ennyire erőszakos!- csóváltam a fejem.
- Mert rajtam kívül mindenki
végezni akarna veled, ha így meglátna. Ezért kell most velem jönnöd. Jobban
teszed, ha magadtól követsz. Ha nem, akkor…
- Akkor?
- Akkor kénytelen leszek ismét
erőszakhoz folyamodni! Mi legyen?- nézett rám várakozóan, pedig látszólag már
nagyon idegesítettem.
- Menjünk- mondtam, magam sem
értettem, miért. Fene akart vele menni, de így még viszonylag biztonságban
tudhattam magamat. És mivel ez úgyis csak valami lázálom, ha felébredek, úgyis
ismerősök között leszek.
- Ezt vedd fel!- kapta le magáról
a külső kis kabátka szerű felsőt, és a fejemre terítette. Mivel ő elég magas
volt, és meg elég kicsi, így nem látszott ki sem a fejem búbja, sem a converse
cipőm. A fedetlen lábszáram meg pláne nem. Az összekötött kezemmel valamelyest
meg tudtam tartani az anyagot, hogy ne csússzon le, és kilássak a köpönyeg alól,
de nem úgy tűnt, mintha a férfi egy pillanat is eljátszott volna a gondolattal,
hogy eloldoz. Sőt, így is megragadta a karomat.
- Indulás, kisasszony!- mondta,
de a hangjából csak úgy áradt az irónia.
Némán húzott végig a palota,
valószínűleg legkihaltabb részein. Mert hogy én egy turistát sem láttam, az
biztos. Néha ide-oda rángatott a férfi, sőt, néha még a számat is befogta, hogy
ne kiáltsak, mikor megláttunk járőröző jelmezes embereket.
Egészen addig ment ez így, míg el
nem értük egy masszívnak tűnő falig, és egy kapuhoz. Nagyon büdös volt az egész
környéken, és legszívesebben befogtam volna az orromat, ha nincs összekötözve a
kezem.
- Mi ez?- súgtam a kísérőmnek. A
ruhák még okés, de az amit láttam, nem egészen illett a dologba. Hordágyszerű
dolgon vittek ki letakart csomagokat.
- Ezen a kapun szállítják el a
holtesteket, azért ez a bűz…
- Holttesteket?- nyeltem nagyot- Nem
valami higiénikus…- húztam el a számat, és igyekeztem nem elájulni. Sosem
bírtam a hullák látványát, még filmben sem.
- Menjünk…- húzott a kapu felé,
én meg nagyon lassan botorkáltam utána. Nem lesz semmi baj, Mira, mindjárt
felébredsz…
Ahogy elhaladtunk egy ilyen fal
alkalmatosságot cipelő páros mellett, a szalma alól, mellyel le volt takarva,
egy kézfej bukkant elő. Egy halott keze… Okés, most már biztos, hogy ez a hely nem az, ahova tanulni jöttem mesterszakra. Ennyire nem lehet élethű valami. Ezek frankón hullák...
Valamiért azonnal megragadtam a
fogva tartóm karját, és közelebb léptem hozzá, de éreztem, hogy nem sok tart vissza, hogy öklendezzek.
- Siessünk!- motyogtam, és engem
is meglepett, hogy hallgatott rám.
A kapuban két őr állt, papírral a
kezükben, és gyanítom azt vették számba, hogy hány holttest, és kié hagyja el a
helyszínt.
- Parancsnok!- hajoltak meg
mindketten a férfi előtt. Komolyan ekkora tekintélye lenne?- Kit kell
kivinnie?- mutatott rám, már amennyire a kis lyukon láthattam.
- Királyi parancs, nem kell
tudnia!- felelte a férfi, akinek most jöttem rá, hogy még a nevét sem tudtam.
Jaj, az anyukám hányszor elmondta, hogy ne menjek idegenekkel sehová…
Felmutathatott valami jelvényt
is, mert a katonák elálltak az útból, és így akadálytalanul haladhattunk
tovább.
Vagyis haladtunk volna, hogy nem
torpanok meg. Kilépve a palotának oldalsó kapuján nem a szokásos felhőkarcolók látványa
fogadott, hanem különböző szalmatetős vályogházak, vagy épp cseréptetős hanokok,
hagyományos épületek.
- Most már biztos, hogy álmodom… Ez nem Szöul... Ez...-
motyogtam a fejemet rázva, hogy eltűnjön a kép, és ébredjek végre, de semmi nem változott. Valószínűleg hallhatta, mert kicsit felhorkantott, majd mielőtt rángatott volna tovább még közelebb hajolt.
- Üdvözlet Joseonban.
Ez az álom kezdett nagyon hosszúra nyúlni.... és az ébredés semmiképpen nem akart eljönni. Vetekedett bennem a racionalitás azzal, amit láttam.
Hova kerültem? És hogyan kerülök vissza?
Eredetileg több dolog lett volna a fejezetben, de mivel nagyon nem volt időm gondolkodni sem, így itt lett vége. Nem tudom, mikor lesz lélekjelenlétem tovább írni, kezdődik a vizsgaidőszak, de majd azért ha nagyon "unatkozom", akkor bevetem magamat :') Mivel ez az első ilyen történetem, érdekel a véleményetek!
Szorítsatok jövő héten! Puszi :)


Szia :) Mint eddig minden történeted ,ez is oltári jóra sikerült!! Annyira jó ,nem is tudom ,hogy honnan jönnek neked ezek a dolgok ,de most komolyan....mondtad ,hogy nem lesz időd ,de azért remélem ,hogy hamarabb sikerül összehozni a folytatást! :D
VálaszTörlésUi: nekem asszem a parancsnok lesz a kedvencem!!! :P
Szia :) Jaj, nagyon köszönöm, olyan jól esnek az ilyen kedves szavak. Én is remélem, hogy lesz időm, csak hétfő, kedd, szerda vizsgázom... Hát a parancsnok nagyon tökös legény, de azért még remélem lesz pár szereplő, akit megkedveltek, vagy épp a pokolba kívántok, velem együtt! :D
TörlésKöszi, hogy írtál :)
Szia!
VálaszTörlésMár tegnap elolvastam, miután hazaértem. Nagyon szimpatikus a parancsnok. Most nem tudok semmi mást írni, de várom a következő részt.
UI: Tanulj, mi tudunk várni!
Szia :)
TörlésJaj, mindenkinek szimpatikus? Ezzel kell kezdeni valamit :')
Most már végeztem, majd igyekszem vele. Köszi, hogy írtál! :)