7. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy megint elég későn hoztam, pedig hamarabb akartam csak bizonyos dolgok táboroztatás, nyaralás közbejöttek, aztán időm, és bevallom kedvem sem volt nagyon folytatni. De most két ember is erőt öntött belém, így befejeztem. Remélem tetszeni fog :) Nem is tartalak fel titeket, jó olvasást :)

 

7. fejezet

Menekülés

편생에 원하기를 이 몸이 우화하여

청천에 솟아올라 저 구름을 혯치고져

이후는 공명일원을 갈리기에 말리라

Életem fogytán újjászületnék, órjás-szárnyú halhatatlan:

Fölszállnék az egekbe, elűzném a felhősereget,

És akkor a Holdunkat-Napunkat nem födné el semmi sem.

- Ott van, ott van, nem látod?!- csapkodtam Yong Gi vállát, ami felett átnézve bámultam a képernyőt.

- Hol? Nem látom!- visított a srác, és ujjával őrülten böködte a sima felületet.

- Finoman, ember, nemrég vettem!- kaptam ki a kezéből a készüléket, és magam elé tartottam- Lejárt az időd, vesztettél!- néztem a Game over feliratra.

- Még egyszer!- csillant fel a szeme.

- Nem lehet… le fog merülni… Na nem mintha bármit tudnék vele kezdeni ebben a korban- húztam a számat.

- Ha ilyen vicces dolgok vannak a ti korotokban, akkor az sokkal jobb lehet, mint a miénk.

- Nem!- dőltem hátra a kis teraszon, ahol ültünk- Vannak, akik függővé válnak ettől, és egész nap mást sem csinálnak. Lerombolják az emberi kapcsolataikat, és semmi másban nem élnek, csak a gépben…

- Ez ijesztő…

- Az. Ezért hidd el, nem lenne jó, ha itt is lenne ez. De ígérd meg, ezt titokban kell tartanod… Ebben a korban még nem létezhet a Candy Crush…

- Értettem. És köszönöm, hogy beavattál- hajolt közelebb az arcomhoz, majd egy kis vigyorral végigsimította azt- Nem is vagy te olyan vészes, mint először tűntél. Kezdelek megkedvelni rendesen…

- Nem veszel le a lábamról!- forgattam a szememet, mire csak sejtelmes mosolyt eresztett meg felém.

- Majd meglátjuk!- feltápászkodott- Most menj, pihenj le. Még nem épültél fel teljesen!

- Így van!- álltam fel én is- Nem tartalak fel tovább!

- Egy percig sem unatkoztam- kacsintott rám, majd meghajolt, és elsietett valahová. Biztos volt valami dolga. De feltűnt, hogy Da Ya szobája felé vette az irányt. A lányt azóta nem láttam, nem jött elé rejtekéről, Yong Gi meg visszafogott, mikor rá akartam nézni. Azt mondta, hagyjam, hogy ő közeledjen ismét.

Én meg végül nem ellenkeztem. Mikor eltűnt az épület mögött, én is körbe néztem. Nem voltam fáradt, és nem is éreztem magam rosszul. Így gondoltam, hogy meglátogatom a szerzetest. Mármint nem az értelmileg gyengébbet, hanem azt, aki, mióta ítéletemet kimondta, miszerint nem vagyok szörnyeteg, azóta fel sem tűnt.

Nem tudtam merre lehet a szobája, csak remélni mertem, hogy imádkozik, így a felső szentély felé indultam. Nem is tévedtem, bentről kopogó hang hallatszott. És tudtam, hogy ez valamilyen formában az imához kapcsolódik, így finoman betoltam az ajtót. Az idős férfi ott térdelt, és ütemes meghajlásokat hajtott végre, de jöttömre, anélkül, hogy hátrafordult volna, megállt a tevékenységében, majd kicsit felnevetett.

- Korábbra vártalak.

- Csak most jöttem. Feltennék egy kérdést.

- Magadnak feltetted már?- nézett rám végre- Nézd. Vannak kérdések, amire én nem tudom megadni neked a választ.

- Maga miért van itt akkor? Csak imádkozni?

- Azért vagyok itt, hogy másokat távol tartsak ettől a helytől.

- Hogyan?

- „A Mester rendszerint lebeszélte az embereket arról, hogy kolostorban éljenek: Ahhoz, hogy hasznod legyen a könyvekből, nem kell könyvtárban laknod -mondogatta. Még erőteljesebben is megfogalmazta: Anélkül is olvashatsz könyveket, hogy valaha is betedd a lábad egy könyvtárba; s lehetsz lelki ember úgy is, hogy sosem mégy templomba.”

- Szóval zen buddhisták!- bólintottam. Olvastam régebben zen történeteket, tudtam, hogy a buddhizmus két ágából ez az, ami gyakorlati, a másik az elméleti.

- Okos lány vagy. De csak Japánban zen. Mi sonnak hívjuk.

- Értem… Csak kíváncsi voltam, hátha van még valami mondandója nekem, hátha tud még valamit…

- Tudok… sok dolgot tudok…

- Meg is osztja velem?

- Sajnos nem lehet… Nem áll jogomban elmondani a dolgokat.

- Vagy csak nem akarja…

- Nincs akarat ezen a világon…- felelte, és újra a kezébe vette a botot, amivel dobolt.

- Őrültek háza…- lettem mérges, és felpattantam, azzal a szándékkal, hogy távozzak, mikor ismét megszólalt mögöttem.

- Keresd meg azt, aki miatt ide kerültél.

- A Kardok hercegét?- lett egy kicsit gunyoros a hangom, miközben a vállam fölött hátra néztem.

- Nem. Úgy tűnik, félreértésben vagy. Nem egy másik ember miatt kerültél ide. Hanem magad miatt- majd mintha ott sem lettem volna, folytatta az imát.

Összehúztam a szemöldökömet, majd mivel nem szentelt nekem figyelmet, ezért kiléptem a szentélyből, és a kis szobácskám felé vettem az irányt. Legalább odabent kicsit hűvösebb volt, és mihelyst letettem a fejem, megrohantak az emlékek, majd az álom.

*

Álmomban furcsa alakok üldöztek, és próbáltak végezni velem, míg végül rémülten riadtam fel, az izzadságomban úszva. Mikor meggyőződtem róla, hogy ez mind csak a képzeletem szüleménye volt, nagyot sóhajtva vetődtem hátra a kemény földön újra, és igyekeztem rendezni a légzésemet. Kipillantva a kis résen, láttam, hogy még javában tart az éjszaka. De valami nem stimmelt. Odakintről zajt hallottam. Futó léptek zaját, majd a következő pillanatban valaki berontott a szobámba, idegesen feltépve az ajtót.

- Yong Gi?- ismertem fel az alakot- És ha meztelenül alszom?- igyekeztem felháborodást vinni a hangomba, de abban a minimális fényben, ami a szobába bevilágított, láttam az arcán, hogy közel sincs minden rendben. Sőt, valami nagy baj lehetett, és ha már ő megrémül, az rám is a frászt hozza.

- Mennünk kell innen. Azonnal!- suttogta, levegőt kapkodva.

- Hogy mi? Miért?- csodálkoztam, de látszólag magyarázatra nem volt idő, mert beljebb lépett, és karomnál fogva felhúzott.

- Katonák… perceken belül ide érnek… Csak azt hozd, ami tényleg szükséges…

Egy pillanatra ledermedtem, és nyeltem egy óriásit. Valamiért az első gondolatom az volt, hogy "máris?". Azt hittem, hogy itt védve vagyunk...

Megijedtem a gondolattól, hogy fegyveres harcosok rohannak le minket, így a kis táskámért nyúltam, amiben minden értékem volt. Másom nem is volt igazán.

- Mehetünk!- suttogtam, mire karomnál fogva kirántott a kis szobából. Az udvaron húzott végig, ahol belerohantunk Da Yaba, aki szintúgy nagyon feldúltnak tűnt.

- Yong Gi- ragadta meg a fiú karját, és egy pillantást vetett rám is- Én megyek a lovaddal, elterelem a figyelmüket. Ti addig ki tudtok osonni a másik oldalon, le a hegyoldalon.

- Da Ya, ez veszélyes, nem kell neked…

- Segíteni akarok, Yong Gi, semmi baj nem lesz!- hadarta a lány. Most tűnt fel, hogy fehér ruhában van, pont mint én- Sajnálom a ma reggelit Mi Ra!- nézett rám bűnbánóan- Találkozzunk a patkány órájában a hegy lábánál lévő malomnál, addig elcsalom őket.

- Rendben!- bólintott végül Yong Gi, majd gyorsan nyomott egy csókot Da Ya homlokára, aki ettől egy pillanatra mintha meglepődött volna, de aztán elszánt arccal rohant tovább az udvaron. A férfi az én csuklómat megragadva száguldott tovább a másik irányba.

Ekkor csapta meg az én fülemet is, a távolból jövő lovak dobogása, és mintha emberek kiabálása is belekeveredett volna. Már itt is vannak?

- A szerzetesek… nem lesz bajuk?- kérdeztem tanácstalanul, idegességemben topogva. Éreztem, hogy a kezem remeg, és a hideg is rázott.

- Nincs okuk őket bántani… Szerintem téged keresnek… valaki kiszivárogtathatta, hogy itt vagy… És hogy egyáltalán létezel…

- De hát alig találkoztam valakivel…- csodálkoztam.

- Pont ez az…- fújtatott a kereskedő fiú.

- Yong Gi!- ugrott elénk egy alak, akiben felismertem a furcsa, kicsit szellemileg visszamaradott barát volt.

- Mangjeol szerzetes!- lepődött meg a kísérőm is- Maguk biztonságban vannak. Nyugodjon meg…

- Nem!- tördelte a kezét rémülten a férfi, majd mintha hirtelen felcsillant a szeme- Sobong mester küldött. Segítenem kell nektek kijutni… Gyorsan!- tapsikolt, mintha felvidította volna az adrenalin, majd intett, hogy kövessük őt a fenti kolostor felé.

- Gyerünk- húzott volna Yong Gi, de picit megtorpantam.

- Most komolyan egy fogyatékos emberre bízzuk magunkat? Ezt most nem rossz szándékból, de…

- Bízz benne, kérlek!- szorította meg a kezemet, majd ezúttal nem várt ellenkezésre. Hamar beértük a szerzetest, és belépve a fenti szentély ajtaján, már lovak nyerítését is hallottuk, majd azt, hogy valaki felkiált.

- Ellovagolt valaki! Ti hárman kövessétek, a többiek kutassák át a kolostort.

Úristen, már ide is értek volna? Esélytelen lesz elmenekülnünk, ha még idefent időzünk…

A szentélyben Sobong mester ült a földön, majd ahogy megjelentünk, felpattant, és felénk fordult.

- Azonnal menekülnötök kell…- majd a Buddha szobor háta mögé intett, hogy kövessük. Ott különböző áldozati kellékek voltak felhalmozva, de ezeket könnyűszerrel félretolta, és egy csapóajtót emelt fel alatta. Egy pillanatra elakadt a szavam. Ilyen nem csak a filmekben van? Odalent sötét volt, de a szentély egyik fáklyáját kivette, és Yong Gi kezébe tolta. Az bevilágított a csapóajtóba, és egy kis járatot pillantottunk meg.

- Ez a patakig vezet el, így ki tudtok jutni. Több járat van, ezért Mangjeol veletek megy, és mutatja az utat.

- Mester, maga jól lesz?- kérdezte a fiú mellettem.

- Ne aggódj, minden rendben lesz. Vigyázz a lányra- majd felém fordult- Találd meg aki miatt itt vagy, amint lehet! Egy ember nem lehet egyszerre két korban…

- Meg fogom találni, akárki is az!- bólintottam, majd egyre közelebbről jött a katonák kiáltozása, így hagytam, hogy Yong Gi a járatba rángasson, az együgyű ember után. Hallottam a csapóajtó záródó hangját, minket meg a továbbiakban csak a fáklya fénye vezérelt.

A hirtelen jött érzéstől, a félelmtől megragadtam a férfi karját, aki, ettől rám pillantott, és biztatóan elmosolyodott.

- Minden rendben, Mi Ra-ssi! Megvédelek, bármitől.

Hangja olyan megnyugtató volt, hogy egy pillanatra én is elmosolyogtam, elfeledve, hogy miért is vagyunk itt, beleveszve a szép szemébe. De aztán eszembe jutott valami más is.

- ...Nem fogok kárt tenni benned, bármennyire is kierőszakolnád ezt magadnak. Nem foglak egyenrangúként kezelni, de megvédelek, mindentől, megígérem. De ahogy te is mondtad… nem érted, hanem az országomért. Nekem te nem jelentesz semmit, de ha bármi szereped is van az ország sorsában, hát hálás leszek érte.

Seon Joon...

- Ó, nincs is szebb a szerelemnél a háború kellős közepén…- nevetgélt Mangjeol barát, mire észbe kaptam.

- Senki nem szerelmes, pláne nincs háború!- húztam ki a kezem Yong Giéból, egy kicsit azért elpirulva- Menjünk! A patkány órájában találkozunk Da Yaval… amúgy, mi az a patkány órája?

- Éjfél körül van.

- Értem…- motyogtam, bár igazából nem is kapiskáltam, hogy mire fel ez az állatos elnevezés.

- Gyerünk!- sürgetett mosolyogva a szerzetes, mi pedig végül csendben követtük őt. Sosem volt ugyan félelmem a bezártságtól, de bevallom, ahogy az idő telt, és a járat néhol egészen szűk és alacsony lett, ráadásul mintha néhol nyálkás dolgok értek volna a kezemhez, kezdtem egy kicsit viszolyogni, és már alig vártam, hogy végre ismét kint legyünk a szabadban.

Úgy újabb öt perc megfeszített tempó után érkeztünk meg egy kis ajtóhoz, amit a barát be is tolt. Azonnal, furcsa, kattogó hangot hallottam, mintha fákat vernének egymáshoz. Ahogy meg beléptem, láttam, hogy egy fából épült épületszerűben vagyunk.

- A vízimalom…- suttogta Yong Gi, majd elmosolyodott- Nem is gondoltam volna!

Akkor ez volt a furcsa hang.

- Nekem mennem kell!- mosolygott Mangjeol barát, majd a fiútól elvéve a fáklyát, visszafordult volna, de még egyszer ábrándosan rám emelte a nagy, kissé buta szemeit.

- Az ajándékomat elraktad, kisasszony?

- Ajándék?- ráncoltam a szemöldökömet.

- Amit adtam!- lelkesedett be.

- Ó, a pénzérme? Természetesen elraktam. A táskámba- ütögettem meg a zsákomat.

- El ne veszítsd- rántotta meg a vállát, majd dudorászva hátat fordított, és eltűnt az ajtó mögött, ami amúgy bezárva, csak a falnak tűnt.

- Szerencsétlen…- motyogta kicsit szomorkásan a velem maradt srác, majd rám pillantott- Fáradt vagy?

- Kicsit…- motyogtam, és elnyomtam egy ásítást is. Elvégre álmomból riadtam fel, és közel sem volt elég ez a pihenés.

- Akkor várjuk be itt Da Yát. Biztonságosabb, mint az erdőben, a vadállatok között.

- Vannak itt vadállatok?

- Előfordulnak!- vont vállat, és letelepedett a földre- Ha szeretnél, a vállamon is aludhatsz…

- Elképzelni sem tudod, mennyire vonzó az ajánlat, de tartsuk be az egy lépés távolságot- nevettem fel fáradtan. Ennyi adrenalin után megnyugtató volt.

- Csak félsz, hogy belém szeretsz. És ne ellenkezz. Tudom, hogy hazudnál!- mosolygott, majd fejét is hátradöntötte, lehunyt szemekkel.

- Itt nem fognak minket megtalálni?- kérdeztem, ami nem hagyott nyugodni.

- Reméljük… De ne aggódj, én őrködöm, te pihenj csak.

- Mondd csak!- fordítottam még felé a fejemet- Azt mondtad, oda mész, ahova a pénz megy. Te lehet, hogy jól járnál, ha odaadnál azoknak, akik keresnek engem…

- Sosem tennék ilyet!- lett feszült az arca.

- De miért nem?- tettem fel a kérdést végül, amire istenigazából kíváncsi voltam.

- Mert… mert Seon Joon megkért és... amúgy is. Én nem vagyok olyan, mint a szüleim. Nem adnám el a barátaimat.

- Barátok vagyunk?

- Remélem… - mosolygott angyalian.

- Amúgy Seon Joon… még azt is kinézem belőle, hogy ő küldte a katonákat, mert már feleslegesnek ítélt meg.

- Lebecsülöd. Ez esetben maga végezne veled!- csóválta a fejét vigyorogva, majd felállt- Pihenj, megyek őrködni. Remélem Da Ya is biztonságban van… Nem bocsájtanám meg magamnak, ha emiatt baja lenne… sosem.

*

Miután Yong Gi kiment a vízimalomból, próbáltam kicsit pihenni, de egyszerűen nem mertem lehunyni a szememet, mert attól tartottam, hogy a következő pillanatban katonák rontanak ránk. Csak remélni mertem, hogy Sobong mesternek semmi baja nem lett, még ha néha olyan kiállhatatlanul rejtélyeskedett is.

Néha kilestem a rozoga ajtón, hogy lássam az éjjeli őrömet, de nyugtalan járása engem sem ringatott el, én magam is aggódtam a lányért, aki- a jelek szerint- még mindig nem jött vissza.

Fohászkodtam magamban, hogy semmi baja ne essen Da Yának, hisz az tulajdonképpen az én hibám lett volna. Én sem tudtam volna megbocsájtani magamnak, nem csak Yong Gi.

Néha bejött ellenőrizni engem, de olyankor alvást tettettem, hisz tudtam, máskülönben mondanom kéne valamit, és most eléggé elszorult a torkom, hogy bármi is kicsússzon rajta. Jobb volt most a némaság, legalább miattam nem kellett aggódnia.

Biztos nem volt az ilyenhez hozzászokva… Talán nem is én vagyok az egyetlen áldozat, hanem ők is, amiért felforgattam, az addig nyugalmas életüket.

Talán Seon Joon is csak ezért utál… előfordulhat, hogy jogosan.

Rémülten kaptam a szememhez, mikor valami folyékonyt éreztem lecsorogni rajtam, de aztán rájöttem, hogy a könnyem az csupán. Tagadhatatlanul sírni kezdtem…

Puhány vagy, Mira Young, nagyon puhány…- korholtam magamat, és összeszorítottam a kezemet. Már azon voltam, hogy kimegyek a fiúhoz, mikor lódobogást hallottam, és megpillantottam egy fehér alakot a lovon.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor realizáltam, hogy az alak Da Ya, és épp fáradtan ugrott le a ló hátáról.

- Hála az égnek!- sóhajtott Yong Gi, és megszorította a lány kezét, aki fáradtan elmosolyodott. Már amennyire láttam- Minden rendben volt?

- Kicsin múlt, hogy nem kaptak el… Egy pillanatig azt hittem, tényleg végem…- suttogta, majd leült a fiú mellé- De leráztam őket. Mi Ra? Jól van?

- Igen… most alszik.

- Legalább ő tud nyugodtan aludni…- sóhajtotta a lány- Én nagyon félek. Mi van, ha visszamennek a kolostorba, és bármit tesznek a testvérekkel? Olyanok ők, mint a családom, és én…

- Nyugodj meg, Da Ya- ölelte át a lány vállát Yong Gi- Nem lesz semmi baj, megoldjuk…

- Ha nem lenne Seon Joon, akkor is így védenéd ezt a nőt?- kérdezte Da Ya lassan.

- Fogalmam sincs… de mivel Seon Joon kért… Te is ezért vagy még itt, nem igaz?

- Hát persze… mert Seon Joon szava szent…- kicsit gúnyos volt a lány hangja- Azért nem ugrok kútba, mert ő arra kér… Amúgy ma este a Yeonhwa házban tartott megbeszélést a Soron párt, Hui Bin úrnő is ott van… Ezt sikerült kihallgatni tőlük. Ők küldték a katonákat, mert valaki elárulta nekik, hogy van egy különös szerzet a kolostorban. Hogy vigyék el az ágyasnak...

- Nem megölni akarja… hanem magának. De mire megy vele? Ez a lány ebben a korban teljesen életképtelen…

- Én sem tudom, miért kell érte az életünket kockáztatni… De féltem is... nem tudom miért... Kedves lány, csak... nem ide való.

Ezek a mondatok jobban fájtak, mint gondolni mertem volna. Nem azért mert bunkóságnak tűnt. Hanem mert igaz volt. Tényleg nem voltam nekik senkijük, nem érte meg nekik velem foglalkozni. Sokkal jobb lett volna nekik, ha eltűntem volna… ha elkaptak volna ma a katonák. Nem öltek volna meg, nem igaz? Nekem aztán mindegy, ki parancsolgat, és rángat ide-oda. Ez nem az én korom, és a dolgokat úgysem tudnám megváltoztatni, hisz ez a múlt… csak meg kell keresnem azt a tőrt.

Ha most lelépek, akkor engem megtalálnak, biztos nem lesz baja a kolostornak, sem Yong Giéknak… Seon Joonnak sem fog miattam fájni a feje. Félreismertek, én nem olyan vagyok, aki tudna tenni értük bármit is.

Igen… fel kell adnom magamat, és reménykednem, hogy előbb utóbb megszabadulok innen, és nem okozok már több embernek fejfájást…

Visszahúzódtam a malomba, és az agyamat törtem, mi tévő is legyek.

Belenyúltam a táskámba, keresve a kis pénzérmét, amit még kaptam Mangjeol baráttól, és jól megnéztem. Mindkét oldalára négy kis kínai írásjegy volt vésve. Nem értettem őket, de megjegyeztem a kinézetet, és egyiket elneveztem fejnek, a másikat írásnak. Ha fej, megyek, ha írás, maradok! Ez volt az elhatározásom.

Nagyot sóhajtva feldobtam kicsit az érmét, és a kézfejemre csaptam. Lassan húztam le a kezem róla, majd szinte megkönnyebbülve vettem tudomásul az eredményt.

Fej.

Eltelt egy kis idő, mire hallottam, hogy a kinti beszélgetés elcsendesedik. Ekkor húzódtam közelebb ismét az ajtóhoz, és láttam, hogy a vízimalom kis tornácán ülve, a falnak dőlve szuszognak mindketten. Na szép, mondhatom… Yong Gi „remek” éjjeli őr… egy pillanatra elmosolyodtam rajta, és azon, hogy milyen édesen alszik, kissé nyitott szájjal, majd az egyik fához kötött lovon akadt meg a szemem. Igyekeztem némán közelebb lépkedni felé, de így is kicsit felkapta a fejét ingerülten, és nyerített egy aprót.

- Hó, hó!- suttogtam, kicsit feltartva a kezemet, hogy lássa, békés szándékkal közeledek- Semmi baj, pacikám, de most el kell vinned valahová, benne vagy?- simítottam az orrára, mire kicsit fújtatott egyet, de más jelét nem adta ellenkezésnek. Nekem meg fel sem tűnt, hogy magyarul gügyögök a lóhoz. Nem volt az anyanyelvem, de mivel ott tanultam meg lovagolni, hát ezért jött egyből a számra.

Hátrapillantottam az alvó párosra, akit innen kicsit betakart egy faág, de nem mozgolódtak. Eszembe jutott, hogy odabent hagytam a táskámat, ami bizony kellemetlen, de már nem kockáztattam, hogy felébredjenek. Így még Seon Joon kése sem volt nálam...

Ismét a ló hátára néztem, amin még mindig rajta volt a nyereg. A nagy izgalomban biztosan elfeledkeztek arról, hogy ez bizony kényelmetlen is lehet neki. De nekem most jól jött. Pár egyszerű mozdulattal kikötöttem a csomót, amivel a kantár a fához volt rögzítve, majd elkezdtem húzni az erdő ösvénye felé. Szerencsére nem makacsolta meg magát. Mikor kellőképp eltávolodtunk, felkapaszkodtam az állat hátára, és vettem egy mély levegőt.

- Rég ültem már lovon, pajti, és azt sem tudom, pontosan merre kell most mennünk, de segíts nekem, jó?- mondtam, mintegy magamnak, nem is a pacinak, de egy kis nyomás az oldalán, és meg is indult, elég gyors vágtába, hogy nem győztem kapaszkodni. Tenyerem, ahogy a kantárt szorítottam, eléggé fájt még a seb miatt, a testemet meg rázta a menet, de nem akartam megállni már, ha fájt is.  

Hamar egy kis faluban találtam magam, amire rá is ismertem. Mikor Da Yaval a hegyről néztük a látképet, ez a falu is látható volt. Lehunytam a szeme, és felidéztem, hogy melyik irányba kell lennie a fővárosnak, és végül elindultam az egyik úton, nagyon remélve, hogy jó irányba haladok. Nem is volt olyan észveszejtően sok idő, mire megláttam az első házakat. Itt még ilyenkor is volt élet, így egy pillanatra megtorpantam a lóval, és végignéztem magamon. Az egyetlen, amivel kitűnhettem az az arcom volt. Főleg a szemem. Mert nemhogy csak kék volt, de a formája meg sem közelítette az ázsiai mandulaszemeket. A hajamat gyorsan kis kontyba fogtam a fejem tetején, ahogy láttam már pár helyen, fejemet meg lejjebb hajtottam, úgy ösztökéltem gyorsabb tempóra az állatot.

Nem volt könnyű megtalálni a Yeonhwa házat, hiába jártam már ott. Annyi egyforma hely volt, egyforma házak, egyforma összekötő utak… Ráadásul végig igyekeztem kerülni az embereket, le ne bukjak, míg végül rátaláltam az ismerős helyre, és leugrottam a lóról, de arcomat továbbra is a takarásában tartottam. Idegesen lépkedtem közelebb a még mindig hangos gajdolástól zengő helyre.

Hirtelen már nem is voltam olyan biztos magamban…

Váratlanul ért, mikor két részeg fickó ordított fel mellettem, miközben támolyogtak. Nyilván a lóra is sokkoló hatással volt, mert rémülten két lábra ágaskodott, és hangosat nyerítve elkezdett vágtatni tovább, kitépve a kantárat a kezemből.

Rémült kiáltás hagyta el a számat a hiányát konstatálva, mikor a két pasas felröhögött.

- Most mit fogsz tenni? Bizony nincs mindenkinek gyaloghintója…- rikácsolta az egyik, majd tovább tántorogtak. Én a tenyerembe temettem az arcomat.

Okés, ha nem itt fogok meghalni, akkor Yong Gi nyír ki, amiért elhagytam a lovát. Amúgy… hogy lehet egy lovat elhagyni? Aish, komolyan szerencsétlen vagyok…

De legyen ez a máskor probléma. Most nagyobb is volt.

Felnéztem a kivilágított épületre, és távolabb iszkoltam fejemet leszegve a főbejárattól. A hátsó bejárót akartam megnézni, de jelenleg zárva volt. Ajkamba harapva haladtam tovább a kövekből kirakott kerítés mellett, míg egy egészen sötét részhez értem. Nyilván ez volt a pavilon hátsó része, ahol nem sok ember fordult meg. És az utcácska is elég kihalt volt.

Hát ha nincs más mód…

Kicsit hátrébb lépkedtem, hogy lendületet vegyek, majd egy nagyot dobbantva felhúztam magamat a kerítés cseréptetejére. Valamibe beleakadt a tenyerem, így éreztem, hogy a seb, amit még első napomon a penge okozott rajta, most kicsit felszakad.

Halkan felszisszentem, és azonnal beletöröltem a nadrágomba a nedvességet. Csak ekkor jöttem rá, hogy hiba volt. Véres ruhában emberek közé menni, nem kis felelőtlenség. És a fehértől rendesen elüt a piros szín…

Leugrottam odabent a kerítésről, és körbenéztem. Tényleg eléggé használaton kívüli kis füves terület volt. Csak egy kis épület hátulját láttam. Lapítva megkerültem, de nem volt ismerős. A kerítés mentén indultam el, hogy ne keltsek feltűnést, és közben azon agyaltam, hogy tudhatnám meg, hogy hol van ez a HuiBin nőszemély, mikor megpillantottam egy ismerős épületet. Nem tudnám elfelejteni…. MaeHwa pavilonja…

Odabent nem égett világosság, természetesen, hisz most van a gisaengek főműsorideje, hogy is lenne a saját helyén…

De hirtelen remek ötletem támadt. Az épület felé futottam, míg senki nem láthatott, és betoltam az ajtót, majd bent is voltam.

Kellett egy perc, míg a szemem hozzászokott a sötéthez, és el tudtam igazodni. Emlékeztem, hogy legutóbb honnan hozta a ruhákat, ahol egy csomó női ruha is volt. Kikaptam egyet onnan, aminek sötét színe volt, fekete, azon kis virágmintás fátyolszerű anyag. Gyönyörű volt. Piros kis felsőrésszel. Cipőt nem is kerestem hozzá, nem volt annyi időm. És egyértelműen nem volt egy méret a lábunk Seon Joon első szerelmével.

Azonnal kibújtam a kopottas, fehér paraszti ruhából, és igyekeztem magamra aggatni a gyönyörűséges hanbokot. Egy baj volt. Úgy tűnt, a mellem lényegesen nagyobb, mint Mae Hwaé. Ah, miért ilyen laposak a joseoni nők is?

Így egy kissé furán állt a felső része, de nem ez volt a legnagyobb baj. A hajamat még viszonylag szépen fel tudtam csavarni a fejem tetejére, szememet és számat erősen kihúztam azzal, amit találtam, de mivel leplezzem addig a szememet? Nyilván el kell jutnom addig, hogy azok kapjanak el, akiknek Yong Giék szerint nem lenne szabad.

Ekkor pillantottam meg egy kis kalapot, amin fekete fátyol lógott, takarva valamelyest az arc vonásait.

Tökéletes!

Azonnal felbiggyesztettem a fejemre, és amennyire a sötétben láttam magam a tükörben, elégedett voltam magammal. Kifelé indultam volna, mikor lépteket hallottam közeledni a kis pavilon felé, mire megállt bennem az ütő.

Most nem bukhatok el! Nehogy most hagyjon cserben a kreativitásom.

Rémültem vettem számba a lehetőségeket. Mivel az ajtón már nem távozhattam, így maradt az ablak. Amennyire tőlem tellett, olyan sebességgel tártam ki, és reménykedtem, hogy ebben az óriási ruhakölteményben is egyszerű lesz kiugrani. Vettem egy nagy levegőt, és elrugaszkodtam.

Nem volt olyan magasan az ablak, a bokám mégis húzódott egy kicsit. Azonban nem volt időm sírni emiatt, sietnem kellett, mielőtt még bárkinek feltűnt volna a dolog. És csak pillanatok kérdése volt, hogy feltűnjön. Hisz a véres ruha is bent maradt, és az ablak is nyitva volt immár…

Sietős léptekkel kerültem meg az épületet, és arra indultam, amerre a legtöbb embert láttam, a főépületnek tűnő hely irányába.

Bele tudtam vegyülni a nők közé, közel sem én voltam a legdíszesebb. Nem szúrtam az álcámmal szemet. Hál' istennek.

Közben hegyeztem a fülemet, hátha meghallok valamit, hol lehet az a nő… A főépületnél zseniálisnak tűnt a buli, hiába nem létezhetett még ilyenkor a partidrog, de legalább olyan volt a hangulat. Esélytelennek tartottam, hogy itt legyenek, itt még a gondolataimat sem hallottam, így arrébb terelődött a figyelmem. Egy melléképületnél szintén égett a lámpa, és az ajtó előtt két fegyveres őr állt. 

Bingó!

Arrafelé vettem az irányt, és megláttam, hogy egy gisaeng, egy tálcával a kezében siet arrafelé. Remek lehetőségnek tűnt.

- Majd én beviszem!- álltam elé, határozottságot erőltetve az arcomra.

- Mégis, ki vagy te?- húzta fel az orrát affektálva a kiscsaj. Alig lehetett több tizenhétnél.

- Ide küldtek, hogy váltsalak fel! Mostantól én szolgálom ki őket!- kamuztam remélve, hogy ezek itt létező fogalmak.

- Ki adott erre utasítást?- ütötte tovább a vasat, és kezdtem ideges lenni. Látszott, hogy nem fogok szép szavakkal sokra menni. Még jó, hogy egy épület takarásában voltunk, így nem láttak minket.

- Hogy ki?- léptem közelebb, és egy erős rántással elvettem tőle a tálcát, a következő pillanatban, mikor már nagyon visongani akart volna, felemeltem a kezemet, és rávágtam egyet a tarkójára. A sok edzés következtében pontosan tudtam, hol vannak azok a pontok, ahol könnyű kiütni az embereket. A csaj nyekkent egyet, majd összerogyott a földre.

- Bocsi- suttogtam, és magamban is elszörnyülködtem, hogy mit tettem- De nekem nem kell utasítás…

A ruháját kicsit jobban maga alá tűrtem, hogy ne tűnjön fel senkinek. Tudtam, hogy nem lesz baja, csak… alszik egy kicsit.

A tálcát egyenesben tartva indultam el ismét az őrök felé. Oké, most át kell itt jutnom…

- Állj! Te új vagy? Hol van az eddigi?- állított meg az egyikük hangja.

- Igen… máshová rendelték. Elnézést a késésért…

- Most már iparkodj!- förmedt rám a másik, és biccentett a fejével, hogy menjek.

A levegőmet megkönnyebbülve fújtam ki, és elsétáltam mellettük, be a tolóajtón. Itt csak egy terem lehetett, mert csak a folyosó végén láttam egy ajtót. Lassan odasétáltam, közben hallottam, hogy odabentről hangok jöttek, de nem értettem ki semmit. Itt lennének?

Egy kinti kis asztalra letettem a tálcát. Elvégre lehet, hogy ki akarnak nyírni, franc fog nekik még kaját is vinni!

Összeszorítottam a kezemet, és az ajtó elé álltam. Hirtelen végig futott az agyamon, hogy mire is készülök, és elborzadtam. Hiába akarok segíteni Yong Giékon… Hiába nem akarok több gondot… feláldozni magamat nagyon nehéz… Talán a legnehezebb dolog a világon.

Meg tudod csinálni, Mira!- mondtam magamnak vagy ezerszer, majd az ajtó felé nyúltam, de csak hogy azonnal vissza is húzzam.

Féltem. Féltem, hogy mi várhat rám odabent. Szinte biztos voltam benne, hogy a halál… Ha Seon Joon most látna, biztos kiakadna- ez jutott az eszembe. Annyira meg akart menteni, most meg önként adom fel magamat… eljöttem a kolostorból is, mert muszáj volt. Talán így is gondot okozok neki. Talán még futnom kéne, vissza a biztonságba? Talán... nem vagyok erre képes. Én nem vagyok nagy ember, aki életét adja társaiért. Én csak egy... gyáva alak vagyok, aki többet képzel magáról, mint ami... aki elvárja az emberektől, hogy szeressék, ilyen önző, és...

- Néha jól meg kell fontolni, hogy egy ajtót kinyissunk-e vagy sem!- hallottam egy ismeretlen hangot a hátam mögül, mire szívem kihagyott egyet, és megpördültem, hogy lássam, ki ijesztett rám. Előttem egy gyönyörű nő állt, díszes ruhában, ajkán kis félmosoly. De nem lehetett eldönteni, hogy ez barátságos vagy gúnyos. Azonban mintha puszta lénye térdre kényszerített volna. Egyszer már láttam őt profilból, de távolról. Akkor nem tett rám ilyen mély benyomást.

- Hui… HuiBin úrnő?- kérdeztem akadozva, halkan.

- Igen, én vagyok. Ilyen meglepő? Azt hinné az ember, tudod, hova jössz…- biccentette félre bűbájos fejét, és közelebb lépett, szinte suhant, nem is lépett.

Biztosan ez a nő az, aki még az anyját is eladná? Nem tűnt olyannak… Csak épp hidegnek… és kősziklának. Én is ilyen akartam lenni.

- Ki vagy te? Miért van az arcod lefátyolozva?

- Én csak…

- Miért állsz itt az ajtó előtt? Miért nem mész be?

- Én igazából…- hebegtem, elvesztve a hangomat.

- Azt kérdeztem… hogy ki vagy te?- nem emelte fel a hangját, de olyan fagyos volt és kíméletlen volt, noha az arca egy cseppet sem változott. Ez a nő a tudatom nélkül félemlít meg, a puszta karizmájával- Valami itt nagyon nincs rendben! Vedd le a fátyolt!- parancsolt rám- Mire vársz?- nem ordított, csak élesen parancsolt. Hirtelen megbántam, hogy ilyen elhamarkodottan döntöttem a saját életem feladásáról. Ez a nő élvezettel talán kifejezéstelen arccal fogja végignézni, azt is, ahogyan széttépnek. Nem tűnt egy könyörületes teremtésnek.

Hiába jöttem azért ide, hogy neki feladjam magam, most mégis hátráltam két lépést, szoknyámba kapaszkodva.

- Te most ellenem szegülsz?- villantotta a szemét meg, majd egy újabb gúnyos mosolyt villantva elkiáltotta magát, megpecsételve a sorsomat - Őrség! Azonnal!

                                                                                                                     

 Egy kis kiegészítés, és érdekesség. Hogy nevezték a kínai állati öveknek megfelelően az órákat :)

Patkány: 23:00-01:00
Ökör: 01:00-03:00
Tigris: 03:00-05:00
Nyúl: 05:00-07:00
Sárkány: 07:00-09:00
Kígyó: 09:00-11:00 
Ló: 11:00-13:00
Kecske: 13:00-15:00
Majom: 15:00-17:00
Kakas: 17:00-19:00
Kutya: 19:00-21:00
Disznó: 21:00-23:00