5. fejezet

/Sziasztok! Rég volt már... pedig már majdnem egy hete befejeztem a vizsgáimat... mégis, úgy éreztem, hogy bármit leírok, azt ki is kell törölnöm, mert annyira nem vagyok vele elégedett. És ezt most muszáj volt nektek elsírnom... :')/

5. fejezet

Háromszáz

어리거던 채 어리거나 미치거든 채 마치거니

어린듯 미친듯 아는듯 모르는듯

이런가 저런가 하니 아무런줄 몰라라

Ha buta vagy, légy butább másnál, ha bolond vagy, légy egészen az!

Félbolond, félig félnótás, fél-tudós, félig tudatlan:

Egy vagyok; igen és nem között habozva élek, tehetetlen.

A fejem hasogatott, valahogy erre eszméltem. A halántékomhoz akartam kapni, de a kezem valamiért nem mozdult. Még szerencse, hogy a torkomból hallottam előtörni egy fájdalmas nyögést, majd azonnal valami egyéb zaj is megcsapta a fülemet.

- Ébren vagy?- jött egy lágy hang a fülem mellől, és valami hideget éreztem meg a homlokomon. És talán nedves is volt…

Lassan felnyitottam a szememet, ez legalább két perces művelet volt, majd pislogtam párat, hogy a szemem hozzászokjon a gyér fényhez.

Éreztem, hogy valami keményebben fekszem, és ekkor realizáltam, hogy valószínűleg a földön, csak épp egy leterített anyagon.

A plafonon festett gerendákat láttam, és mikor a fejemet félrefordítottam, akkor láttam, hogy egy, eddig cselédeken látott ruhájú fiatal lány ül mellettem, és épp vizes borogatást tesz a homlokomra.

A fenébe…

- Nem álom volt…- jött reszelősen a hangom- Pedig milyen jó lett volna…- sóhajtottam, majd éreztem, hogy a fejem kóvályog.

- Jól van, kisasszony?- kérdezte a lány kedvesen.

- Jól…? Nem hiszem…- motyogtam, de újra éreztem, hogy elvesztem az eszméletemet.

*

Hirtelen ismét felriadtam. A szemem ezúttal azonnal kipattant, és körbeforgattam a fejem. Igen, még mindig abban a furcsa szobában voltam, ahol alig volt bútor, csak két nagyobb szekrény, és egy nagyon kezdetleges kis asztal.

És ahogy elnéztem ez még mindig nem az én századom volt. Igyekeztem feltornászni magamat ülésbe, mert ezúttal úgy tűnt, nincs senki rajtam kívül a szobában. Fejem kicsit imbolygott még, de olyan volt, mintha egy tíz évet végigaludtam volna.

Igyekeztem összetenni a történéseket.

Igen, idekerültem a palotába, aztán találkoztam egy Seon Joon nevű parancsnokkal, aki egy bunkó seggfej, mert fel is pofozott. Lelépett a csajával, addig lepasszolt a haverjának, egy Yong Gi nevű fura pasinak, akit félt tőlem szintén, aztán ellovagoltunk a naplementében, de megtámadtak, és ő… megölte őket. Bár ezzel engem is megmentett… Én meg kiakadtam rajta, és… lezuhantam a hegyoldalon… Ha ez megírnám a személyes blogomra, akkor mindenki csak nevetne és hülyének nézne, vagy azt mondanák, hogy írjak scifit. Lehet, hogy azt kéne amúgy…

De most… ki kell találnom, mit tegyek, de először fel kell mérnem, hogy ki tud nekem segíteni. És hogy egyáltalán hol is vagyok. És mikor…

A kezemen láttam kötést, és az oldalamon is éreztem, hogy egy anyaggal átkötözték. De úgy tűnt, a végtagjaimat tudom mozgatni, és ezt ki is próbáltam. Mikor felültem, a fejem kóválygott egy kicsit de végül sikerült felállnom. Több helyen láttam a lábamon is karcolásokat, meg sebeket, fel volt tűrve a fehér nadrág szára. Eszembe jutott a kistáskám, és gyorsan szétnéztem, de nem találtam sehol.

Amúgy is, hol vagyok?

Hangokat hallottam a bejárat felől, ami egy tolóajtó volt, így odasiettem, és a picike résen, amit találtam, kilestem. Nem láttam nagyon sok mindent, így óvatosan, igyekezve nem nagy zajt csapni, eltoltam, és kitámolyogtam. Csak később tűnt fel, hogy teljesen mezítláb...

Egy tornácszerű helyre értem, és megláttam, hogy a távolabbi végén a helynek, háttal nekem ülnek páran, egyik közülük a cselédruhás lány. És három férfi alak.

- Mondtam már, hogy nem az én hibám… leesett magától- vont vállat az egyikük, a hangjában pedig felismertem a parancsnokot. Most rólam beszélnek?

- Azért ennél te is jobban izgultál az életéért, míg válságban volt…- vágott vissza a másik. Yong Gi? Elég harcias, mit ne mondjak…- Ráadásul hogy hagyhattad, hogy ennyit guruljon? Szegénykém, csoda, hogy túlélte, az meg még nagyobb, hogy csak zúzódások vannak rajta...

- Ott voltál, láttad, mitől volt?- vágott vissza a barátja.

- De még mindig nem tudjuk, hogy ki ez a lány, szóval elég a vitából!- ez egy új hang volt, valószínűleg a harmadik férfitől. Profilból láttam az arcát, markáns, nemes vonalakkal, hangja zengő volt- Da Ya, voltál bent nála?

Da Ya? Ez a lány lenne? Körbenéztem, és megláttam egy kis pagodaszerű építményt az udvaron. Ez a kolostor? Ahova eleve indultunk?

- Nemrég jöttem ki!- felelt a lány- Mélyen aludt… De hamarosan fel fog ébredni.

- Végezz el az üdvéért valami tisztító szertartást!- mondta az előző ismeretlen férfi, mire a lány felkuncogott.

- Ha olyan könnyen menne!

- Főleg ha valóban szörnyeteg, akkor semmi nem segít rajta!- morogta Seon Joon, mire a lány vállon csapta.

- Ne mondj ilyeneket!

- Miért, békává változtatsz?- fintorgott a férfi, de elnyomott egy mosolyt. Ja, hogy ő ilyet is tud! Azt hittem, hogy egy antiszociális mufurc alak.

Gondoltam, hogy lassan hátrálok, és megpróbálok keresni itt valaki normális embert, de ebben a pillanatban valaki megbökte a karomat, mire összerezzentem, és felé néztem. Egy furcsa, harmincasnak kinéző, kopasz fejű szerzetes állt előttem buta mosollyal, és szája elé tett ujjal jelezte, hogy meg se mukkanjak. Majd hirtelen megragadta a csuklómat, és lehúzott a tornácról, maga után. Még hátrafordultam, hogy lássam, a társaságnak vajon feltűnt-e a dolog, de nagyon bele voltak merülve a vitatkozásba. Így hagytam, hogy a fura szerzetes, az épület takarásába érve, egy emelkedő felé vezessen, még mindig csöndben. A domboldalban egy lépcső volt kiépítve, és nem is olyan magasan egy újabb, még díszesebb épület állt. Valamiféle szentélynek tippeltem. Nem is tévedtem, mert mikor felértünk, a nyitott ajtóból azonnal megláttam egy arany Buddha szobrot szemben, több egyéb szoborral és dísszel egyetemben.

A szerzetes azonnal valamilyen furcsa meghajlást végzett, ami egy teljes leborulásból, egy újabb felállásból, majd egy újabb meghajlás után földön maradásból állt. Ekkor nézett hátra rám, aki még mindig csak álltam ott megdöbbenésemben, kis mosollyal.

- Mutass te is tiszteletet!- intett, fejét félrebiccentve. Ez a hapsi biztos hogy valamiféle szellemi fogyatékossággal rendelkezett. Látszott az ilyesmi. Remélni mertem, hogy nem veszélyes.

- Katolikus vagyok!- igyekeztem kitérni előle, de mivel nem tudtam, mennyire terjedhetett el errefelé az ilyesmi, így hozzátettem- Más vallású.

- Mindegy, milyen a vallásod, ameddig valaki feletted áll, és tőle függ az életed, addig annak tiszteletet kell mutatnod, és a segítségét kérned. Rád most rád férne a segítség.

- Így van…- motyogtam, és mivel annyira nézett, ezért produkáltam valamiféle meghajlást. Vagyis produkáltam volna, ha nem hasít bele az oldalamba a fájdalom, és nem esek össze.

- Jól vagy?- ugrott oda, de nem nyúlt hozzám.

- Nem… nem hiszem- kaptam oldalamhoz, és igyekeztem felülni, majd a férfira néztem- Talán égi jel volt… Isten nem ver bottal…- morogtam a végét.

- Az emberek hajlamosak szándékosságot látni még egy fűszál hajlásában is…- mosolygott továbbra, majd ahelyett, hogy segített volna felállnom, letelepedett mellém a földre- De tudod… az nem véletlen, hogy itt vagy. A dolgok rosszul alakultak. Hozd helyre!- ütögette meg vigyorogva a vállamat, pont azt, ami fájt is, mire felnyögtem fájdalmasan.

De válaszolni már nem nagyon tudtam, mert ekkor egy hangos kiáltás jutott el hozzánk.

- Mi Ra-ssi!

Ez Yong Gi hangja volt. Szóval most tűnt fel nekik, hogy eltűntem. Felsóhajtottam, és készültem rá, hogy végre kiderítsem, hol is vagyunk, mert ezt a bolond embertől úgysem tudtam volna meg, de előtte még a szerzetes megragadta a tenyeremet, beletett valamit, majd összezárta körülötte az ujjaimat.

- Vigyázz rá. Tarts magadhoz közel. Szerencsét hoz!

- Nem hiszem, hogy szerencsés vagyok, minek után ide kerültem…- sóhajtottam, de a figyelmemet azonnal lekötötte az alsó szentély mögül kirohanó férfialak.

- Mi Ra-ssi!- kiáltotta el magát Yong Gi, ami egyszerre volt vicces, és borzalmas látvány… El akartam menekülni tőlük, de mégis ők voltak az egyetlenek, akik talán még segíthettek nekem. Rá kellett jönnöm, hogy mi folyik itt.

- Tartsd mindig magadnál. Ne mutasd meg másoknak…- súgta feszülten a férfi mellettem, mintha tényleg olyan nagy titkot őriztem volna a kezemben. Erre már nem bírtam ki, szétnyitottam az ujjaimat. Egy egyszerű, kopottas pénzérme volt benne, nyilván ezt használják errefelé. Nem lehetett túl nagy értéke.

- Ez egy…

- Egy mun… Vigyázz rá…- nevetett fel, majd felállt, és elkezdett integetni lefelé- Uram, itt vagy a kékszemű…

Tényleg egy idióta. Minek kéne egy értéktelen fémdarabot őriznem, és miért integet úgy, mint én, két évesen, a fent szálló repülőknek? Ah, fogalmam sincs, hogyan kell kezelni egy értelmi fogyatékost…

Nem nagyon tudtam tovább gondolkozni, futó léptek zaja csapta meg a fülemet, és fél percen belül valaki lehuppant elém.

- Mi Ra, minden rendben?- hajolt bele Yong Gi az arcomba.

- Persze…- igyekeztem hátrébb húzódni tőle, túlságosan az intim szférámba mászott már. De a szemeiben tényleg aggodalom csillogott.

- Mangjeol testvér! Maga hozta ide?- nézett fel a kissé bárgyú szerzetesre.

- Be akartam mutatni Buddhának…- tördelte a kezét, mintha tényleg rosszat tett volna.

- És mit szólt hozzá Buddha?- nézett fel rá a férfi, egészen kedvesen.

- Nem csapott belém a villám, szóval valószínűleg tetszettem neki…- morogtam, és a szememet forgattam.

Egy kis halk nevetést hallatott a férfi mellettem, miközben nem vette le rólam a tekintetét.

- Mit bámulsz?- kérdeztem, igyekezve nem elpirulni, az átható tekintetétől.

- Még mindig nem tudom feldolgozni, hogy te…- azonban nem tudta befejezni a mondatot, mert valaki félbevágta.

- Te sem tudsz megülni egy helyben, ahogy elnézem…- elnéztem Yong Gi válla fölött, és egy dühös szemű Seon Joon nézett velem farkasszemet. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit tett, és egy pillanatra összerezzentem.

- Yong Gi, elvinnéd Mangjeol barátot?- intézte ezúttal szavait ezúttal barátjához, de még mindig engem nézett. Tekintete egyszerre volt ijesztő, és keltett bennem kíváncsiságot most is. Valamiért kíváncsi voltam erre az emberre, ha féltem is tőle. De az utálatom így is minden érzést elsöpört vele kapcsolatban.

- De hát…- kezdte volna a még mindig előttem térdelő férfi, de a másik félbeszakította.

- Kérlek!- a kérlek szó nála kicsit nyomatékosabb volt, mint másoknál, de Yong Gi látszólag nem orrolt meg rá, csak bólintott egyet, majd felállt, és karon ragadva a magában dudorászó szerzetest, lassan lesétált a lépcsőn, és eltűnt a szemünk elől.

- Menekülni akartál?- szegezte nekem a kérdést.

- Egy templomból? Kéne?- vontam fel a szemöldökömet.

- Sejtettem… csak megijedtünk, amiért eltűntél a szobából.

- Gyanítom, mennyire magad alatt lennél, ha hirtelen eltűnnék az életedből…

- Nem is sejted…- morogta- Na, ideje visszamennünk, és kiderítenünk, hogy pontosan honnan jöttél. Sobong főszerzetes is megérkezett, aki meg tudja mondani, hogy igazat beszélsz-e, és tényleg miféle szerzet vagy. Fel tudsz állni?

- Nyilván azért ülök még itt a földön… Micsoda kőbunkó…- sóhajtottam alig hallhatóan, és már azon voltam, hogy beszólok neki, de egy korabeli sértés sem jutott az eszembe. Vajon eléggé maga alatt lett volna, ha azt mondom, hogy "olyan sötét vagy, mint Buddha orrlyuka"? Áh, inkább ne kísérleteztem, mert aztán még itt lefejeznek felségsértésért, vagy mikért szoktak a doramákban... Tovább meg egyszerűen gondolkozni nem volt időm, mert azt éreztem, hogy elemelkedek a földtől, és két kar tart meg. Azonnal kalimpálni akartam, és kiugrani a szorításból.

- Tegy…!

- Nem, nem teszlek le, csak a szobádnál… Elég súlyos sérüléseket szenvedtél, és úgy tűnik, nem gyógyulsz gyorsabban nálunk.

- Miért gyógyulnék?- adtam fel a csapkodást, de így is kényelmetlen érzés volt ilyen közel kerülni hozzá… megint. Valamennyire mindenesetre meg kellett kapaszkodnom a nyakában. 

Nagy léptekkel haladt lefelé a lépcsőn, ami elég kényelmetlen volt, mert így minden lépésénél megfájdult az oldalam.

- Mert egy szörny…

- Azon kívül, hogy egy szörnyetegnél vélsz…- szakítottam félbe.

- Annyira látszik, hogy nem idevalósi vagy… Engem senki nem mer félbeszakítani…

- Elkényeztetett egy könyök lehetsz…- forgattam a szememet.

- Te pedig nagyon szerencsés, amiért nem végezlek ki itt és most, amiért ilyet mersz mondani nő létedre.

- Akkor lehet, hogy hamarabb hazajutnék… Amúgy ha lenne itt 4G, akkor tuti, hogy előkeresném neked a netről a hímsovinizmus fogalmát- vágtam vissza.

- Már megint sületlenségeket beszélsz…- csóválta a fejét fintorogva, mintha én is legalább annyira reménytelen eset lennék, mint az a Mangjeol testvér.

- De én legalább nem ölök embereket…- morogtam, mire megtorpant. Már közel voltunk a szobához, ahol eleve aludtam, de a többieket semerre sem láttam. Először azt hittem, le fog dobni a földre, és még jól meg is rugdos, amiért ilyet mertem mondani, de csak felsóhajtott, és mélyen, áthatóan, mintegy fenyegetően mondta a következőeket.

- Igen, gyilkos vagyok. Nem is tudom, hány ember vére szárad a kezemen. Hogy megbánom-e? Néha már nem is érzek semmit ezzel kapcsolatban… De tudom, hogy milyen értékes egy ember élete… Nem szívesen teszem, de ez a munkám… És ha nem akarsz te lenni a hónap kedvenc hullája, akkor befogod a szádat, és csak akkor nyitod ki, ha arra engedélyt adnak… Megértetted?

Kicsit elszorult a torkom, amikor a halottai számát emlegette. Ráadásul egy szemrebbenés nélkül. Tényleg úgy tűnt, hogy őt ez egyáltalán nem viseli meg.

De amilyen elvetemült volt, ezek szerint, kinéztem belőle, hogy bennem is kárt tegyen, így csak, számat csukva tartva bólintottam egyet, mire tovább figyelmet sem fordítva rám cipelt a szobám felé, ahol a többiek bent voltak már. Ezúttal szemből láthattam a harmadik, ismeretlen férfit is. Mondhatni, kedvesebb arca volt, mint a parancsnoknak, de nem áradt belőle az a bizalom, mint ami Yong Gi-éból. Mégsem őt ítéltem az ellenségemnek.

A szobában egy újabb alak is tartózkodott. Egy idős, szürke-bordó ruhás szerzetes, aki némán állt az egyik sarokba, és minket bámult, ahogy beléptünk. Dermesztő szeme volt, mintha teljesen átlátna rajtam. Mintha látná a gondolataimat. Vagy csak ezt teszi az emberrel, ha ő valamilyen istenség, legyen az akármelyik vallásé, szolgálatába áll? Sokkal inkább misztikus figura lesz? De itt többet éreztem. Éreztem, hogy a szerzetes már mindent tud rólam. Ő lenne a főszerzetes?

Bent, az engem cipelő férfi, a lehető legkevesebb finomsággal tett le a rögtönzött ágyamra, hogy belejajdultam.

- Vigyázhatnál rá jobban is!- ugrott azonnal mellém a fehér ruhás lány, ha jól rémlett, akkor DaYa, és a homlokomra simította a tenyerét- Te még mindig lázas vagy…- motyogta- Nem szabadott volna felkelned…

- Jól vagyok…- hessegettem el a kezét, és újra az idős férfira néztem, aki ekkor megfogta Da Ya vállát, és finoman félretolta, majd leült mellém, és mélyen a  szemembe nézett. Éreztem, hogy lehullanak a falak, és a férfi simán látja minden bűnömet.

Egy percig néma csend uralkodott a szobán, majd felsóhajtott, szemét lehunyva, és megrázta a fejét.

- Ennek nem így kellett volna történnie…

Félve felnéztem rá. Ez mit jelent? Nem kéne itt lennem? Ez mondjuk már nekem is leesett. De azt hittem, hogy magyarázattal tud szolgálni nekem, hogy mégis, mit keresek akkor itt. Valami oka kell, hogy legyen.

- Mit jelent ez?

- Azt hiszem, nem is olyan sokára meg fogod érteni, hogy miért kellett ide jönnöd. Én ne mondhatom el. Kérlek, légy türelemmel…

- Akkor azt mondja el, hogy miért kell itt lennem.

- Tenned kell valami fontosat itt. Valaki más helyett, aki idő előtt meghal…

- Ez valamiféle jóslat?- lettem ideges.

- Bízz a szavamban! Hidd el, ha végeztél a dolgoddal, hazamehetsz…

- Egészen biztos ebben? Nem csak becsap?

- Így van… Parancsnok!- szólt hátra a válla fölött.

- Igen, testvér!- hajtotta meg a fejét Seon Joon.

- Nem megmondtam, hogy vigyázzon rá? Nem csak pár ember sorsa függhet az lánytól… ha érti, mire gondolok… És legyen teljesen nyugodt… ő nem szörnyeteg. Ő nem is égi lény. Ő is egy ember… aki a jövőből jött. Ő majd csak jó hosszú idő múlva fog megszületni… De most vissza kellett jönnie, hogy elintézze, amit kell… A többit, egyenlőre rátok bízom… Seon Joon, Yong Gi, Dong Ju… Da Ya… bízom bennetek…- azzal elindult az ajtó felé, nyilván távozás céljából.

- Várjon…- kiáltottam utána- Ennél bővebb magyarázattal is szolgálhatna…- olyan szinten kétségbe estem, hogy az egyetlen ember, aki viszonylag megértette a helyzetemet, az most csak úgy kisétálna a szobából.

- Ha mindent megmagyaráznék… nem lett volna szükséges idejönnöd… Mindent idejében meg fogsz tudni…- azzal kilépett a szobából. Csak meglepetten pislogtam utána, majd a többiekre néztem kérdőn, akik engem bámultak.

Hirtelen megint éles fájdalom nyilallt a fejembe. Tudtam, hogyha így halad, a láz túlnő rajtam.

- Hozok hideg vizet…- pattant volna fel DaYa, de én leintettem.

- A táskámat… ugye nem csináltatok vele semmit?- néztem végig rajtuk.

- Nem! Bár Seon Joon el akarta égetni…- felelt Yong Gi.

- Nem is ő lenne!- forgattam a szemeimet, de igyekeztem, hogy ne hallja- Ide tudnád nekem adni, Yong Gi?

- Egy perc!- majd kisietett a szobából.

- Amúgy meg… Ti kik vagytok?- néztem a lányra, és a másik férfira.

- Milyen udvariatlan vagyok, be sem mutatkoztam…- ült a lány mellém- Son Da Ya vagyok… itt élek a kolostorba, már évek óta… mert én… szóval én…

- Da Ya sámán- vágott közbe Seon Joon- És az legalább annyira társadalmon kívülre szorítva, mint a buddhizmus. Ezért él itt…

- Sámán vagy?- hűltem el- Pont a múltkor gondoltam rá, hogy írok egy cikket a témában, és ez… valami hihetetlen…- lelkesültem  be hirtelen, mire ő csak tágra nyílt szemekkel nézett rám- Felejtsd el… Örülök, a találkozásnak… és köszi, hogy ápoltál…

- Örülök, ha rendbe jössz- mosolygott ő is. Túl kedves lány volt…

- És ő pedig, egy másik jó barátom, Min Dong Ju, gyerekkorom óta ismerem, mint Yong Git- mutatott a férfi felé a parancsnok- A Sukkyungkwan legjobb diákja… De bízhatsz benne, ő is titokban tartja, hogy itt vagy… Amúgy… mit szorongatsz a kezedben?- húzta össze a szemöldökét.

- Nem a te dolgod!- vágtam vissza.

- Már hogy ne lenne? Mutasd!

Eszembe jutott, hogy a szerzetes arra kért, hogy ne mutassam meg senkinek, de hát könyörgöm, ez egy szerencsétlen mun, vagy mi…

- Tessék, boldog vagy?- nyitottam szét a tenyerem, mire csak pislogott a pénzérmére.

- Az értéktelen… Honnan szedted el?

- Szerencsét hoz. És kaptam…- motyogtam. Már válaszra nyitotta a száját, mikor nyílt megint az ajtó.

- Itt a táska- tért vissza Yong Gi, mire azonnal előkotortam belőle a fájdalom és lázcsillapítómat. Közben a táskába dobtam az érmét.

- Kaphatok egy kis vizet?

- Azonnal!- majd Da Ya egy kis tál vizet adott a kezembe. Azonnal lehúztam vele a gyógyszert, és megkönnyebbülten hátra dőltem a falnak támaszkodva, hogy lássam a többieket.

- Mi volt az a rózsaszín dolog?- nézte a kezemben lévő dobozt.

- Gyógyszer... leviszi a lázat, és kevésbé fog fájni... Újkor találmánya...- próbáltam értelmesen magyarázni.

- Mi Ra-ssi, tényleg a jövőből jöttél?

- Igen… Úgy tűnik, hogy utaztam pár évszázadot… Akkor végre elárulja valaki, melyik korban maradtam?- sóhajtottam.

- Ez Sukjong uralkodásának 27. éve… Sinsa év- felelt Dong Ju. Kedves hangja volt. És nem méregetett ellenségesen. Hogy van az, hogy ennek a tuloknak minden barátja kedves? Hogy bírják elviselni?

- Sinsa? Ti nem használtok nyugati kalendárt, mi? Sebaj…- bólogattam a magam meggyőzésére- Rá fogok jönni, csak egy percet adjatok, hagy gondolkozzam… Van esetleg egy táblázatotok az évekről?

- Természetesen… A kolostor könyvtárában. Idehozhatom- majd kisétált.

Szemem újra találkozott Seon Joon tekintetével, mire fintorba rándult az orrom.

- Nem akarsz valamit mondani?

- Azt, hogy ez az arckifejezés nem illik egy hölgyhöz?

- Egy bocsánatkérésre gondoltam…- húztam a számat továbbra is.

- Sajnálom, de elővigyázatosság volt, nem tudhattam, hogy ember vagy…- húzta ki magát. Hát nem egészen így képzeltem a dolgot. Azt hittem, hogy ezek után, majd alig győz elnézést kérni.

- Rángattál, belém rúgtál, letépted rólam a ruhámat, felpofoztál, állandóan szörnynek neveztél… Elővigyázatosság, mi? Hát még egy ilyen undorító emberrel sem találkoztam, mint te… De tudod mit, nem is érdekelsz… Mert eszem ágába nincs rád bíznom az életemet tovább!- majd felálltam, és az ajtó felé siettem, és hangosan be is vágtam magam mögött, csak hogy tudják, velem nem lacafacázhatnak.  Még pont megláttam az egyik épület ajtajában Dong Ju hátát, így utána siettem, bármennyire rosszul voltam. Ahogy beléptem az ajtón, megcsapott a papírok és a tinta semmivel össze nem téveszthető illata. Mindig is szerettem a könyvtárakat, és ez pont így nézett ki, mint a sorozatokban látott, régi könyvtárak. Hogy miért nem néztem több történelmi doramát, akkor most nem lenne ilyen nehéz!

- Hát te?- tűnt fel a bent tartózkodó férfinak, hogy utána jöttem.

- Nem akartalak mindig titeket futtatni. Lehet, hogy több könyvből derül csak ki, amit keresek…

- Mindjárt előkeresem…- majd elsietett az egyik polc felé. Én addig gyönyörködve néztem a könyveket. Csak egy baj volt…

- Hanják…- motyogtam. Klasszikus koreai írásjegyek… én csak párat ismtem. Koreaiul megtanultam, de ez már túl bonyolult volt…

Ő csak nézett, majd bólintott egyet.

- Nem beszélsz túl sokat…- csóváltam a fejemet.

- Konfuciusz azt mondta, a nemes ember mértéktartó beszédében, de kitűnik tetteivel.

- Igaz, te egy ilyen suliba jársz, ráadásul osztályelső vagy… a Sukkyungkwan az én időmben is létezik még…- mondtam, mintegy feleslegesen, csak hogy ne legyen csend, és ne halljam a gondolataimat.

- Mit is mondtál, honnan jöttél?- hallottam a férfi hangját.

- Kanada. Ez nem Joseon területe, egy másik országból utaztam a mostani Hanyang területére- feleltem, tovább gyötörve az agyamat, hogyan jöhetnék rá, mikor is vagyunk most.

- Kanada?- nevetett fel.

- Vicces, vagy mi?- néztem rá. Kedvesen nevetett.

- Csak ez az abc első három betűje. Ka Na Da Ra…- kezdte mondani, de félbeszakítottam.

- Ezek szerint… Sejong király már élt. Hisz ő alkotta a mai írásjegyeket.

- Már jó régóta megvan a hangeul.

- Szóval ez nem a 15. század… Sajnos nem tudom, mikor élt Sukjong. Csak filmet láttam róla meg sorozatot. Ott meg nem ez érdekelt a leginkább… Helyes volt a főszereplő hapsi... Sajnos sosem tanultam koreai törit, csak épp pár múzeumba elmentem a héten NaYounggal…- kezdtem hadarni, és közben lázasan járt az agyam, hogy hátha eszembe jut még évszám. A nevekre hamarabb emlékeztem. Sőt, az ismert nevek megvoltak, csak épp a korban nem tudtam őket elhelyezni.

- Imjin…. Imjin háború? Volt már?- jutott hirtelen eszembe.

- Igen… Itt a táblázat…- tett elém egy lapot, ami tele volt hanjákkal.

- Segítesz megfejteni? Sajnos egyedül nem megy. Mi ez pontosan?

A szavak, amik gondolom éveket jelöltek, jól elrendezett táblázatban szerepeltek.

- Természetesen. Ez a kínai hatvanas kör, ami folyton ismétlődik… mindig ugyanaz a hatvan év neve ismétlődik- mutatta- Minden évnek megvan a neve. Itt van az Imjin év…- mutatott az egyik rublikára- És itt a Sinsa, amiben most is vagyunk…

- Rendben…

Gyorsan átláttam a táblázatot. Az Imjin a hatvanas rendszer huszonkilencedik éve volt, a Sinsa a tizennyolcadik.

- Az Imjin háború 1592-ben volt. A következő Sinsa év pedig… akkor 1641 kellett, hogy legyen… Mandzsuk… akkor voltak, nem igaz? Betörtek már?

- Az már szintén régen volt. Most ez már a második periódus azóta…

- Akkor a következő Sinsa év… 1701… Igen, ilyenkor uralkodhatott Sukjong király…- a szemembe akaratlanul is könnyek szöktek. Te jó ég. Most, hogy megvolt a konkrét dátum, amibe érkezhettem, az egész sokkal ijesztőbb lett.

- Kisasszony…- kezdte volna, mikor meglátta, hogy nem természetesen csillog a szemem, de feltettem a kezem, hogy jelezzem, most hagyja abba.

- Ne kisasszonyozz! A nevem Mira. Hívj így… És… megvan, hogy mikor vagyunk végre… Ez nem vicc már…

- Ha ez az 1701. év, akkor te melyikben éltél?

- 2015-ben…

- Az…

- Az több, mint háromszáz év, amit visszautaztam ezek szerint az időben. Te nem lennél kiakadva?

- Kiakadva?

- Mérges- javítottam a szleng szóhasználaton.

- De… megértem, hogy dühös vagy… de ahogy a szerzetes mondja… biztos nagy embernek kell lenned, amiért vissza kellett jönnöd. Nagy embernek lehetsz. Te vagy az első nő, akit gondolkozni látok… saját magától…

- Konfucianizmus…- morogtam az orrom alatt, és nekidőltem az egyik asztalnak- Remélem azért nem volt túl sokkoló látvány…- mosolyodtam el egy kicsit szomorkásan.

- Nehéz lenne hozzászokni… De mivel te amúgy sem vagy szokványos…

- Ezt azt hiszem, most meg kéne köszönnöm…- húztam el a számat.

- Haza akarsz menni, igaz?

- Igen… mindennél jobban. Engem… annyira nem érdekel, hogy mi folyik itt! Miért nekem kéne egy másik ország problémáját megoldani? Ráadásul ez már megtörtént az én szemszögemből. Akár itt vagyok, akár nem… a dolgon nem történhetnek másként, nem igaz?

- Konfuciusz azt mondta, hogy akik különböző úton járnak, nem adhatnak egymásnak hasznos tanácsokat.

- Nem érdekel Konfuciusz…- csaptam az asztalra. Ez a férfi komolyan ennyire bele van zúgva az átkozott konfucianista tanokba?- Megtennéd, hogy magamra hagysz egy kicsit?

- Igen… - majd kicsit az ajkába harapva, letéve a kezében tartott könyvet, kisietett. Biztos megijedt a kifakadásomtól.

Én leültem a földre, és összekuporodtam, lábamat átölelve karjaimmal.

Hogy fogok én innen visszajutni? Hogyan? Már biztos feltűnt NaYoungnak, hogy nem vagyok sehol… sőt, már lehet, hogy a rendőrség keres… Anyáék… meg fognak ijedni, ha nem hívom fel őket…

Az előbbi könnyek, amik épp, hogy csak lehullni készültek, most, mint a záporeső kezdtek hullani. Hangosan zokogtam, az sem érdekelt, hogy ha meghallják. És az sem, hogy a hiszti feljebb viheti a lázamat. Magam elé vettem a telefonomat, és remegő kézzel oldottam fel. Mégis, mit képzeltem, hogy majd lesz térerő, és felhívhatom az anyukámat, és sírhatok neki, mint az egyetemen vizsgaidőszakban? Hogy haza akarok menni? Nem akarok tanulni? Annyira gyerekes vagyok!

Rámentem a lejátszási listámra, és hiába féltem, hogy egyszer a telefon le fog merülni, megnyitottam a kedvenc zenémet, letettem a készüléket magam mellé, és hátradőltem a földön, az sem érdekelt, hogy föld koszos, csak lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a zene kivigye a fejemből a gondolatokat, és végre, ha visszakerülnek, ezúttal egy rendezett sorrendbe kövessék egymást.

Meg kellett nyugodnom, fel kellett dolgoznom, hogy most nem úgy mennek a dolgok, ahogy én akarom. De utána, megfogadtam, hogy olyan erővel fogok harcolni a hazajutásomért, ahogy még sosem harcoltam egy jegyért, egy pasiért, még a koreai ösztöndíjamért sem. Még ha ehhez, ne adj isten, még bele is kell avatkoznom olyanokba, aminek nem kéne, hogy az én dolgom legyen.

Lassan dúdolgattam magamban a dalt, ami mindig erőt adott, és éreztem, hogy egyre inkább elönt a bizonyosság. Ha eddig eljutottam… Akkor már kihasználom.

Igen, imádtam mindig is Koreát, de eszembe sem jutott, hogy milyen lehetett itt régen… Újságíró vagyok, az ég szerelmére! Gyerünk, Mira, embereld meg magad, és használd ki a lehetőséget, tudj meg erről a korról mindent, és utána olyan dolgokról írhatsz, amikben mások csak vaktában tapogatóznak.

Mikor vége lett a számnak, kinyitottam a szememet, és lassan felültem.

Háromszáz év… az annyira nem lehet szörnyű…- bólintottam egyet, majd felálltam, és lassan kisétáltam a könyvtárból. Odakint utolsó sugarait vetette a lemenő nap, és egy pillanatra felemeltem az arcomat, hogy energiát gyűjtsek, majd megerősítettem magamat, és a terasz felé indultam, ahol a többieket láttam.

Közeledtemre elnémultak, és rám függesztették a tekintetüket. Seon Joon az egyik oszlopnak dőlt, és úgy bámult. Találkozott a tekintetünk, de mivel őt még mindig nem becsültem semmire, ezért a többiekre néztem. Sajnáltam, hogy olyan nyers lehettem Dong Juval is. Szerencsétlen nem tehet róla, hogy a rendszer ezt neveli belé…

Felléptem a teraszra, és feltűnt, hogy a csupasz lábam már olyan koszos lett, mint a nomád táborban Magyarországon…

- Figyeljetek… kezdtem, majd felsóhajtottam- Igazából még be sem mutatkoztam rendesen… Mira Young vagyok, és egy nagyon messzi helyről jöttem, háromszáz évvel későbbről. Tudom, nehéz elhinni, nekem is… Az egész… az egész úgy kezdődött, hogy… elmentem az egyik barátnőmmel a Changdeok palotába… az a mi időnkben egy múzeum már… Vagyis… nem uralkodik ott senki. Én egy elkerített részre tévedtem, ahol volt egy tűr, amit még Kínából küldtek talán Joseonba. Hozzáértem, és hirtelen átkerültem ide… Tudom, nagyon furcsán hangzik, de ez történt… Talán ha megtalálom azt a tőrt… akkor visszamehetek. Szerintem, a szerzetes tévedett. Mégis, mit tehetnék én itt? Esetleg… nem segítenétek nekem megkeresni azt a tőrt? Akkor nem lennék tovább a nyakatokon, és…

- Eszünkben sincs, bár majdnem meghatódtam!- szakított félbe Seon Joon- Nem hallottad, tehetsz az országunkért. Bár magam is kételkedem abban, hogy nem kevertek-e össze valakivel, mert elég ostobának tűnsz… De ameddig kellesz, addig nem mehetsz innen haza…

- Kegyetlen vagy!- mondta Da Ya halkan. Egyből még szimpatikusabb lett. Szóval valaki még látja a hibáit Mr. Fontosvagyokésenyémazegészvilág-nak.

- Nem, csak épp arra gondoltam, ha mi el tudjuk őt viselni, akkor ő is képes még eltölteni egy kis időt…

- Elég… sejtettem, hogy ez lesz a válasz- vágtam félbe- De egy próbát megért. Rendben, segíthetek, amiben tudok. De csakis azért, hogy utána hazajuthassak. Nem értetek. Főleg nem- néztem a parancsnokra- Miattad… Világos?

- Nem is várhatunk tőled mást… Főleg, hogy beteg vagy- mosolygott rám Yong Gi.

- Helyes… akkor…- kezdtem volna bele, de Dong Ju a vállamra tette a kezét.

- Majd beszélünk többet, de most pihenj… Még mindig nem vagy olyan jól… Látszik a szemeden, hogy még lázas vagy…

- De holnap elmondotok mindent erről a korról, ígérjétek meg!- tettem fel a kisujjamat, mire csak értetlenül néztek rám- Mindegy!- legyintettem.

- Pihenj jól, Mi Ra-ssi!- mosolygott Yong Gi, mire intettem egyet, és a szobába vonultam.

Ott még egyszer átgondoltam a dolgot, és úgy gondoltam, holnap, kipihent aggyal sokkal inkább át fogom tudni értékelni a 18. század első évtizedét.

*

Este arra keltem, hogy sajog a karom, nyilván elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. A derekam már nem volt olyan vészes, nyilván karral jobban csapódtam neki valaminek.

Fenébe… rendkívül szomjas voltam, és nem láttam vizes tálat idebent. Amúgy már volt szerencsém a kerti budihoz is… először sírva vissza akartam rohanni a szobába, hogy nem, én ezt nem csinálom, de hát ha egyszer kell, akkor kell. Nem pisilhet be az ember, csak mert finnyás. De legalább túléltem. Vacsorára Da Ya hozott be rizst, mondjuk csak magában, mégis nagyon jól esett, hisz már nagyon rég ettem. Szinte fel sem tűnt már, hogy éhes vagyok.

Nem állt le társalogni, pedig szívesen kérdezgettem volna a sámánizmusról, érdekes témának tűnt... Nem zavartak már az este folyamán, így tudtam gondolkozni.

Így, az este közepén, hogy vizet találjak, kitoltam a ajtót, és körbenéztem. Gyönyörűen csillagos volt az ég, amúgy korom sötét. Persze, erre nincsenek utcai lámpák…

Nem is olyan messziről egy ló nyerítését hallottam, így az épület falának mentén indultam el abba az irányba.

Nem is kellett sokat mennem, mikor beszélgetést hallottam meg. Behúzódtam a fal mögé, csak egy kicsit toltam ki a fejem, hogy lássam a két személyt, egy kis téren.

- … így el kellett halasztani az eseményt…- jutott el hozzám Seon Joon hangja.

- Értem… nem csodálom, a mostani események…- aki felelt, valószínűleg az idős szerzetes lehetett.

- Biztos, hogy kell nekünk ez a lány?

- Ez a lány értékes, ne hadakozz ellene…

- De ő olyan…

- Ne próbáljon meg szavakat találni olyanra, mait nem ismer, parancsnok…

- Értettem. Vissza kell mennem a fővárosba, Dong Ju már elindult kora este… magukra bízom. Remélem, hogy nem fogják megtalálni őt itt. Egyenlőre még titokban kell tartani, hogy létezik, míg ki nem találjuk, mire hasznos. Yong Git itt hagyom. Tudom, nem a leg-jólneveltebb alak egész Hanyangból, de ahogy a hölgyikét elnéztem, nem nagyon fogja vissza magát ő sem. Mivé válik ez a hely, ahol ilyen emberek nevelkednek?- fújtatott, mire elfintorodtam a sötétben. Az idősebb barát felnevethetett, legalábbis úgy hangzott.

- Induljon parancsnok… későre jár.

- Rendben!- majd távolodó lépteket hallottam. Még jobban nekisimultam a falnak, pedig nem is felém közeledtek. Mikor legközelebb kinéztem a fal mögül, láttam, hogy már senki nincs a kis téren, így tettem egy lépést, de abban a pillanatban valami fémeset éreztem a nyakamnál.

- Hova-hova?- jött halkan a hang a hátam mögül. Hogy a fenébe kerülte meg ilyen gyorsan a kis épületet, hogy a hátam mögé került? És hogy tudott ilyen némán közeledni? Komolyan megőrülök. Lassan megfordultam, igyekezve, hogy Seon Joon kardja ne sebezze meg a nyaki ütőeremet, mert nem hinném, hogy kellőképp fejlett az orvosi ellátás, hogy ne vérezzek el pillanatokon belül.

- Vízért…

- És eközben elfogadott norma kihallgatni mások beszélgetését?- a szeme megcsillant a sötétben. A kardot meg még mindig nem tette lejjebb.

- Kérlek… senkit nem érdekelsz…- sóhajtottam- mondtam már… egyetlen célom, hogy hazajussak.

- Csak tudnám, miért ilyen kedves veled mindenki!- morogta szemforgatva a férfi, és leeresztette a fegyvert, mire elé álltam.

- Az jobb kérdés, hogy te miért utálsz ennyire! Nem vagyok egy ártó démon, vagy minek hittél! Akkor miért nem vagy képes egy normális szót sem szólni hozzám?- néztem mélyen a szemébe gúnyos félmosollyal, amit viszonzott.

- Mert te csak itt megjelentél! És mindenki már világmegváltónak hisz. Mindenki odavan érted. Pedig egy szerencsétlen, ostoba, ide nem való lány vagy!

- Ó, féltékeny vagy?

- Hogy mi?- horkantott fel.

- Ezt a figyelmet talán neked kéne kapnod?

Erre megragadta a vállamat, és erősen nekicsapott az épület falának. Ajkamba haraptam a fájdalomtól, de eszemben sem volt meghunyászkodni.

- Fogalmad sincs, miről beszélsz…

- Dehogynem, a reakcióid elárulnak… Azt akarod, hogy fent maradjon a neved. Hogy emlékezzenek rád, ezért vagy ennyire felháborodva most. De elárulok valamit!- hajoltam arcommal közelebb, magam sem tudom, honnan jött bátorságból- Felesleges aggódnod, és ilyen keményen pedáloznod. Én ismerem többé kevésbé az elkövetkező háromszáz év történelmét. Tudom, milyen hadvezérek lettek híresek, és alkottak nagyot. És te, Hwan Seon Joon… nem vagy közöttük.